Hetven éve, 1954. november elsejére virradóra ismeretlen tettesek 70 merényletet hajtottak végre Algériában: ez az összehangolt akciósorozat jelentette a múlt század egyik legnagyobb gyarmati felszabadító háborújának, az algériai függetlenségi harcnak a kezdetét.
Algéria 1830-ban lett francia gyarmat, a hódító háború közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az algíri bej egy légycsapóval megütötte tárgyalás közben a francia konzult. A területet 1848-ban Franciaország szerves részének nyilvánították, s három közigazgatási egységre (département) osztották. A gyarmatra egymillió európai, főleg francia telepes költözött, akiket a helybéliek „feketelábúaknak” hívtak.
(A kifejezés eredete bizonytalan, elképzelhető, hogy a katonák csizmájáról, de lehet, hogy a szénporban mezítláb dolgozó kikötői munkások lábáról, esetleg a borkészítéshez szőlőt taposók elszíneződött lábáról nevezték el ezeket a telepeseket). A politikai elitet alkotó „feketelábúak” birtokba vették a gazdaság legfontosabb szektorait is, a helyi muzulmán lakosság sorozatos felkeléseit pedig sorra letörték.
A második világháború idején Algéria a „Szabad Franciaország” mozgalom egyik bázisa volt. A helyi lakosság képviselői 1943-ban fogalmazták meg az Algériai Népi Manifesztumot, amelyben jogegyenlőséget, francia állampolgárságot és politikai képviseletet követeltek. Miután a francia hatóságok erre nem voltak hajlandóak, 1945 májusában felkelés robbant ki, amelyet a hatalom brutálisan levert, a harcokban több ezer muzulmán vesztette életét.
A feszültség az évek során egyre éleződött, végül a paramilitáris csoportokból megszerveződött Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) 1954. november 1-jén Algéria több pontján összehangolt támadást intézett a gyarmattartók katonai és rendőri egységei ellen. A merényletek fő célpontjai a csendőr- és rendőrőrszobák, a polgármesteri hivatalok és a fegyverraktárak voltak, s nyolc halottat követeltek.
Az FLN ekkor még csak 1300, rosszul felszerelt harcossal rendelkezett, így a kisebb lázongásokhoz hozzászokott gyarmati hatóságok nem tudhatták, milyen véres és elhúzódó konfliktus kezdetén állnak. A párizsi kormányzat (melynek belügyminisztere a későbbi szocialista elnök, Francois Mitterrand volt) „banditák akcióinak” minősítette az eseményeket.
Múltak az évek, s hiába vezényeltek végül már négyszázezer francia katonát az észak-afrikai gyarmatra, a harcok nem csillapodtak, így a párizsi kormány titokban tárgyalásokat ajánlott a felkelőknek. A hír kiszivárgott, s a „feketelábúak” 1958 májusában puccsot kíséreltek meg Algériában. Ennek bukása után Párizsban a második világháború után visszavonult Charles de Gaulle tábornok került hatalomra. A kezdetben hajthatatlannak tűnő tábornok négy egymást követő francia offenzíva kudarca után kénytelen volt belátni, hogy a gyarmat függetlenné válását nem lehet megakadályozni.
De Gaulle 1959 szeptemberében – első felelős francia politikusként – elismerte Algéria önrendelkezési jogát, majd 1960 nyarán tárgyalásokat kezdett az 1958-ban megalakult ideiglenes algériai kormánnyal. A „feketelábúak” ekkor árulással vádolták az elnököt, s felállították titkos hadseregüket, az OAS-t, amely nemcsak az FLN, hanem a francia állam szervei ellen is harcolt. A tárgyalások végül elvezettek a tűzszünethez, majd az 1962. március 18-án megkötött eviani megállapodáshoz. Ennek alapján 1962. július 1-jén Algériában népszavazást tartottak, melyen hatmillió ember szavazott a függetlenségre és csupán 16 ezer ellene. Párizs két nappal később elismerte egykori gyarmata függetlenségét, amely a frankövezetben maradt, és ahol Franciaország megtarthatta bizonyos előjogait.
Az algériai függetlenségi háborúban egyik fél sem válogatott az eszközökben, s a harci cselekmények nem kímélték a polgári lakosságot sem. Az algériai történészek másfélmillió, francia kollégáik 400 ezer halálos áldozatról beszélnek. A francia hadsereg a legbrutálisabb kínzásokat alkalmazta, a hatóságok egymillió embert telepítettek koncentrációs táborokba, ahol sokan váltak az éhhalál áldozatává.
Az algériai felkelők ugyanakkor az 1962. márciusi tűzszünet és a függetlenség kikiáltása között eltelt három hónapban több tízezer honfitársukat mészárolták le, akik a franciák oldalán harcoltak. A „feketelábúakat” pedig – összességében egymillió embert – „börtön vagy halál” fenyegetéssel távozásra kényszerítették.
Az 1962-ben lezárult, 132 éves francia gyarmati uralomnak véget vető véres konfliktus megítélése sem az észak-afrikai országban, sem pedig Franciaországban nem egyértelmű, s a mai napig szenvedélyes vitákat kavar. A francia nemzetgyűlés is csak 1999-ben ismerte el, hogy Algériában háború, és nem „rendfenntartás” zajlott.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
