Törőcsik Mari és Pilinszky János velemi évei Kulcsár Gábor2024. 11. 12., k – 12:34
Kedves kis falu Kőszeg közelében, a magyar–osztrák határtól csupán egy sétányi távolságra Velem. Majdnem hatszáz méter magas hegye alatt egykor fontos kereskedelmi útvonalak futottak. Temploma, a Szent Vid is fent áll a magasban, de sokat emlegetik a helybeliek a Stirling-villát is, ahol a világháború utolsó hónapjaiban az átvonuló Szálasi-kormány rendezkedett be, és egy rövid ideig a Szent Koronát is ott őrizték. Velem ma mégsem erről híres.
Sokkal inkább arról, hogy 1973-tól nyaranta itt pihent, de a karácsonyokat is itt töltötte, élete utolsó éveiben pedig már folyamatosan itt élt Törőcsik Mari, a nemzet színésze. Arról, hogy két évig Pilinszky János, az ő jó barátja, a magyar költészet nagy alakja is a település lakója volt, kevesebben tudnak. Egyvalakinek azonban mindkettőjükhöz köze volt, méghozzá nem is akármilyen. Jagoditsné Koczor Margit nemcsak a színésznőt, a költőt is szívvel-lélekkel szolgálta. Törőcsik Mari a tőszomszédja volt, Pilinszky János az öccse, Koczor István házában bérelt szobát. Mindkettőjük számára egyfajta menedékhely volt Velem.
Csendes a hely. Csendesebb talán nem is lehetne. Sehol egy ember a falut átszelő, hosszan kanyargó utcán, a postás is általában déli tizenkettő után jár errefelé, átmenő forgalomról pedig alig beszélhetünk.
„Én itt mindenkit ismerek” – kezdi Margitka, s csak hogy tudjam, azt is elmondja: már a 84. évét tapossa. A kertig fut a háza, kapuja mögött jókora hasábfarakás, abból odébb is van több télre való, rossz időkre, csontig hatoló hidegekre felkészülve. Hátramegyünk, karcsú gyümölcsfák közé, csak hogy átkukkanthassunk a szomszéd telekre, a nagy diófa alá, ahol szép időben, fényes reggeleken és napnyugtakor Törőcsik Mari üldögélt egyedül vagy valamelyik vendégével. Üres a porta. Azóta, hogy meghalt, senki nem lakja a házat. A kert is visszasírja őt, és mind az ötven évet, amelyet itt töltött. Margitka szomorú.
Nyaralókra vár a ház?
„A község emlékházat akart. Marika lefújta. Nem ment bele. Pélyen, a szülőfalujában van állandó kiállítása, többet, még egyet nem szeretett volna. A falu egyik lakója vette meg a házat Teréztől, Marika lányától, de átírva még nincs a nevére. Három hónapja elvették tőlem a kulcsot, azóta nem én gondozom. Az új tulajdonos, aki részletekben fizet, időnként megjelenik, tesz-vesz az udvarban, szellőztet, kitárja az utcára néző ablakokat, nyírja a füvet, a tető is rendben van. Falusi turizmussal foglalkozik. Hallottam már sok mindent. Azt is, hogy egyszer majd ezt a házat is ki fogja adni a nyaralóknak. Marika bútorai egytől egyig itt maradtak. A könyvespolc is, sok könyvvel. Teréz nem vitte el.”
Csak az értékesebb dolgok kerültek el. Személyes tárgyak, festmények, az éveken át itt tartott díja és a Buddha-szobor. Sok minden a tűz martaléka lett. Volt egy este, amikor szakadatlan füstölt a kémény. Levelek, iratok, dokumentumok égtek. Soha senki nem fogja megtudni, mi állt bennük.
„Tudom, ki volt itt – közli határozottan Margitka –, csak nem akarok árulkodni. Megállt a kocsijával a ház előtt, hordott ki ezt-azt, ami a hátsó ülésre és a csomagtartóba befért, aztán elment, de másnap reggel még visszajött ezért-azért. Pakolt, amit tudott. Vagy amire meg lett kérve, hogy mindenképpen vigye. Hozzám be sem köszönt. Rosszulesett, megmondom őszintén. Nem ezt érdemeltem a sok jóért, amit tettem. Ötven évig mégiscsak figyeltem, őriztem, gondoztam a házat. Ősszel és télen, ha Marika ideszólt, hogy megyünk, Margitkám, megyünk, de jött ő sokszor egyedül is, nem csak Maár Gyulával, a férjével. Olyankor jó előre befűtöttem náluk, mert hidegek voltak a falak, fáztak volna első éjszaka.”
Masszív alapokon áll a ház, nem megy tönkre egyhamar.
A szépséges lucfenyő
„Marika itt kezdettől fogva jól érezte magát. Jobban szeretett Velemben, mint a budai lakásban. Amikor először jött a faluba, és kiszállt a kocsiból, körülnézett, és csak annyit mondott: »Én itt akarok élni!« És megvették, majd helyrehozták ezt a házat. Azért is vágyott egy falusi házra, hogy Teréz itt kezdje el az iskolát. Vidéki környezetben, itteni gyerekek társaságában. Az első osztályt végezte csak itt, a többit már Budapesten.”
Van egy lucfenyő is a kertben, nem messze a színésznő imádott diófájától.
„Szeretem nézni, elgyönyörködöm benne – mondta a fenyőről. – Az első években, amikor még nem volt bevezetve a házba a víz, kútról locsoltam. Meghálálta. Szép fa lett. Éntőlem ilyen szép.”
Margitka folytatja.
„Marika az őszt szerette a legjobban Velemben. Az olyan változékony, mondta. Vietnámi fia, Son is sok időt töltött nálam. Rá is gyakran vigyáztam. Itt, ahol most a konyha van a házban, istálló volt egykor. Az lett átalakítva. Hatvan centi a szintkülönbség a másik szobával. Lovunk is volt. Mutatok egy fényképet… Son és Teréz lóháton. Son itt lakik a faluban. Néha átjön hozzám. Terézt évek óta senki nem látta Velemben. Ő nem jár ide. Nem is nagyon járt. Neki másféle útjai vannak. Marikával az utcán, itt, a szemközti padon is sokat beszélgettünk. Esténként kiültünk, megtárgyaltuk, kinek milyen a vérnyomása. Hozzám most is jönnek, négyen-öten élnek még a korosztályomból. Ritka az a nap, amikor félóráig egyedül vagyok. Itt várják a házam előtt a kenyereskocsit. A postást is itt figyelik, mikor jön. Személyes tárgyakat nem őrzök Marikától. Csak róla szóló könyveket. Tőle kaptam mindegyiket.”
Ízéről, illatáról az itteni házi pálinka is híres.
„A diófa alatt szoktunk iszogatni. Egyszer Marikáéknak is főztünk, csak probléma lett belőle. Maár Gyula becsípett. Kicsit többet ivott. Összezörrentek. Bizony volt, hogy egész nap figyeltem, nehogy a Gyula bajt csináljon. Egy család életében sok minden lezajlik. Vannak dolgok, amelyeket megtart magának az ember. Volt, hogy Marika el is tűnt pár napra. Többet nem is főzetett.”
A nagy fenyőfa mellett a cédrus is jól érzi magát. Meg a nyír, meg a fűz. Utóbbinak tavasszal olyan szélesre nyílik a lombja, mint amilyen széles a kert.
„Szeretem ezt a kertet. Kár, hogy egyedül maradtam benne” – fájlalta férje halála után Törőcsik Mari.
Az ajándékba kapott portré
Itteni szobájában eredeti Mednyánszky-rajz lógott a falon. Pilinszky Jánostól kapta ajándékba. Egy fiút ábrázolt a kép. Nagyon szerette. Mednyánszky volt a legkedvesebb magyar festője. Budapesten, a Vincellér utcai lakásában is nem egy alkotásában gyönyörködhetett.
„Itt, nála, a szobájában búcsúztam el tőle – mondja Margitka. – Ha elment a gondozója, én voltam mellette. Nagyon rossz állapotban vitték be a szombathelyi kórházba. Ott hunyta le örökre a szemét. Én ott nem látogathattam meg. Akkor volt a Covid. Tamás, a gondozója tartotta benne a lelket. Terézen kívül egyedül őt engedték be hozzá. Tamás ott kaphatta el a koronavírust, amely aztán el is vitte őt. Nekem nagyon hiányzik Marika. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Egyszerű, szeretni való ember volt. Jaj, látja, azt mondtam, nem őrzök tőle személyes tárgyat. Pedig igen. Egy róla készült portrét a hátsó konyhában. Ajándékba kaptam tőle. Grafika. Ott a kép a falon, a sarokban meg a tölgyfából készült pad, amelyben egyetlen vasszög sincs. Pilinszky János ott szokott ebédelni.”
A zavarodott világ elől menekülő költő, aki egész életében az angyalok beszédét hallgatta, szoros kapcsolatot ápolt Törőcsik Marival, Maár Gyula meglátása szerint a barátságnál többet is érzett a színésznő iránt, aki ezt nem vette komolyan, férje pedig szelíd mosollyal nyugtázta. Amikor Pilinszky a hetvenes évek első felében látogatóban járt náluk Velemben, halkan megjegyezte, ő is szívesen lakna ezen a helyen. Nem sokkal később Margitka már intézkedett. Öccsével, az egykori fővadásszal gyorsan megbeszélte: az ő padlásszobájukba be is költözhet a költő, aki Esterházy Péter szerint sosem lépett ki a szavak országából.
Koczor István faluvégi házán, amelynek ablakából jól lehet látni a Szent Vid-kápolnát, emléktábla hirdeti, hogy itt lakott Pilinszky.
Dőlt a házból a zene
„Kinézett János az erkélyről, és egyik oldalról a hegyet, a másikról az erdőt és a rétet látta. Itt írt, fordított, és készült Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjére, amelyben Kazinczy szerepét játszotta. »Innét nem megyek el sehova« – mondta, amikor először járta körbe a szobát. Eleinte zárkózott volt, bizalmatlan talán. Egy hét után mintha kicserélték volna. Úgy érezte, átöleli a természet. Élvezte a közelségét. Volt, hogy az erkélyen dolgozott, volt, hogy az udvaron. »Itt még az eszem is máshogy forog« – szokta mondani.”
Ebédelni hozzánk járt, veszi át a szót Margitka.
„Mindig azt ette, amit mi ettünk. Szerette a főztömet. Ha nagyobb társaságra vágyott, vendéglőbe ment. Én mostam rá, rendet tartottam a szobájában. Zene nélkül egy nap sem telt el nála. A környékbeliekkel is megszerettette a klasszikusokat. Bachot, Beethovent, Rahmanyinovot. Ha csendben volt, sokan azt hitték, valami baj történt vele. Délután, ha az öcsém gyerekei aludtak, sétálni ment. Ballagott végig a falun. A sál sosem hiányzott a nyakából. Halála előtt, a kórházi ágyában sem.”
Aranylik az idő. Színes leveleket fest már az ősz. Kint a kapuban hallgatom az egykori fővadászt.
„Nem valamiféle erdei remeteségre vágyott János. Csak nyugalomra. Gyakran volt látogatója. A legtöbbször Kocsis Zoltán. Vele rengeteget beszélgettek. A zene volt a közös témájuk. Közös operán törték a fejüket. Egyetemisták is jártak hozzá Szombathelyről. Félig-meddig titokban jöttek. A tanáraik ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy Pilinszkyvel barátkoznak, aki nem volt a rendszer pártfogoltja.”
Margitka azt mondja, időnként Törőcsik Mari is átjárt hozzá. Kiszellőztetett, kiöntötte a hamutálból a sok cigarettacsikket, és korholta a költőt, hogy miért iszik annyi kávét, mikor tudja, hogy árt a szívének.
„Volt, hogy heteken keresztül dobzenekart hallgatott. Rengeteg poros, tasak nélküli lemeze volt, és egy rossz lemezjátszója. Mégiscsak úgy bömbölt a zene nála. Ha két utcával előbb megálltam volna, akkor is tisztán elér minden taktus. Teréznek ő volt a keresztapja. Sokat sétáltak együtt. Sont is szerette. Kőszegen voltak laoszi diákok. Elhívott közülük párat, hátha tőlük gyorsabban megtanul a gyerek magyarul. Akkoriban még csak annyit tudott mondani, hogy »Mari mama, segíts!«. Teréznek csinált egy keresztet János. Ráhagyta a Sheryl Suttonhoz írt beszélgetések kéziratát. Nála vannak azok a levelek is, amelyeket Marikának írt. Bármerre járt is a világban, minden útjáról küldött neki valamit. A legtöbbször képeslapot.”
Mennyei hangok
Ingrid, a költő francia felesége kétszer mutatkozott Velemben.
„Párizsban ismerkedtek meg. János megsajnálta őt, és támogatta anyagilag, hogy befejezhesse zenei tanulmányait. Pártfogásába vette, majd összeházasodtak.”
Csinos, kedves, rokonszenves nő volt Ingrid? – kérdezem Margitkát. Kitérő választ ad.
„Hááát…! Egyszerű, mint a szegény ember lánya. A faluban senkivel sem értett szót. Itt nem beszélhetett franciául, csak Jánossal. Nem volt ez több látszatházasságnál. »Olyan sivár a szerelmi életem, mint a sivatag« – szokta mondani János. Ha elkapta a szomorúság, nem nagyon lehetett szóra bírni őt. Ha jókedvű volt, egyfolytában komédiázott. Szívből tudott nevetni.”
Asztalos, kádár és bognár volt a két idős testvér édesapja. Koczor István udvarán, Pilinszky idejében, rönkfából készült bútor volt a mai garázs helyén.
„Szép időben oda kellett lehozni az írógépét. János a szabadban is tudott dolgozni – így a ház ura. – Egyszer megkért, hogy vigyem el magammal szarvasbőgés idején. A hangok hallatán azt mondta: »Istvánom, ez egyenesen a mennyből jön!« Egyszer meg így szólt hozzám: »Istvánom, én nagyon utálom a hazugságot, de ha Warsawa vagy Volga áll meg a ház előtt, mondjátok azt, hogy nem vagyok itthon, sétálni mentem.« Nekem jó összeköttetéseim voltak, de azt nem tudtam elintézni, hogy bevihessem őt a határövezetbe, pedig Jánosnak volt nyugati útlevele. Oda őt nem engedték be. Nem timiattatok megyek el, búcsúzott. A körülmények hozták úgy, hogy el kell mennem.”
Törőcsik Mari utca már van Velemben. Pilinszky János közről egyelőre csak Koczorék beszélnek. A színésznő vágya volt, hogy az is legyen a faluban. Helybéli kerékkötője volt az ötletnek. Olyan valaki pedig még mindig nem akadt az illetékesek között, aki olyannyira szorgalmazná.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
