Régi művészetelméleti dilemma, hogy miképpen lehet elemibb hatást tenni a befogadóra: egyszerűséggel párosuló elemi mondanivalóval, vagy a világ totalitását leképező szofisztikáltsággal. Álkérdés ez persze, noha a művészettörténet során sokszor hullámzott, hogy az egyszerűség vagy éppen a bonyolultság válik az elkészült mű javára.
Volt egy korszak a könnyűzene történetében, amikor képzett zenészek vették kézbe a rock zenei köznyelvét, s törekvéseik érdekes módon találkoztak a kortárs közönség igényeivel. Ez a kegyelmi időszak nagyjából hét-nyolc évig tarthatott, s grandiózus lezárását két olyan zenekar adta meg, melynek tagjai akkor még nem sejtették, hogy saját életművük fináléját írják. Idén ötvenéves a Yes Relayer és a King Crimson Red című albuma.
Aki most tiltakozna, hogy nevezett zenekarok életműve igenis folytatódott még ezután is, nos, valóban: a Yes azóta is számtalan kiváló lemezzel ajándékozta meg rajongóit (sőt, sokadik formációjuk ma is létezik), a Crimson pedig épp most készül feltámadni haló poraiból, hogy koncertturné keretében még egyszer eldübörögje a fénykor nagy műveit. Zenetörténeti értelemben azonban mégis zárókő 1974: az addig (s akkor) megjelentetett zenék művészi színvonalát azóta sem sikerült elérni.
Paradox módon ez a lazább nagyformákkal, kellemesebb hangzásokkal dolgozó Yes együttesre igaz kevésbé, hiszen legalább egy vakító felvillanásuk volt még (az Awaken című szerzemény három évvel később), a Relayer azonban egyfajta összefoglalása mindannak, amit addig zeneileg-eszmeileg elért a csapat. Különös élmény fülünkben tengernyi fantasyfilmzenével visszahallgatni ezt az albumot, mely mindezt már hangvételében is megelőlegezi. A negyvenperces játékidőt három, terjedelmében is súlyos szerzemény tölti ki; az első tétel igazi programzene a nagy romantikusok modorában. A The Gates of Delirium főbb témái a történelem körforgása, a háborúk, az autokratikus rendszerek és a hatalom lélekromboló hatása, s a darabot egy éteri (szinte eszkatologikus magasságokba emelkedő) békekívánás zárja le. Tematikailag nehéz fogódzót találni: csak úgy áradnak a fő- és melléktémák, a gondosan megkomponált átvezetések, hogy egyetlen hatalmas érzelmi csúcs, majd annak lecsengése felé terelgessék a hallgatót. A Sound Chaser a jazz-rock avantgárdját keveri a törzsi rigmusok direktségével, a To Be Over pedig gyerekmondókákat idéző bukolikus muzsika. Az előbbi a Yestől szokatlan fejlemény, jórészt az erre az egyetlen albumra taggá váló Patrick Moraz billentyűs hatása. Az utóbbi pedig, ahogy címe is mutatja, egy előre megkomponált búcsú: maguk a tagok is érezték, hogy az a bonyolultság, amit zenéjükben elértek, már nem fokozható.
Egészen másképp közelített tárgyához a King Crimson gitáros-zeneszerzője, Robert Fripp, aki a sűrű tagcserék ellenére 1969 és 1974 között mindvégig egyenletesen magas színvonalon valósítja meg elképzeléseit. Játékának hatását jelzi, hogy tőle eredeztetik a metált, avantgárd törekvéseit sokan azóta is mintának tekintik, s ma is számtalan stílusirányzatban alkotó zenész inspirálódik életművéből. Félelmetes zenei szabadságot tapasztalunk, ha a zenekar első albumainak bármelyikébe belehallgatunk: műfajokon, stílusokon átszáguldó fékezhetetlen energiák találkoznak bensőséges hangulatokkal. S miközben zuhog a rock, formálódik szívünkben a katarzis. A zenekar Red című lemeze e hatások letisztult egyvelegét hozza, mégpedig különlegesen kiérlelt formában: a címadó tétel egy szigorú, kistercekből építkező tritonuszakkordokat kibontó gitárdarab, a Fallen Angel és a One More Red Nightmare okosan, némi furfanggal megkomponált rockdal, aztán úgy nyolc percre elszabadul az atonális avantgárd (Providence). Mindez azonban puszta előkészítés a záró Starless tételére, ami egyetlen, bravúros hídformába rendezett jajkiáltás a 20. századi történelem tragédiáiról. John Wetton szürke jókedvről és hazug idillről énekel, Fripp gitárja pedig – különösen a szándékoltan disszonáns középrészben – reszket, vonyít, hörög. Szavak híján siratja el balvégzetű rögvalóságunkat, egyúttal helyettünk is kizenéli belőlünk a fájdalmat.
Érdemes észrevennünk, hogy ez a két album mindkét zenekarnak a hetedik lemeze, s azokon mindkettő visszanyúl valami rockon túli, sokkal ősibb zenei mozzanathoz: a Yes a primitív rigmusok világához, a Crimson pedig a könnyűzene ősformájához, a blueskörhöz. Értelmezhető ez kétségbeesett gesztusként: valami elemire, valami harsogóan élőre rátalálni a mind cizelláltabb s mind élettelenebbnek tűnő rockközegben. Finom hattyúdalt énekelni egy korszak végén, majd hallgatásba burkolózni – ahogy egy kitartott hang elnémulásával beáll a sűrű, sötét csönd.
Yes: Relayer, Atlantic Records, 41 perc, 1974; King Crimson: Red, Island/Atlantic Records, 40 perc, 1974.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
