Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, 1980-tól 2024 novemberéig a Pápai Ház szónoka volt. Könyvében megállapítja: a karácsony a keresztény öröm ünnepe. Sajnos azonban napjainkban egyre inkább eltűnik az ünnepből az igazi boldogság. A Megváltó Szeretet-Isten, Jézus Krisztus születésének ünnepe még a keresztény gyökerű országokban is kezd pogány mintára megrendezett télünneppé válni.
A szerző célja, hogy a kötetben összegyűjtött elmélkedésekkel szembeszálljon ezzel az áramlattal, és segítsen a hívőknek ismét megtalálni a karácsonyi öröm valódi és mély forrásait, hogy újra meg újra rácsodálkozhassanak a jászol előtt állva.
Raniero Cantalamessa az evangéliumi kantikumokból indul ki, Mária Magnificatjából, az angyalok Dicsőség-szózatából és az öreg Simeon Nunc dimittiséből („Most bocsásd el…”); majd a gyermekségevangéliumok felé haladva nagy hangsúlyt helyez az alázatra, az örömre és a csöndre, amely ezekből szól hozzánk, időszerűbben, mint valaha.
A Magnificatot elemezve a könyv írója kifejti: nem is az a fontos, hogy Mária írta-e, hanem az a tény, hogy a Szentlélek sugalmazására született. Általa a Szentlélek szól hozzánk. A Magnificat a Messiás eljövetelének eszkatologikus eseményét ünnepli, nem is annyira a Messiás személyének és természetének, mint inkább az üdvtörténethez való kapcsolatának vonatkozásában, „úgy, mint minden várakozásnak és Isten minden ígéretének hirtelen és csodálatos beteljesedését”.
A Magnificatban Mária úgy pillant önmagára, mint akire Isten rátekintett, „ő maga is belép ebbe a tekintetbe, úgy látja önmagát, amint Isten látja őt. Milyennek látja magát ebben az isteni fényben? Kicsinynek… és szolgálónak. Úgy látja magát, mint kicsiny semmit, akit Isten tekintetre méltatott”. A szerző leszögezi: a Magnificat „a tiszta dicséret, az Isten szentsége és fensége fölötti imádó csodálat szépségének újbóli felfedezéséhez segít minket”.
A Magnificatban Mária egy fordulatot ír le, és ebben a változásban az emberek két kategóriája tűnik fel: egyrészt a gőgösök, hatalmasok és gazdagok, másrészt pedig az alázatosak és éhezők. A változás nem társadalmilag következik be, hanem a hitben. Isten országa megjelent, és ez egy csöndes, ám radikális forradalomhoz vezetett. Szent Jakab írja: „Isten a világ szemében szegényeket választotta ki, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei az országnak” (Jk 2,5). „Gazdagok a hitben, az ország gazdagjai… ez okozza a különbséget. Mária Istenből kiindulva beszél gazdagságról és szegénységről, Istent veszi mértékül, nem az embert. Örök gazdagságról van itt szó, és egy örök szegénységről.”
Raniero Cantalamessa szerint mindehhez a legtalálóbb illusztrációt éppen Mária élete szolgáltatja, kiemelten a karácsony. Betlehemben Jézus születésének éjszakáján a gazdagok, a kereskedők mindannyian kényelmes szállást kaptak, ellenben Máriának és Józsefnek nem jutott hely, csak az istállóban. Ám a gazdagokra és hatalmasokra ma már senki nem emlékszik, ezzel szemben „ki ne gondolna meghatódva és tisztelettel Máriára és jegyesére, Józsefre, valamint a gyermek Jézusra, vagy legalábbis ki ne ismerné őket, akiknek akkoriban semmiféle megbecsülésben nem volt részük?”
A szerző kiemeli azt is, hogy karácsonykor, a gyermek Jézus betlehemi születésével az Atyaisten „már tökéletesen és végtelen szeretettel szerethet valakit, aki kívül van a Szentháromságon, hiszen Jézus Isten és ember egy személyben”. Istent a Biblia agapénak és nem erósznak nevezi; az ő szeretete az önátadásból és nem érdekből fakad, s mivel „nagyobb öröm adni, mint kapni” (Csel 20,35), szeretetet is nagyobb öröm adni, mint kapni.
A kapucinus szerzetes megállapítja: mi már nem várjuk Izrael szabadulását, amint azt a Jézus korabeli „igazak” tették, hiszen a szabadulás tökéletesen bekövetkezett – akinek el kellett jönnie, eljött; mást pedig nem várhatunk. Az Egyházban mi „mindnyájan” spirituális megújulásra várunk. A zsinat által óhajtott új pünkösd teljes megvalósulását várjuk.
E várakozást illetően ma is különböző megközelítések, szemléletmódok figyelhetők meg. Napjainkban is létezik egy szadduceus irányzat, amely egyre erőteljesebb szekularizációt, valamint a világgal és a kultúrával egyre teljesebb és csaknem fenntartások nélküli együttműködést sürget. Létezik a farizeusokéhoz hasonló irányzat is, amelynek hívei a modern világtól való határozott elkülönülésért szállnak síkra. Nem hiányoznak az esszénusok sem, akik mindenkivel szemben gyanakvók és mindenkivel vitába szállnak, végül felhagynak a csatározással, és spirituális értelemben elszigetelik magukat a környezetüktől; buzgó, de önmagukba zárt csoportokat hoznak létre. Jelen vannak a zelótákra emlékeztető csoportok is, akik vallják: az erőszak és a forradalom a megoldás Isten országa és az igazságosság eljövetelének sürgetésére.
Létezik azonban az evangéliumi modell is, amelynek bibliai előképei nem társadalmilag, hanem lelki értelemben alkotnak csoportot: a pásztorok, Zakariás, Keresztelő János; az agg Simeon; Anna, a prófétanő; az apostolok, József és mindenekelőtt Mária, akire „egészen egyedülálló módon száll le a Szentlélek, és viszi végbe az Ige megtestesülésének művét”. Az evangéliumi igazak arra tanítanak bennünket, hogy ne szigetelődjünk el az egyházi közösségtől, maradjunk ott, ahová a Gondviselés állított minket, és az adott életkörülmények között igyekezzünk élő kapcsolatot építeni Istennel. Legyünk nyitottak a Szentlélekre, s támogassuk testvéreinket szükségleteikben. Őrizzük meg épségben a hit, a remény, a szeretet, az öröm és a csönd lelki terét, és hívjuk be mindazokat, akik megtérnek a világból Istenhez.
Raniero Cantalamessa figyelmeztet: nemcsak kifelé, de az Egyházon belül is óriási szükség van az öröm tanúságtételére. Erőt kell merítenünk a megtestesült Szeretet-Isten szavaiból: „Miért féltek, kishitűek?” (Mt 8,26), „Én legyőztem a világot!” (Jn 16,33). Az Egyház bátran szembenézhet az őt kívülről fenyegető gonosszal, és hitből fakadó, alázatos öntudattal felelheti: „Nem tudsz annyit ártani nekem, hogy könnyedén el ne viselném azt… Mert mindenre képes vagyok abban, aki erőt ad nekem.” A könyv kapucinus szerzője vallja: amikor minden oldalról fenyegetés, aggodalmaskodás vesz körül minket, és megrémiszt bennünket az előttünk álló feladat nagysága, „s odáig jutunk, hogy karjaink lehanyatlanak”, vegyünk erőt magunkon, és mondjuk magunkban: „Van Isten, és ez elég!” „Igen,
Raniero Cantalamessa: A karácsony misztériuma – Az öröm ünnepe;
A könyv az Új Ember Kiadványok sorozatban jelent meg. Fordította: Koszoru Péter.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
