Parádés játék, parádés szereposztás, megnyerő rendezés és magas színvonalú színházi előadás, Wass Albert-hű interpretálása az erdélyi magyar írófejedelem gondolatainak, gondolatsorainak – így lehetne röviden jellemezni a Dörner György Kossuth-díjas rendező és színművész által igazgatott budapesti Újszínház legújabb előadását. November 8-án mutatta be ugyanis a színtársulat Wass Albert „Elvásik a veres csillag” című regényének színpadi válatozatát – hatalmas sikerrel, Kiss József Jászai Mari-díjas rendező színpadra alkalmazásában és rendezésében, aki a Békéscsabai Jókai Színházban – a 2023/2024-es évadban – már színpadra vitte ezt a darabot. Az előadás két epizódszerepét pedig – nagy büszkeségünkre – Boráros Imre felvidéki Kossuth-díjas színművész alakítja, zseniális színészi alakítással, igazi karaktereket állítva színpadra.
A regény és az előadás az 1944 és 1957 közötti székely-magyar valóságot tárja elénk. A valós történelmi eseményekre épülő regény és színházi előadás a bolsevista megszállástól az 1956-os magyarországi forradalom utáni erdélyi magyarellenes bosszúhadjáratig követi nyomon a Tánczos család történetét, s egy székely falu erőszakos elrománosításának szakaszait.
A regény és a színházi előadás két meghatározó szakaszból áll. Az első a többé-kevésbé sikeres boldogulni próbálás krónikája: Tánczos Csuda Mózsit Dombi-Dombolov elvtárs, az „odesszai magyar”, a székely faluba küldött orosz komiszszár kinevezi „csertifikátos vadőrnek”. A „bizalmi állásban” a legkülönfélébb kalandokat éli meg Mózsi. Afféle húzd meg-ereszd meg játék ez a hatalommal: a főhős úgy próbál boldogulni az új körülmények között, hogy soha se tegyen olyat, ami erkölcsi érzékével szemben áll, viszont együttműködjék annyira a bolsevista hatalom képviselőivel, hogy kényelmesen megélhessen a család. Ebben a rendszerben mindenki függ valakitől, és esetünkben Mózsi furfangja védi meg felettesét a bukástól. Közben a színházlátogató rengeteget nevet Mózsi megszólalásain, melyek félig Dominak, félig a közönségnek szólnak. Ez a szakasz igazi szatíra a kommunista rendszer működéséről – természetesen valóságelemekkel tűzdelve.
Az előadás második részében – pontosabban második felvonásában – már nem nagyon kacag a néző, hiszen az első felvonásban felépített értékek itt már teljesen tönkremennek. Változik a politikai helyzet, tragikus események sorozata sújtja a székelyeket, az erdélyi magyarságot, ezen belül pedig a Tánczos családot és hű barátait, sorstársait. Dombit ugyanis elküldik a faluból, egy másik komisszár érkezik helyette, aki szívtelen és kegyetlen. Mózsi megszűnik „csertifikátos vadőrnek” lenni. Ezzel megkezdődik a Tánczos család és a falu életének teljes leépítése. Fenn az ormon már „vásik a veres csillag”, miközben odalent – az 1956-os forradalom leverése után – a szomszéd román falu lakói népirtást rendeznek a helyi székelyek között, s egyre gyakrabban indulnak vagonok a falubeliekkel Dobrudzsába, a hírhedt romániai munkatáborba.
A listán szerepel Tánczos Csuda Mózsi és családja is. Így Mózsi is, feleségével, Rozálival elindul a marhavagonban a messzi lápvidék felé, s a családból egyedül az időközben felnőtté cseperedett kicsi Mózsi marad szülőföldjén, aki elbújik a havasokban. Az események végeztével Mózsi igazi hőssé válik, annak ellenére – vagy éppen azért –, mert egy szögesdróttal körülvett munkatáborban van, ahonnan fizikai lehetetlenség megszabadulni. Wass Albert és maga a színházi előadás mondanivalója a történtek ellenére a reménység felé vezeti a mű záróakkordját, hiszen az előadás végén újra megjelenik Mózsiék háza az almafákkal, elgondolkodtatva a nézőt a történteken és a jövőt illetően. Az az ember érzése – különösen Wass Albert életművét ismerve –, hogy az erdélyi írófejedelem Mózsi jellemében egy kicsit önmagát is megformálta.
Boráros Imre a tomborás és a tiszteletes szerepét játssza a darabban, hitelesen, pontosan megrajzolva szerepei karakterét. Kossuth-díjas színművészünk a következőképpen nyilatkozott a szerepalkotásáról és a próbafolyamatról a Körképnek:
„Fantasztikus élmény volt ezt a két szerepet alakítani ebben a Wass albert-darabban. Az első hír még az idén nyáron ért engem, amikor Pataki András rendező, az Újszínház művészeti vezetője értesített, hogy van egy ajándék a számomra az ősz folyamán. Hát, ez a két szerep volt az ajándék ebben a Wass Albert-műben. Köszönetemet fejezem ki a rendezőnek, Kiss Jóskának, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni, nem ez volt az első közös munkánk. Nagyon kellemes hangulatú, barátságos, emberséges volt az egész próbafolyamat. Különleges élmény volt számomra ilyen fiatal tehetséges csapattal dolgozni. Még sok-sok évtizedes tapasztalattal a hátam mögött is azt mondhatom, hogy még mindig tanul valamit az ember a fiataloktól. Amikor először elolvastam a mű szövegét, majd az én saját szerepeimet, rájöttem, hogy ezeknek a lényegi elemeit már én is megéltem az ötvenes években: a magyar közösségek szétverése a Felvidéken, a kitelepítések, megszüntetni mindent, ami magyar stb. S aki mást akart vagy más véleményt képviselt, azt egész egyszerűen ellehetetlenítették. Nem beszélve arról, hogy ez a téma nagyon közel áll hozzám, hiszen az elmúlt évtizedekben készített önálló előadóestjeim, irodalmi összeállításaim többsége mind erről szóltak és szólnak mindmáig: a nemzetről, a magyarságról, a megmaradásról. Erről szól az Újszínház Wass Albert-előadása is, amit a mai fiataloknak is meg kellene ismerniük, mert történelmünk szerves része és ma is időszerű.”
A darab főszereplője Tánczos Csuda Mózsi, akit az Újszínház előadásában Jánosi Dávid alakít remekül és hitelesen. Igazi székely emberről van szó, aki nemcsak egyszerűsűgéről és keménységéről, hanem elvhűségéről és rafináltságáról is híres. Nemcsak rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, hanem sikeresen is alkalmazza azokat.
A hatalmaskodásában is megfélemlített Dombi elvtársat és Tarpojánt, a fásult dobrudzsai táborparancsnokot játszó Jászai László kitűnő alakítást nyújtott, a Mózsit alakító Jánosi Dáviddal hiteles párost alkottak az előadásban. Jászai erénye az is, hogy nagyszerűen kettéválasztotta a két elnyomó karaktert.
Az előadás egyik érdekessége, hogy egy színész több szerepben is látható. A további szerepekben: Koncz Andrea (Rozál, Mózsi felesége), Papp Attila (tanító, hadnagy, Magyar jegyző), Incze József (őrmester), Farkas Tamás (komiszár, Mándoki, tiszteletes a táborban), Tóth János Gergely (Piripók, román jegyző), Kazári András (Zabulik, pártember, szakaszvezető), Bősz Mirkó (ifj. Mózsi, kiskatona), Szarvas Balázs (Plundrás), Major Zsolt (nagybajuszú), Orosz Csenge (Dombi felesége), Labanc Dániel (tolmács, cigány), Szánthó Bálint és Beleznay Péter (a gyerek Mózsi), Végh Zsolt (Csendőri I., cigány), Filip Balázs (Csendőri II.), Kelemen Márta és Iszak Dorottya (cigánylányok).
Az előadás abban (is) különleges, hogy bár az első felvonásban elkezdődött történet példásan folytatódik a második felvonásban, viszont a két rész között hangulatilag szakadéknyi különbség van. Míg az első felvonás – a Wass Albert-féle irónia és a rendezői, színészi groteszk találkozása által – mulatságosabb és vidámabb, a másodikban már inkább a szomorúság, a beletörődés dominál, de a végére mégis megmarad a reménység.
A rendezőnek köszönhetően a „Tizenhárom almafa” jelképisége megmaradt az előadásban. A korhű és stílusos jelmezek Igaz-Juhász Katalin munkáját dicsérik, a díszlet pedig – Horesnyi Balázs munkája – mondanivalóban találó, technikailag ügyesen mozgatható. A szcenikai zenét Cári Tibor szerezte.
Jómagam, mint régi Wass Albert-tisztelő és műveinek tolmácsolója, katartikus élményt éltem át az előadás megtekintése során. Mindenkinek szíves figyelmbe ajánlom az előadást, amelyből nem hiányzik a hazaszeretet, a szülőföld szeretete, a kitelepítés fájdalma, magyarságtudatunk erősítése, a valósághű történetírás, de tele van a Wass Albert által képviselt humoral, iróniával. Ráadásul rendkívül erős mai üzenete van, hiszen valamennyi határon túli magyar nemzeti közösség – de még az anyaország is – ráeszmélhet saját életére, sorsára e darab kapcsán. Ahogy Mózsi fogalmaz Wass Alberttel együtt:
„Mi székelyek így úszunk ebben a veszekedett világban, immár jó ezer éve, s eddig még mindig partot értünk valahogy, ha olykor jócskán lentebb is, mint szerettük volna.”
Tarics Péter
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
