Az emberiség csillagórái címmel 1927-ben jelent meg a bécsi bölcselkedő, bibliai látásokon felnőtt író, Stefan Zweig könyve. Ebben a csillagjárást mutató órák konkrét jelentését átemelte a jelképek szellemi világába. Könyve már az emberiség kiemelkedő személyiségeire mutat rá a teljesség igénye nélkül, mégis a teljesség szomjúságával.
Nem kisebb személyiségekkel, mint Dosztojevszkij, Händel, Tolsztoj, az elnök Wilson. Könyvét angolszász nyelvterületen a német nyelvoktatás tankönyveként használták. Tőle veszem át a csillagóra kifejezést, és az új emberiségre, a keresztyénségre, ennek indulására alkalmazom. Hívom az olvasókat adventi csillagóra szemlélődésre, csodálásra. A lelki, a spirituális égbolt örökmozgó csillagaira rácsodálkozó szemmel és szívvel. Lehetséges adventi-karácsonyi csillagóráinkért.
Prénatális, születés előtti csillagórák Erzsébet és Mária életében
A Keresztelő János és Jézus születését megelőző méhen belüli csodajelenségekről kevesebbet beszélünk. Mintha minden karácsony éjszakájával kezdődne. Pedig nem! Ha végigolvassuk az evangéliumok, főként Máté (1.-2. fejezet), és még részletezőbben Lukács születéstörténeti, illetve azt megelőző üdvtörténeti „tudósításait” (1.-2.-3. fejezet), egyértelműen felragyognak az Igében a prénatális, a születés előtti, méhen belüli magzati élet lenyűgöző pillanatai. Minden emberi életre érvényes, kiterjeszthető elvárás-mozzanatokkal. Az adventi csillagórák egykori titkainak újrabetűzgetése digitális kori adventjeink, karácsonyaink élménymélységét, élettiszteletét is tudja fokozni.
Szakrális, titokfátylakat lebbentő zarándokútra indulunk most az evangéliumok fáklyafényénél. És valóban ámulhatunk a szakrális magzat-, és családvédelem, az isteni atyai oltalom méhen belüli szent csendjei, az ámulatba ejtő szakrális kommunikáció láttán. Ezeket az Úr angyala és Zakariás, Erzsébet, Mária foglalta szavakba, valamint a magzatok közötti nonverbális szakrális kommunikáció is jelzi. Közben a megváltástörténet titokzatos kezdeti pillanatai óta mennyei-földi refrénként tér vissza ez a kulcsmondat a quomodo, a hogyan lehetséges ez (Luk 1,34) „máriás” kérdésre válaszul:
„Istennek semmi sem lehetetlen” (Luk 1,37 – non erit impossibile apud Deum).
A hogyan lehetséges ez? minden esetben Isten titokzatos, és valóságos cselekvése, földi munkálkodása működésmódját kutatja. Miután a titkokat pillanatokra látó Zakariás nyelve Keresztelő János születése után megoldódott, áldotta az Istent, s a csoda hatására még a lakókörnyezetében, de Júdea egész hegyvidékén elterjedt a híre a különös születésnek. Ezt kérdezgették az emberek szent kíváncsisággal: Vajon mi lesz ebből a gyermekből? Mire Lukács ténymegállapításként teszi hozzá: „Az Úr keze pedig valóban vele volt” (Luk 1,66). Egész földi életünkre, mai nyugtalan adventünkre meg kiváltképpen igaz és érvényes a Máriának mondott angyali válasz: Istennek semmi sem lehetetlen! Ad abszurdum, az ígéret reménysége alatt: az Úr keze mozdulatát követve, békét lehet teremteni ott, ahol ma még életek ezrei vesznek el értelmetlenül. Családon belüli vagy belső lelki konfliktusokat lehet feloldani ott, ahol pillanatnyilag csak mindennek a lehetetlenségét és a kiúttalanságát érzik az emberek.
Csillagórás adventünk felénk hangzó nagy, reális, életebe vágó üzenete: Istennek semmi sem lehetetlen! Próbáljuk meg ezt az üzenetet, biztatást, a megváltástörténet faktumaival igazolt bizonyosságot magunknak is elmondani, s akkor talán csillagórásabb lesz az ünnepünk!
Szakrális kezdetek, szótlan magzati kommunikáció, isteni életvédelem
Advent és karácsony az Istentől sok jellel felértékelt élet várása, ünneplése és megvalósítása. Nem tudjuk a legtitokzatosabb és legszentebb pillanatot, mikor fogant meg a két Istennek szentelt fiú, Keresztelő János és Jézus. Miként a magunk csillagpillanatát sem! Csak azt tudjuk, hogy bennük és általuk felértékelte Isten minden emberi élet kezdetét, a magzati létet és a születést, az óvását, a családvédelmet, a nevelést, s az életvédelmet. Zakariás csak azt tudta meg a templomban az Úr angyalától, hogy „feleséged, Erzsébet fiút szül neked, aki visszatéríti Izrael fiait az Úrhoz” (Luk 1,13-17). Ő is próbál érdeklődni a hogyan felől, de elnémítás a válasza Gabriel angyalnak. Csak Isten tudja a pillanatot, mikor történt az emberek foganása. Ez az Ő csillagórája.
Egy viszont mindennél világosabb Jánosról: „Már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel” (Luk 1,15). Ez teremtési fontosságú! Az anyaméh, az új élet foganása a legszentebb esemény a földön.
Minden foganáshoz Istennek van első renden köze, tehát minden magzati élet szent, Isten teremtése, túl a férfiúi és a női indulatokon, „kémián”.
Az első templom szent területe a női testben az anyaméh. Nem véletlenül fogalmaz így az orvos-evangélista Lukács Mária esetében: „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának” (Luk 1,35). A csillagórák, miként a csillagok, hangtalanul fordulnak roppant pályájukon, ugyanígy a foganás másodperce is örök titok marad minden az emberek előtt. Isten titka. Ezért minden foganás, életkezdet Isten territóriuma, felségterülete. Isten honfoglalása az anyaméhben nemzedékről-nemzedékre. Ez a legmélyebb és a legszentebb oka miden magzatvédelmi etikának, minden családvédelemnek.
Adventi Isten-csodáló, Jézus-váró csendjeink mély dimenzióját az Ige rajzolja meg igazán, a bibliai kijelentés újraolvasásával. Ma keresztyén körökben a világ legkülönbözőbb tájain „bejáratos” az ún. bibliolog igeolvasás. Az, hogy a bibliodrámák gyakorlatához hasonlóan személyesen megpróbálunk belehelyezkedni az előttünk álló történetekbe, most kiváltképpen a két evangélium Jézus születése előtti históriáiba. Belebújva képzeletben és lélekben Zakariás templomi pillanataiba, József hezitálásába, aki titokban akarta elbocsátani jegyesét, mert felfoghatatlan volt számára Isten Szentlélek általi cselekvése. Mintha zsidó létére nem hallott volna a világ teremtésének elbeszéléséről, amikor Isten Lelke lebegett a mélység, a tohu-va-bohú, az őskáosz fölött, s előhívta a rendezett planetáris világot. Isten pedig így szólt: „Ez jó” (1Móz 1,4).
Jó, mert Ő nem magányos szépségnek teremtette a földet, hanem az emberért. Jó, mert az embert nem önmagáért teremtette lelkéből lelkedzett lélekkel, hanem Krisztusért, és Őt Istenért. A teremtés és az élet örök rendtartása szerint.
És hogy mekkora öröm Istennek és az üdvtörténet szereplőinek az, amit Isten keze alkot, erről csak egyetlen mozzanat. Amikor Mária elment Erzsébethez, hatalmas örömóda zendült fel mindkettőjük méhében, néma, de annál fenségesebb örömének. Hiszen szavakba nem foglalható szakrális kommunikáció valósult meg: „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében”, méghozzá „ujjongva mozdult meg méhemben a magzat” (Luk 1,41; 44). Hozzá megint egy szakrális szentencia, szent tanulság: „Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott” (Luk 1,45).
Adventi csillagórák emlékező felidézése és a mi életünk története is ragyogja vissza Isten szentséges titkait, védelmező jelenlétét, ráhangolva az Istenben hívő, az Üdvözítőt követő, a Szentléleknek engedelmes élet alapszólamát: Áldott, benedictus/benedicta és boldog, beatus/beata mindaz, aki így hisz, ilyen adventet és karácsonyt próbál készíteni magának – másoknak.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
