Az első kísérlet Nagyszeben bevételére számos problémát szült. Ugyan a bátran és hősiesen küzdő magyar csapatok több rohamot indítottak, a császári csapatok főparancsnoka Anton Puchner altábornagy által vezetett több, mint kétszeres túlerőben lévő császári erő végül leküzdötte a támadókat (császári oldalon nagyjából 11 ezer ember és 30 ágyú, míg a magyaron csupán 5000 ember és 18 ágyú vett részt a csatában). A magyar csapatok több magasrangú tisztet, és összesen mintegy 120 embert vesztettek, és az őket támogató bécsi légió is erősen megfogyatkozott.
Az 1848-ban kezdődő magyar szabadságharc váltakozó sikerekkel indult, azonban az ősz során Erdély Habsburg kézre került. A visszafoglalásra indított magyar haderő parancsnoka, a lengyel Bem József altábornagy decemberben indult a visszahódító útra, mely során visszafoglalta Kolozsvárt, Besztercét és Marosvásárhelyet. Azonban a szász városból, Nagyszebenből – elhelyezkedéséből adódóan – bármikor érhette ellenséges csapás a magyar haderőt.
Bem ugyan nem mondott le Szeben bevételéről, határozottan kijelentette: „addig semmi esetre sem nyugszunk, amíg be nem vesszük”. Azonban a közeljövőben nem álmodhatott újabb támadásról. A várt erősítése késett és serege több ütközetben – amelyekben ugyan győzelmeket aratott – még több emberveszített. Végül Medgyesen tudott hídfőállást foglalni, ahol serege megerősítésén ténykedhetett.
Nagyszeben a 19. században
Ezalatt Puchner azon fáradozott, hogy végső vereséget mérjen Bem seregére. Elképzelései szerint ő maga Medgyesnél támadt volna, míg a bukovinai császári erők feladata Beszterce elfoglalása volt. Azonban az osztrák főparancsnok terve megdőlt, amikor Bem újra legyőzte a Beszterce környékén lévő császári csapatokat és március 1-én visszatért Medgyesre, amikorra megérkezett a várt székely csapatokból álló 6 zászlóaljnyi erősítés.
Ezután Puchner újraszervezte csapatait és két nap alatt kétszer is támadott. A második támadása meghátrálásra késztette a magyar csapatokat, akik Segesvárra vonultak vissza. Bem itt erős védállás építését rendelte el. Mivel Puchner nem akarta, hogy ez elkészüljön, egy bekerítő hadművelet keretében kívánta a magyar csapatokat térdre kényszeríteni. Tervében azonban akadt egy hiba, melyet a magyarok vezére ki is használt: védtelenül hagyta a főutat Nagyszeben felé.
A magyar haderő március 9-én indult el és két nappal később ért Nagyszebenhez. A második ostrom során jóval gyengébb volt már a város védelme. 4000 főnyi orosz gyalogos és nagyjából 450 kozák (őket a város szász és román politikusai hívták segítségül) és néhány ezer császári katona állt szemben a 7500 főből álló magyar sereggel, ám ebből megközelítőleg csupán 5000-en vettek részt a csatában.
Anton Puchner tábornok
A magyar csapatok hamar meghátrálásra kényszerítették az orosz elővédeket, akik félve attól, hogy ellenségeik elvágják a városba vezető utat, visszahúzódtak a város elé állított sáncok mögé. Ezután Bem a város védműveit lövette tüzérségével. Az ostrom döntő pillanata az volt, mikor a 11. zászlóalj két kaput is betört és elkezdett a városba özönleni. Ezzel szinte egyidőben betört a székely- és a Máriássy-zászlóalj is, akik utcai harcokba bocsátkoztak az ellenséggel.
A várost védők hamar megtörtek és elhagyták Nagyszebent. Az orosz és osztrák csapatok mintegy 200 főt vesztettek. Magyar oldalon 40 halottról és valamivel kevesebb, mint 100 sebesültről tudunk. A város elfoglalásán és a vele járó stratégiai győzelmen felül hatalmas zsákmányt is magáénak tudhatott a magyar fél. Nagy mennyiségű fegyvert, muníciót, iratanyagot, málhát és 20 ágyút is sikerült megszerezni.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
