A Magyar Nemzeti Galériában látható biedermeier kiállítás – amelyről lapunk előző számában írtunk már – a korszak legjelentősebb magyarországi olajfestményeit, kisebb enteriőrjeit és bútorait mutatja be.
Borsos József, Barabás Miklós, Brocky Károly nagy méretű, nemritkán csoportos portréit csodálhattuk meg a galéria földszinti termeiben. A külföldi festők közül élete során többször járt Magyarországon Friedrich von Amerling és Ferdinand Georg Waldmüller. Nem túlzás, ha azt állítjuk: képeik szinte elkápráztathatják a lelkes látogatót. Színeik és finoman, puhán felvitt ecsetvonásaik csak úgy ragyognak a tükörsima vásznakon.
Biedermeier stílusú, kisebb méretű rajzaikból, akvarelljeikből kiállítást rendezett a Szépművészeti Múzeum is a nemrég újra megnyílt Grafikai kiállítóterében. Igazi gyöngyszemek ezek a művek. Egészen kicsiny képecskék, úgynevezett miniatúrák is vannak közöttük, amelyeket a családtagok láncon viseltek a nyakukban, vagy mint afféle karkötőt a csuklójukon; így mindig maguknál tudhatták szeretteik képmását. Manapság ezeket a fényképek helyettesítik, amiket sokan a tárcájukban hordanak.
Canzi Ágost Női arckép című akvarellje 1850-ben készült. A modell jobb karján egy ilyen miniatúra díszeleg, tőle balra pedig, a kandalló párkányán, a míves óra mellett vékony keretben egy férfiportré látható. Ez az, amit a művészettörténészek úgy hívnak: kép a képben. A lazúros akvarell, a vízfestés nagy szakértelmet és határozottságot igényel, a felhordott festék ugyanis egy pillanat alatt szétárad a papíron, és azonnal beivódik, utólag már nem lehet változtatni rajta. Az olajkép nem ilyen, hiszen az olajfesték akár többször is átfesthető, sőt, ha szükséges, akár le is kaparható a vászonról.
A falon egyvonalban elhelyezett képek közül kiemelkedik a már többször említett Barabás Miklósnak a Szobabelső (A művész felesége, 1844) című akvarellje. Nemcsak a korabeli faragott szék, az asszony öltözéke vagy a díszes képkeret fogja meg a nézőt, hanem – ha közelről nézzük a képet – a vizes festék felhordásának könnyed eleganciája is. Friedrich Johann Gottlieb Lieder (1780–1859) Ifj. Friedrich Lieder, 1834 című akvarellje is igazi remekmű. „Arcképei a legjobbakkal versenyeznek” – írta az idősebb Liederről Meller Simon művészettörténész, s ezt az állítást megerősíti a mester – egyébként szintén festőként tevékenykedő – fiáról készített portréja is. Lieder tanulmányait tizenhét évesen Berlinben kezdte meg, majd Párizsban folytatta Jacques-Louis Davidnál. Pályája során Bécsben, később 1820-tól Budapesten készített portrékat, főként arisztokrata családok tagjairól.
A 19. századi otthonról és családról ezt olvashatjuk a kiállításon: „Az 1800-as évek elején a társadalmi szerepek felértékelődése a társadalom legkisebb egységében, a családban betöltött pozíció újragondolását is magával hozta. A családfői erények hangsúlyozása korábban is előfordult, ami korszakunkban kiegészült az anya szerepének elismerésével és a gyermekek szépségének, tehetségének reprezentációjával. A család kialakítása is szellemi teljesítménnyé lépett elő, amelynek minősége a családapára és -anyára jó fényt vetett, és megmutatásra érdemes volt. Apai erénynek számított a család eltartásának képessége, a gyermek megfelelő taníttatása, az ifjaknak a társadalom hasznos tagjává nevelése és a lányok gondos kiházasítása. Az anyák feladata volt – a háztartás működtetésén túl – a gyermekek jó neveléséről való gondoskodás és az otthonok berendezése, amelyben a legnagyobb hangsúlyt a társaságok fogadására szánt szalonok és ebédlők kapták. Nagy divatja volt az otthon megrendezett koncerteknek, felolvasásoknak, amelyeken gyakran a család tagjai »léptek fel«, továbbá a műkedvelő családtagok alkotásainak közös megszemlélése is népszerű volt.”
A 19. század biedermeier korszakának egyik legsikeresebb festője, rajzolója Josef Kriehuber (1800–1876) volt. Pályája során több ezer portrélitográfiát készített. A fotográfia 1840 körüli feltűnése után művészetének súlypontja az akvarellre helyeződött át, amelyben minden részletre kiterjedő, bravúros finomságú rajzstílusát festői hatásokkal és finom színvilággal gazdagítva bontakoztatta ki. Az egyik akvarelljén, amely Victorin Leopold Karl von Windischgraetz herceget ábrázolja, egy igazán „snájdig” fiatalembert örökített meg a művész. Ruhája katonát sejtet, nyakában piros prémes gallér díszeleg, ostorszíja szintén a nyaka körül tekereg. Arcáról csak úgy sugárzik az öntudat, a magabiztosság.
Az egyik tárlóból négy „apró” hölgy néz ránk lelkesen: négy miniatúra. Kézzel festett, kis méretű medalionok ezek, csoda szép, aranyos keretben. A kis portrék báró Kray Ferenc lányairól készültek.
A Szépművészeti Múzeum egyik büszkesége az úgynevezett Perlep-Procopius-gyűjtemény. Perlep-Procopius Olga (született Numvári Werther Olga, 1844–1927) szenvedélyesen gyűjtötte a 18–19. századi miniatűr festményeket. Ezekből négyszáz darabot, valamint további tíz, a családját ábrázoló nagy méretű portrét hagyományozott 1927-ben a Szépművészeti Múzeumra. A Naumburgból 1831-ben Pestre költöző, ott szeszfőzdét alapító apa, Werther Frigyes jelentős vagyont és nemesi címet hagyott gyermekeire. Olga első, majd második férje is vagyonos ember volt, akik támogatták feleségük gyűjtőszenvedélyét, kivált Perlep Antal pénzügyminisztériumi tisztviselő, akivel 1888-ban Grazba települtek.
Werther Olga gyűjteményében a 17. századból származó és a 19. század közepén született alkotásokat egyaránt találhatunk. E változatos technikával készült miniatúrák uralkodók, arisztokraták és a Werther, illetve a Procopius család tagjait ábrázolják. Az alkotók olykor neves művészek voltak, de műkedvelő amatőrök munkái is szerepelnek a képek között. Ezek a kicsiny portrék az emlékezés eszközei voltak: házastársak, testvérek, anyák és apák arcképei kerültek nyakláncokra, gyűrűkre, szelencékre vagy díszes foglalatban kis asztalkákra; hátoldalukon olykor vers, dedikáció olvasható, a hátlapba rejtve nemegyszer hajtincs található, emlékeztetve a családi kötelékek fontosságára. Ebben a műfajban különösen nagy jelentőségű volt az élethűség, ami az ábrázolt személy jelenvalóságának illúzióját keltette.
A legelső uralkodóportrék azért készültek, hogy a hivatalos eseményeken az uralkodó hivatalát jelenvalóvá tegyék. A portrék sora a család kontinuitását mint értéket is felmutatta, és az utódokat a szellemi örökségre emlékeztette. Az arisztokrácia tagjai elsősorban társadalmi szereplőként, hatalmi súlyuk és felelősségük hordozójaként mutatták be magukat. Személyiségük csak annyiban volt fontos, amennyiben az hozzájárult a dinasztia tekintélyéhez, így erényeiket célzatosan hangsúlyozták, míg hiányosságaikat leplezték.
A Szépművészeti Múzeumban kiállított képeket nézegetve – a portrék sorozatát megszakítva – láthatunk itt szép számmal szobabelsőket, enteriőröket is. Mivel a fényképezés ebben az időben még nem létezett, vagy ha volt is, nem sokan művelték, így különösen fontosak ezek az otthonok belső tereit megmutató képek.
„Az enteriőr a magánember számára az univerzumot ábrázolja. Távolság és múlt gyűlik össze benne. Szalonja egy páholy a világszínházban” – írta Walter Benjamin.
Milyen is volt az otthon a 19. század első évtizedeiben, illetve a közepe táján? Jakob Alt enteriőrjei a Habsburg Birodalom leggazdagabb családjainak otthonaiba enged bepillantást. A művész az embert is megjeleníti a klasszicizáló biedermeier szalonban, ahol a túldíszített tapétával borított falakon képek sorakoznak. Egy szépen felöltözött fiatal hölgy éppen levelet olvas az íróasztalánál ülve. A méretes ablakon túl, odakint fák hajladoznak – egy kastély emeleti szobájában vagyunk.
A már említett Josef Kriehuber leheletfinoman megfestett arcképe Karoline Lobkowitz hercegnőt ábrázolja 1836-ból. Karoline az édesanyja, Erdődy Mária Borbála révén magyar származású, korának feltűnő szépségű hölgye volt. A csehországi Plzeňben élt, s 1834-ben kötött házasságot Johann Nepomuk von Lobkowitz herceggel; négy gyermekük született.
A Szépművészeti Múzeum mostani kiállításának érdekessége, hogy egy-két festmény erejéig megjelenik itt a kortárs művészet is. Zékány Diától (1987) a Zizi mama és Misi papa nappalija (2024) című képet láthatjuk. A tárgyakkal telezsúfolt szobát vad színekkel ábrázolja a festő, a keverés nélküli piros, kék, sárga és zöld csak úgy tobzódik a képen. A biedermeier korában szintén sok tárgy vette körül az embereket, de a kastélyokban volt elegendő tér, jól el lehetett helyezni őket. A kiállításon a következőket olvashatjuk erről. „A materiális dolgok halmozása, a tárgyak eluralkodása életünkön olyan jelenség, amely a 19. század első felében majdhogynem ismeretlen volt. A tömegtermelés előtti, az egyedileg, kézi munkával készített bútorok és dísztárgyak korszakában az átlagemberek életében csupán néhány tucatnyi elengedhetetlenül szükséges személyes használati tárgy volt. (…) A mindennapi és olcsó termékek tömegtermelésének beindulása korunk gondolkodását és lakásait sem hagyta érintetlenül. Bár nincsenek olyan meghatározó korstílusok, mint amilyen a maga idején a biedermeier volt, ma is megfigyelhető az otthonok – már nem az ízlés, hanem sokszor a divat diktálta – uniformizálódása. Lakóhelyeink így lényegében ugyanúgy társadalmunk jellemző tükrei, mint kétszáz évvel ezelőtt.”
A portré otthona, az otthon portréja – Biedermeier arcképek és enteriőrök kortárs reflexiókkal című időszaki kiállítás 2025. március 16-ig látogatható a Szépművészeti Múzeum Grafikai kiállítóterében.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
