Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
A főparancsot úgy mondja ki Jézus, hogy az ószövetségi törvény több részletét összekapcsolja. Tehát benne van az Ószövetségben, és még sincs benne. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, valami ilyesmit tesz, de nemcsak a parancsokkal, hanem az élet más területeivel is. Olyan igazságokat hoz ki a korábbi szövetségből, amelyek rejtve benne voltak ugyan, mégis abszolút újdonságként hatnak.
Jézus a főparancs szellemében formál bennünket is. Valahogy úgy, hogy természetes életünkből és képességeinkből olyat hoz elő, ami a miénk, mégsem önerőből születik. Ez a kegyelem hatása. Mi legfeljebb magvak lehetünk, a növényt Jézus formálja belőlünk.
A főparancs a szeretet legmagasabb rangját hangsúlyozza, amely fölötte áll minden más eszmének. Az életet csak a szeretet viszi igazán előre. Az igazság is előreviszi, de nem annyira; a rend betartása, az erkölcsös élet is előreviszi, de nem annyira. A hit és a remény is előreviszi, de nem annyira, mint a szeretet. Erre utal Pál apostol a szeretethimnuszban, amikor azt mondja, hogy végső soron a hit és a remény is megszűnik, de a szeretet mindvégig fennmarad.
Amikor rendesek, erkölcsösek, tisztelettudók akarunk lenni, az helyénvaló, de nem állhatunk meg itt. A szeretetet nem azonosíthatjuk a hozzá vezető utakkal. Ma, úgy tűnik, az emberek többsége nem akar feljutni a csúcsra, hanem megáll az oda vezető úton, és kritizálni kezdi a másikat, aki a maga másfajta útján szintén előrehalad, de most megállt egy kis időre.
Nyilván mindnyájan ismerünk embereket, akik végtelenül rendesek, vagy ahogy mondani szokták, a légynek sem ártanának, csak éppen sótlanok és ízetlenek. Nemcsak szótlanok, hanem sótlanok is. Nagyon nehéz kiszeretni őket a rend burkából, mert ők sem mernek szeretni. De senki sem reménytelen eset. Imádkozhatunk azért, hogy rájuk találjon az emberük, amint a Beteszda fürdőnél várakozó betegre is rátalált.
Mások az erkölcs erejében hisznek. Vélt vagy valós vallásos életükkel eltelve megvetik azokat, akik szerintük erkölcstelenül élnek. Konok következetességben élnek, és csodálkoznak, hogy gyermekük, unokájuk nem jár templomba. Menekülünk tőlük, mert már a jelenlétük is idegesítő. Óriási türelem kell hozzájuk, s talán akkor lehet tökéletességük páncélját feltörni, amikor valami baj éri őket. Amikor azt mondják, nem értik, miért érhette őket ilyen vagy olyan csapás, hiszen ők vallásosak, és minden parancsot betartottak.
Jézus szeretete olyan, mint a fehér szín. Tökéletes, és magában foglalja a többi színt. A mi szeretetünk pedig a színskála valamelyik árnyalata. Csakhogy a saját szeretetünkbe fektetett rengeteg energia miatt hajlamosak vagyunk azt állítani: én szeretek tökéletesen, a másik nem. A másik igazodjon hozzám, és ne én hozzá. Ezt nem szoktuk kimondani, de gondoljuk. Innen indulva pedig könnyen eljutunk odáig, hogy csak nekem lehet igazam, a másiknak nem. Ezt a felfogást jelen korunk is sugallja, a lelki béke csúcsát azzal ígérve, ha mindig, mindenáron jogorvoslatokkal élünk, s ezzel vért verejtékezve ugyan, de „igazunk lesz”.
Azt gondolom, van mit rendeznünk a főparancs szellemében.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
