Évközi 31. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 12,28b–34)
Mint minden életre szóló feladat, a főparancs is nagyon könnyű, hogy nap mint nap megfelelhessünk neki, és egyszersmind nagyon nehéz is, hiszen egy egész életre szól. Legtöbbször elég csak annyi, hogy ha mások rákérdeznek, vagy ha mi magunk csöndesen imádkozunk, akkor ki tudjuk mondani: „Uram, Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Ez a szeretet van minden jó törekvésünk mögött akkor is, amikor a szolgáló szeretetet gyakoroljuk és segítünk valakin, ahogyan akkor is, amikor a kísértések ellen küzdünk és sikerül legyőznünk a saját akaratunkat.
Mihelyst azonban túl messzire megyünk belső világunk elvei és jól működő meggyőződéseink rendszerétől, nagyon nehézzé, sőt néha érthetetlenné válik Jézus parancsa. Hogyan lehet, hogy Isten ilyen világot teremtett, amelyben ennyi rossz történik? Noha hiszem, hogy az istenfélőknek a rossz végül a javukra válik, mégis összeszorul a szívem, amikor eszembe jut az az idős ismerősöm, aki az egész életét hűségben és istenszolgálatban élte le, de a végén kétségbeesett, és hit nélkül, szorongások és halálfélelem közepette ment el. Nem teljesítette a legfőbb parancsot?
Neki pedig jól megy a sora, mások megbecsülik és szeretik, és tudom, hogy Isten is szereti őt. Hát akkor én csak a felesleges harmadik vagyok ebben a kapcsolatban? A féltékenység kiforgatja a szeretetet. Én sem teljesítem a legfőbb parancsot.
Az Egyháznak volt kétezer éve. Mekkora esély, mekkora erőforrás! Vajon közelebb került-e a világ Isten szeretetéhez az első pünkösdhöz képest? Vagy távolodunk? A szeretet szeretetet szül, a háború pedig újabb háborút. E kétezer év során nem volt szünet a háborúkban, még akkor sem, amikor az Egyház vezető hatalom volt, és a kereszténység a legmeghatározóbb vallás, legalábbis Európában. Vajon az Egyház teljesíti a legfőbb parancsot? Csüggesztő gondolatok ezek.
Nem eredményre vezet, hiszen a kudarcaink sem befolyásolják. Parancs, amit sohasem fogunk teljesíteni, mert már beteljesedett.
Ez a mi reményünk alapja. Ingyen kaptuk a szeretetet. Nemcsak érdemtelenül, hanem érdemtelenségünk ellenére. Hiába az elfecsérelt ezer évek, önző féltékenységünk vagy a botladozó kicsinyhitűség, Isten ennek ellenére és ezekkel együtt szeret minket. Mindezt pedig a legjobban (egyedül?) akkor tapasztaljuk meg, ha rádöbbenünk eltékozolt éveinkre, kisajátító vágyainkra, a látszatok alatti hitetlenségünkre. Isten akkor van hozzánk a legközelebb, amikor a legérdemtelenebbnek gondoljuk magunkat.
Ekkor értjük meg a parancsát is, ami ugyanaz a szó, amellyel annak idején mindent megteremtett. Ugyanaz az Ige, amely értünk testté lett.
A legmélyebb parancs ez, amely minden lény legbensejéből szól szüntelen, az idők kezdete óta. Csak ilyenkor képesek vagyunk újból meghallani.
Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
