Nyitókép: Körkép.sk
A „déja vu” érzés helyes, kedves olvasó: volt már ilyen, és ha a politikai helyzet ilyen iramban fokozódik, akár megint lehetséges is. Igaz ugyan, hogy anno „oroszoknak” hívtuk őket, ugyanis mindketten szovjetek voltak, de higgyék el, innen Nyugatról szemlélve, nekünk, mint volt szocialistáknak, ez alig számít valamit. Ijedelemre ezúttal semmi ok, az ukránok csak az éteren át jöttek be, ráadásul karöltve a magyarokkal, amire még nem volt példa, semmilyen formában, ha emlékezetünk nem csal.
A keleti végeken telekommunikációs szempontból – is – sokszor előfordulnak bosszantó, ugyanakkor mulatságos helyzetek. A Nagykapost Királyhelmeccel összekötő első osztályú főúton, vagy akár a környező településeken pár kilométeren belül két-három kedves sms-t is küld hol egy ukrán, hol egy magyar telefonos társaság. Kedélyesen üdvözölnek országukban, mármint ki-ki a sajátjában, és felhívják a figyelmünket, hogy baj, baleset, vészhelyzet idején mely telefonszámokon tudjuk elérni a segítőkész intézményeket, valamint kellemes, adott országbéli tartózkodást kívánnak. Ha valaki naponta utazik errefelé, eltölthet egy csendes hétvégi estét a felhalmozódott üzenetek kitörlésével.
Ennél sokkal bosszantóbb, ha egy adott szolgáltatásáért rendszeresen fizetve mégse tudunk telefonálni. Vagy éppen nem tudnak minket elérni, ami sokszor nem jön rosszul, de azért általában fontos volna. Legrosszabb akkor volt a helyzet, amikor még csak egyetlen egy darab mobilszolgáltató volt a piacon. A nevét természetesen nem írhatjuk le, mert ez egy ilyen világ: a rosszat nyilvánosan nem lehet szidni, mert neki is jogai vannak. Azt azért mondhatjuk talán, hogy néhány településen a „mobilszolgáltató” helyett inkább a „mobil nemszolgáltató” kifejezés használata tükrözné pontosabban a valóságot.
A lakosok különböző trükköket eszeltek ki, amelyek segítségével legalább ideig-óráig reménykedhettek a kapcsolattartásban. Van, aki a rég nyugalomba vonult (klasszikus szívecskés) kinti árnyékszék közelségére esküszik: ennek ajtaja előtt állítólag csaknem minden második szó tisztán hallható. Van, aki a gyümölcsöskert egy bizonyos körtefájához zarándokolt, folyamatosan füléhez szorított készülékkel.
Igaz ugyan, hogy így is alig egy-két szót hall, de őt legalább mindenki kitűnően érti, akár az ország másik feléből is. Noha ez látszólag nem sokat ér, óriási előnye viszont, hogy órákon át beszélhetsz úgy, hogy senki nem szól közbe. További bevált praktikák még: egy bizonyos helyzetben telefonálni, ami kívülről szemlélve irtó vicces, csak közben elzsibbad az ember nyaka. Ha ugyanis egy-két fokot mozdulunk, már elhussant a térerő. Gyakorlatilag minden ilyen csalafintaság a folyamatos telefonálás szempontjából annyit ér, mint bal vállunk fölött háromszor átköpni pontosan éjfélkor a keresztúton.
Egy idő után minden érintettnek tele lett a hócipője, nosza, csináljunk már valamit. Egy csapásra megoldódna a probléma egy új jelerősítő antenna felállításával. Petíció írattatott, aláírások gyűjttettek, eredmény nuku. Hivatalos válasz: ennyi ember számára jelerősítő telepítése nem indokolt. (Szó szerint: „neopodstatnené”.) Sőt, a galádok írtak egy csúnyát is utána, miszerint „a mobilszolgáltató saját fejlesztési terveiről nem köteles a fogyasztókat tájékoztatni.”
Hát, ez beszólás volt a javából, melynek hátterében már ott sejlett a ki ugyan nem mondott, ámde annál érzékelhetőbb gondolat: tán legközelebb más pártra kéne szavazni, hapsikáim, oszt akkor majd telefonozhattok. Hasonló bikkfafejű bürokrata beszólásokkal – hogy szélsőségesebb kifejezést ne használjunk – úgy a rendszerváltás előtt, mint a gengszerváltás után is találkozhattunk, oda se neki, csak egészség legyen. Ha nem köteles a kuncsaftokat támogatni, hát nem köteles!
Akkor viszont a kedves ügyfél sem köteles euróit pazarolni egy olyan szolgáltatóra, amely – nem szolgáltat. Sőt, úgy tűnik, nem is akar. Na, telt múlt az idő, megjelent néhány új mobiltársaság, megszületett a fogyasztókra áldásos konkurrencia. A kliensek egyszeriben értékesek lettek, akiknek fogyasztói társadalomban nem szokás csak úgy beszólogatni. Láss csodát, az új szolgáltatóknál még telefonálni is lehet. (Azt nem mondhatjuk, hogy minden probléma nélkül, de azt igen, hogy összehasonlíthatatlanul kevesebb a „süket hely”.)
Mindezek fényében kissé nevetséges, hogy a valaha egyetlen szolgáltató – akinek, mint ahogy azt már említettük, néhány ügyfél nem ügyfél – dallamosan csicsergő telefonoskisasszonyai nyomban felhívnak mindenkit, akik más társasághoz pártoltak: ugyan miért ragadtatták ily jellemtelen árulásra magukat? (Miután azelőtt is megtudakolták rendszeresen, hogy elégedett-e a kedves kliens a cégük által nyújtott fantasztikus szolgáltatásokkal? Komolyan.)
A legtöbben béketűrően csak annyit válaszolnak, mert minek egy felesleges konfliktus, abból van úgyis elég: – Hogy miért? Hát, hogy tudjak telefonálni, azért…
A telefonos kérdezgetők erre többnyire már nem tudnak érdemben válaszolni. A fogyasztói társadalom kőkemény törvényszerűségei felülírtak minden alantas indulatot, már ha nem a szokásos bikkfanyelvű bürokrata… tudják. A sok idevágó bosszúságból már inkább afféle helyi nevezetesség lett. Ha esetleg netalántán véletlenül turista vetődik errefelé – ami szinte minden éven előfordul – hazai kocsmájában büszkén mesélheti:
– Gyerekek… olyan helyen jártam… naponta többször bejöttek az ukránok… meg a magyarok … naponta akár többször is… és akkor még nem láttátok a Lengős-hidat…
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
