Bár a sci-fi műfaj nagy kedvelője vagyok 7 éves korom óta (addig meséket olvastam, 4 és fél éves korom óta tudok olvasni), s egy időben szinte csak sci-fi könyveket olvastam, mégis Nemerét sose szerettem.
Már kamaszként bulvárnak éreztem az egész munkásságát. A bulvárt meg akkor se szerettem, kalandregényt, ifjúsági irodalmat, indiános könyvet nem olvastam. (Beismerem: összesen 0 azaz nulla indiános könyvet olvastam, számomra pl. teljes homály Karl May munkássága.) Ahogy később se: máig képtelen vagyok kalandfilmeket nézni, egyszerűen elalszom rajtuk.
A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban – ez és a Galaktika folyóirat volt a Kádár-rendszerben a sci-fi egyedüli két forrása – mindent elolvastam, így azt is, amit Nemere írt (ez egy könyv: a „Holtak harca – Játszma tízmilliárdért„), de nagyon nem tetszett.
Ezoterikus, paranormális írásait se olvastam, ezt se szeretem. Plusz taszított, amikor megtudtam, hogy lelkes eszperantista – viszketek az eszperantó „nyelvtől”.
Ami miatt mégis megkedveltem emberként az az a pökhendiség, amivel sújtotta őt a korabeli író társadalom. Már több tucat, majd 100 feletti kiadott könyvvel a háta mögött se vette fel őt az Írószövetség soraiba.
Most, halála előtti interjújában olvasom, aztán 2014-ben végül fel akarták venni, de ekkor már ő mondott nemet. Igen, ezt így kell csinálni! – utólag is emelem kalapom.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
