Hoppá!
Hoppá!
A napokban megjelent Bayer Zsolt második novellagyűjteménye, amiben a szerző a Krúdy Gyulától kölcsönzött Rezeda Kázmér bőrébe bújva utazza körbe a nagyvilágot, s nem utolsósorban gasztronómiai élményein keresztül fejti meg azt. A könyvbemutató után talán nem is csoda, hogy alaposan megéhezett a közönség – akárcsak egy-egy Rezeda-kaland elolvasása után. Rezeda Kázmér újabb kalandjainak könyvbemutatóján jártunk.
A Scruton V. P. elegáns helyszíne megtelt péntek este, aki az utolsó pillanatban érkezett, könnyen aggódni kezdhetett, hogy nem jut neki ülőhely. A Lugas rendszeres olvasóinak nem különösebben szorul magyarázatra a nagy érdeklődés, Rezeda Kázmér itt közli hétről hétre a gasztronómia világában elmerülő írásait, ami természetesen mindig többről szól, mint puszta gasztronómia. A beszélgetést a Magyar Nemzet lapszerkesztője, publicistája, Szentesi Zöldi László vezette, aki találó kérdéssel indított: Hol van Rezeda Kázmér és mit keres itt Bayer Zsolt?
A közönségnek persze nem kellett magyarázni, hogy a publicista és Krúdy Gyula figurájának személye egy és ugyanaz, a szerző a napi politika elől menekülve bújt Kázmér bőrébe, és aki itt politikát remélt, az rossz helyen keresgélt. Az éles határhúzás érthető, ugyanakkor mint ahogy az később kiderül, minden politika, s ezalól nem kivétel a gasztronómia világa sem.
Szentesi Zöldi László először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen hatások érték, amiért magára vette Krúdy regénybeli alakmásának nevét, s a válasz nem meglepő módon Krúdyhoz kapcsolódik, akivel Bayer Zsolt – sokunkhoz hasonlóan – nem szövegben találkozott először, hanem Huszárik Zoltán filmklasszikusában, a Szindbádban (vonatkozó írásunkat lásd itt). Utána szeretett bele a szövegekbe is, amiknek azóta is lelkes gyűjtője, ha új kiadás jelenik meg, az biztosan a házi könyvtárban köt ki. – Ez akár válóok is lehet – jegyezte meg viccesen a szerző, hozzátéve: alig férnek már el a könyvektől.
Visszacsempészni valamit Krúdy világából ebbe a világba, hát ezért is vagyok én Rezeda Kázmér
– magyarázta Bayer Zsolt.
Az irodalmi előkép mellett legalább ilyen fontosak az első gasztronómiai hatások, amiket Bayer generációját a hetvenes években érték, és élesen kettévált: ott volt a legendásan rossz hírű menza, a betűtésztás paradicsomlevessel és a sárgaborsó-főzelékkel – Bayer ezt a két ételt emelte ki, amit a mai napig nem képes megenni –, és a nagyi konyhája, a sajtos pogácsa, a paradicsomos káposzta, de mindenekelőtt nagymama tócsnija.
A nagymama sosem volt rest korán kelni, hogy reggelre finom ételek kerüljenek az asztalra, és aki hozzám hasonlóan nem élte meg a hetvenes éveket, az is tudhatja legalább András Ferenc Veri az ördög a feleségét filmszatírájából, hogy ennek milyen jelentősége volt a szürke és eseménytelen hetvenes évek szocializmusában.
A magyar menza mentségére legyen mondva, hogy – és ezzel csak egyetérteni tudok – van, ami ott volt a legfinomabb, mint a piskóta vaníliaöntettel vagy a kakaóporos tejbegríz – akárhogy is próbálkoznál vele, egyszerűen nem tudod otthon előállítani – viccelődött a szerző. (Nem tudom, ma milyen a menza, de ez a kétezres években ugyanúgy igaz volt. Mi is sorban álltunk a repetáért, bármiből is álljon a titkos recept.)
A beszélgetés ebben a mederben haladt tovább, amitől az embernek hol a rekeszizmai szorultak össze, hol a gyomra, akárcsak Huszárik filmjében az érzékletes húslevesjelenetnél, hogy végül eljussunk az igazán nagy kalandokat rejtő utazásokig.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
