Az idei Ignácz Rózsa Napok díszvendége a Chicagóban élő Makkai Rebecca kortárs amerikai irodalomban kiemelkedőt alkotó, elismert írónő, Ignácz Rózsa író-színművész unokája, Makkai Ádám (Budapest, 1935. december 16. – Budapest, 2020. január 18.) kétszeres Kossuth-díjas költő, nyelvész, műfordító lánya volt, aki életében először járt Kovásznán. Makkai Rebecca személyesen nem ismerte apai nagyanyját, hiszen 1978. április 20-án született Chicagóban, az illinoisi Lake Bluffban nőtt fel, másfél éves sem volt, amikor Budapesten 1979. szeptember 24-én Ignácz Rózsa autóbalesetben elhunyt. Az amerikai regény- és novellaíró az Ignácz Rózsa Napok keretében tartott emlékkonferencián és koszorúzási ünnepségen mondott beszédeinek szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban.
A magyar a legszebb nyelv a világon
Nagymamámhoz hasonlóan én is szépirodalmi író vagyok – regények és novellák szerzője. Ezért az Ő öröksége is kétféleképpen fontos számomra: nagymamaként és íróként.
Sokan vannak, akik jobban ismerik nagymamám munkásságát, mint én. Bárcsak visszautazhatnék az időben, és megkérhetném a szüleimet, hogy neveljenek fel engem úgy, hogy beszéljek magyarul és angolul is. Megajándékoztak a magyar rímekkel, imákkal és énekekkel, körülvettek a nyelv hangjai, de nem úgy nőttem fel, hogy beszéljem is. (…)
Az egyetlen műve, amelyet valaha is el tudtam olvasni, eltekintve néhány novellájától, az A vádlott nyers fordítása, amelyet az apám készített, és egy próbálkozás, az Anyanyelve magyar számítógépes fordítása, ami annyira értelmetlen volt, hogy alig egytizede után le kellett állnom.
Meglepődve tapasztaltam, hogy amikor az Anyanyelve magyar először jelent meg, akkor még az emberek a magyartalan mondatszerkezetek, megfogalmazások miatt kritizálták, amelyeket a román iskolai tanulmányai befolyásoltak. A kritikák után keményen dolgozott azon, hogy elmerüljön a hagyományos magyar irodalomban.
Apám kétéves volt, amikor ez a könyv megjelent. Gyermekkorában rengeteg időt töltött egy német dadussal, így ötéves korára már szinte kizárólag németül beszélt, bécsi akcentussal. Amikor Kodolányi János hozzájuk telefonált, és apám szörnyű magyarsággal válaszolt neki, az író leszidta Rózsát, és megkérdezte, hogyan engedheti, hogy egyetlen fia ilyen rosszul beszéljen magyarul. Így Rózsa elkezdett a fiának minden este klasszikus meséket olvasni, gyakran székely vagy palóc nyelvjárásban.
Mindezt azért mondom el, hogy hangsúlyozzam: engem nagyon megvigasztal az a tény, hogy bármennyire is küzdöttem a magyar nyelvvel, még apám és nagymamám is küzdött vele, a maguk módján.
Meggyőződésem, hogy a magyar a legszebb és legelegánsabb nyelv a világon, és én megértem, hogy maga a nyelv iránti szeretet volt az egyik mozgatórugója nagymamám munkájának. A színészet és az írás közös vonása a történetmesélés szeretete, de mindkettő szavakon, mondatokon alapszik, ahogyan néhány hang egy egész világot képes tolmácsolni.
Annak ellenére, hogy nem igazán ismertem a nagymamámat, és nem férhettem hozzá a munkáihoz, én mindent neki köszönhetek: a tényleges létezésemet, de írói életemet is.
Sok olyan szerzőt ismerek, aki felnőttkoráig nem jött rá, hogy a könyveket valódi emberek írják, és hogy ők is megpróbálhatnak írni. De én mindig is tudtam, hogy az írást nem csak valódi emberek, hanem a családom tagjai is művelik, akik talán továbbadták a tehetségük egy részét. Sok amerikai bevándorló család gyermeke azt mondta, hogy a szüleik áldozatos munkája után orvos vagy ügyvéd akar lenni. De az én családomban senki sem kérdőjelezte meg, amikor tizenkét évesen bejelentettem, hogy író leszek. Az egyetlen gyakorlati tanács, amit a szüleimtől kaptam: tanuljak irodalmat, hogy tanár is lehessek.
A nagymamám továbbra is tanít engem, a példáján keresztül. Tőle tudom, hogy lehet írni is és anyának is lenni, írni, amikor a világ darabokra hullik, írni, amikor mindenki ellened fordul, írni olyan dolgokat, ami miatt bajba kerülhetsz, írni még a leglehetetlenebb körülmények között is. A vádlottat úgy írta meg, hogy tudta, nem lehet kiadni az ő életében. A könyv 1999-ben jelent meg, húsz évvel halála után.
Van, amikor szerzőként azért írsz valamit, hogy kifizesd a számlákat, és van, amikor azért írsz, mert van valamid, amit el kell mondanod, amit a világgal meg kell osztanod. Nem tudok ennél világosabb példát elképzelni – egy példát a késztetésre, hogy megírj valamit, amit talán soha nem adnak ki, vagy ami csak egy távoli, elképzelhetetlen jövőben jelenhet meg. Amikor írunk, mindig a jövőnek írunk, legyen az a jövő akár néhány hónap múlva vagy száz év múlva.
Néha az emberek álmodnak arról, hogy visszautaznak a múltba (ahogy én is arról álmodom, hogy meglátogatom a szüleimet és ragaszkodom hozzá, hogy kétnyelvűvé neveljenek), meglátogatva a történelem egy bizonyos pontját, hogy figyelmeztessék az embereket arra, amit tudnak, hogy be fog következni. Ezt nem tehetjük meg. De üzeneteket küldhetünk a jövőbe – az általunk ismert világ összefoglalóit, figyelmeztetéseket, elégiákat, kívánságokat. Ez az, amit minden író tesz, és ezt tette a nagymamám is.
A mi felelősségünk, hogy megkapjuk ezeket az üzeneteket a múltból. Meg kell hallgatnunk az előttünk járókat, el kell olvasnunk a történeteiket – még akkor is, ha ez nehéz. Még akkor is, ha ehhez egy teljesen új nyelvet kell megtanulnunk.
Köszönöm, hogy eljöttek, hogy együtt tisztelegjenek e figyelemre méltó nő és szavai előtt, hogy meghallgatják a múlt hangját. Ez létfontosságú dolog, és áldás mindannyiunk számára.
Makkai Rebecca Rózsa
Kovászna, 2024. szeptember 27.
Ő irányítja az életemet
Furcsa dolog gyászolni valakit, akire nem emlékszel. Ahelyett, hogy gyászolnád a személyt és a vele való kapcsolatot, gyászolod, amit elloptak tőled.
Ha nagyanyám megélte volna természetes élete végét, talán még húsz éve lett volna, elegendő idő, hogy beszélgethessek vele az írásról, és hogy együtt építsük fel az emlékek tárházát. De naponta két doboz cigarettát szívott, így talán a húsz év nem is olyan reális.
Ha ismertem volna a nagymamámat, az emléke elhalványult volna az életem során, egyre kevésbé érezném őt olyasvalakinek, aki részletekben és fontosságban is nőtt az életem során.
Soha nem éreztem őt úgy, mint egy gyerek. Egy gyermek számára a nagymama varázslatos, vigasztaló és bölcs. És mindig öreg. Amikor a másik nagymamámra gondolok, az én anyám anyjára, arra emlékszem, hogy sütiket sütött a konyhájában.
Érzéseim Rózsa iránt mindig másak voltak. Nem úgy gondolok rá, mint egy öregasszonyra az élete végén; számomra ő minden korban létezik. Minden korban, amelyben minden fényképen megjelenik az, amit róla láttam. Ő egy tinédzser, akinek tekintete morcos az iskolai fotóján, gyönyörű színésznő a színpadon, egy fiatal anya, dedikálja az első regényét egy könyvesbolt asztalánál, napozik a Balatonnál a sokkal fiatalabb férjével, a pázsiton egy íróasztalnál gépel egy doboz cigarettával és egy kanna kávéval a keze ügyében, érett író, aki Kenyát fedezi fel, egy idős nő, aki Chicagóban jár és a tengerparton sétálgat apámmal…
Valójában könnyebb nekem „Rózsa”-ként gondolnom rá, mint „Nagymamaként” – könnyebb írótársként, kollégaként és vezérlő szellemként őt megértenem.
Szerencsés vagyok, hogy apám, akárcsak az édesanyja, csodálatos mesemondó volt, és így én sok történetet hallottam róla.
Bizonyára sok fontos történetet hallottak már a háború alatti ellenállási cselekedeteiről, vagy arról, hogy körbeutazta a világot, vagy hogy besétált a Gestapo börtönébe, hogy rákényszerítse volt férjét, vegye feleségül amerikai barátnőjét. De itt van a kedvencem, amit valaha hallottam róla: Közel élete vége felé megkérdeztem apámat, hogy a családi receptek közül származik-e valamelyik az ő anyjától. Nevetve mondta: „Nem, anyám három dolgot tudott elkészíteni. Első: sült paradicsom. Második: uborkaleves. Harmadik: cigaretta.” Ezt nagyon szimpatikusnak találom.
Amikor az emberek megtudják, hogy az apám költő volt, a nagymamám pedig regényíró, megkérdezik, hogy szerintem az írás genetikai örökség-e. Valószínűleg van ebben valami. A nővérem két fia nagyon tehetséges színész, és az egyik lányom azt tervezi, hogy színházi tanulmányokat folytat az egyetemen. Tehát mondhatjuk, hogy a színészet legalábbis örökletes.
És nem hiszem, hogy véletlen van töretlen írói vonalunk. Ne feledjük, hogy Rózsa apja és nagybátyja is tehetséges író volt. A nagymamám leszármazottjai közül, a kisbaba kivételével, mindenki író, színész, zenész vagy teológus. Kivéve az egyik unokaöcsémet, aki sportol. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ő ezt a család másik felétől örökölte.
Sokszor mondták már nekem, hogy bizonyos dolgokat ugyanúgy csinálok, mint ő – hadonászom a kezeimmel, amikor beszélek, képtelen vagyok egyenesen járni, azt akarom, hogy mindenki rám figyeljen, amikor mesélek, és mindent elégetek, amit főzni próbálok.
A kisebbik lányom az egyetlen a családban, aki örökölte Rózsa gödröcskéit. Felfedeztük fényképek alapján, hogy a nagyobbik lányomnak az ő arckifejezései vannak.
Nem tudom, hogy a genetika mindent megmagyaráz-e, de azt tudom, hogy az én nagymamámat sokkal jobban érdekelte a spiritualitás, mint a tudományosság.
Ha lehetséges lenne, hogy ma itt legyen, akkor itt van. Lehetséges, hogy ő irányítja az életemet.
Makkai Rebecca Rózsa
Kovászna, 2024. szeptember 28.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
