Október 24-én mutatták be Ferenc pápa Dilexit nos (Szeretett minket) kezdetű enciklikáját, amely egyházfő negyedik körlevele. A dokumentum tartalmát és üzenetét Görföl Tibor, a Vigilia folyóirat főszerkesztője segítségével három részben mutatjuk be olvasóinknak.
Nagy meglepetésre Ferenc pápa azt a döntést hozta, hogy a szinodalitásról szóló szinódus lezárulása után nem jelentet meg apostoli buzdítást, amely összegezné és átfogóan megvilágítaná a heteken át folyó vatikáni tanácskozás eredményeit. A pápai szintézis elmaradása eleve a szinodalitást kívánja erősíteni, hiszen ily módon maga az eszmecsere, a közös gondolkodás és a feladatok közösségi megvitatása kapja a főszerepet, nem pedig egyetlen nézőpontból fogalmazódik meg állásfoglalás a történtekről.
A dokumentum megjelentetése természetesen nem érthető úgy, mintha a Szentatya mégiscsak pontot szeretne kitenni oda, ahová a szinódus kettőspontot tett, de az időzítés aligha véletlenszerű. Ferenc pápa a jelek szerint arra kívánja felhívni a figyelmet, ami minden javaslat, felvetés, tapasztalatcsere és aggály mögött a legfontosabb: Isten szeretetére. És ezt a szeretetet „váratlan és korábban ismeretlen” valóságként kívánja bemutatni. Nem csupán jámbor okfejtésekkel szolgál arról, amit már mindannyian tudunk, hanem eleven erejű teológiai megfigyeléseket és az olvasóhoz egészen közel hajoló lelkipásztori buzdításokat arról a szeretetről, amely azért isteni, mert sohasem lehet teljesen kiismerni.
Ez a sorban immár negyedik körlevél mintha visszatérne a legelsőhöz, a Lumen fidei [A hit fénye] kezdetűhöz, hiszen a keresztény hit leglényegesebb belső tartalmait veszi szemügyre, nem pedig a hit megnyilvánulásait, mint a szociális enciklikák közé tartozó Laudato si’ [Áldott légy] és az emberiség globális helyzetét megvizsgáló Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek]. Még a cím gyanánt szolgáló kezdőszavai is visszatérnek a latinhoz, az előzőek olasz nyelvével ellentétben, noha a körlevél spanyolul íródott. Az új enciklika ezzel együtt a folytonosság dokumentuma. Folytonos az előző körlevelekkel, főként akkor, amikor korunk társadalmáról ad látleletet; folytonos Ferenc pápa jezsuita identitásával, leginkább akkor, amikor az emberi vágyakról és az alapvető emberi irányultság fontosságáról beszél; folytonos a korábbi pápai dokumentumok lelkipásztori beállítottságával, mindenekelőtt akkor, amikor egészen személyesen szólítja meg az olvasót; és folytonos XVI. Benedek tanításával, elsősorban akkor, amikor
Érdemes közelebbről is megvizsgálni ezt a négy tényezőt.
A Dilexit nos nem tartózkodik a kortárs társadalom bírálatától, de nem is ez a főszólama a körlevélnek. Azokban a megállapításokban gyakran hallható kritikák ismerhetők fel, melyek szerint korunk társadalma „cseppfolyóssá” vált (9), azaz elmosódnak benne korábban szilárdnak vélt határok, nagyfokú „uniformitás” és egyformaság van terjedőben (14), amelyet különböző algoritmusok könnyen ki tudnak szolgálni, s teret nyer a felszínesség és a rohanás (2). Azok a megfigyelések viszont már sajátosan Ferenc pápára jellemzőek, és főként a Fratelli tuttit visszhangozzák, amelyek azt róják fel korunknak, hogy fogékony az „álnokságra”, a „megtévesztésre”, az „illúziókra”, az „őszintétlenségre”, a „hamis látszatra”, a „színjátékra” és az „igazság elfedésére” – a dokumentum elején (5–8) olyan sűrűn érik egymást ezek a kritikai észrevételek az igazság elfedésével és a képmutató alakoskodással kapcsolatban, hogy az olvasónak nem lehet kétsége afelől, Ferenc pápa számára alapvetően fontos jelenségről van szó.
A hazug színjátékok emlegetésével arányos terjedelemben ejt szót a Dilexit nos arról, amit Ferenc pápa szembeszegez az illúziók világával: a szívről. Már a körlevél 1. pontjában nem kevesebb, mint hat alkalommal szerepel a „szeretet” szó, és az első két fejezet röviden olyan képet rajzol meg az emberről, amely a szeretet és a szív köré szerveződik. Nagyon különös és jellemző, hogy mi kerül előtérbe ebben az emberképben. A szív az emberi létezés egységét és belső középpontját képviseli, szemben a töredezettséggel és a középpontot nélkülöző cseppfolyóssággal, s a szöveg szerint azok, akik nem ügyelnek erre az egységesítő centrumra, érzéketlenek lesznek azokra az „üzenetekre”, amelyeket pusztán az értelem egymagában nem tud feldolgozni (11); érzéketlenek lesznek a másokkal való találkozás gazdag tartalmára; és érzéketlenek lesznek a költészetre (és e ponton Ferenc pápának az olvasás, az irodalom és a költészet fontosságáról szóló július 17-i levele is óhatatlanul eszünkbe jut).
Amikor ennek a belső egységet hangsúlyozó emberképnek a részletezése felé fordul az enciklika, nyomban megmutatkozik szerzője jezsuita identitása. Bár Loyolai Szent Ignác csak a 24. pontban tűnik fel, a szöveg már jóval korábban olyan kérdéseket szegez az olvasónak, amelyek jellegzetesen jezsuita színezettel az egységes élet igényét próbálják felébreszteni: „ki vagyok valójában? mit keresek? milyen irányt akarok adni az életemnek? mi célra vagyok a világon? hogyan akarok visszatekinteni az életemre, ha majd véget ér? ki akarok lenni másoknak? ki vagyok Istennek?” (8).
E ponton a Dilexit nos horizontja az egyéni élet területéről kitágul a közösségi létezés és az egész valóság horizontja felé. Ahogyan az egyén egységét csak a szív biztosíthatja, úgy a közösségek meglévő elgondolások és törekvések békés egysége is csak a szív tapasztalatából lehetséges, s így igazi „társas csoda” (28) valósulhat meg. Mi több, a szívek szíve, a legfőbb szív, Jézus szentséges szíve egyenesen a teljes valóság egységesítő elvének mutatkozik (31), s minden teremtmény e végpont és isteni teljesség felé mozog. Kiderül tehát, hogy a szívnek nemcsak egyéni jelentősége van, és még csak nem is pusztán az egyházi közösség és az emberiség szempontjából van egységesítő ereje, de a teljes kozmosz összefüggésében is életadó elv. Mindaz pedig, amit az enciklika arról mond, hogy csak a szeretetben található meg az emberi teljesség, s csak a szeretet tárja fel az emberi létezés célját, éppúgy XVI. Benedek tanítását visszhangozza, mint az a megállapítás, miszerint „az egész nem kevésbé valóságos, hanem valóságosabb”, mint a részek (15), s az egész iránti igény végső soron azonos a szeretet iránti igénnyel.
A közösségi és kozmikus távlat azonban nem akadályozza meg Ferenc pápát abban, hogy lelkipásztori igénnyel, egészen személyesen forduljon olvasóihoz. A Dilexit nos második fejezetében azt mutatja be, miként tükröződött Jézus tetteiben „együttérző, gyengéd és az emberekhez közel lépő” (35) szeretete. Legutóbb talán a fiatalokról szóló Christus vivit [Krisztus él] tartalmazott olyan szakaszokat, mint a Dilexit nos 37. pontja, ahol
ha sokféle csalódásod miatt nehezen tudsz bízni másokban; ne fél soha; ne aggályoskodj túl sokat, ha eszedbe jutnak a bűneid, hiszen Jézust is csak a vallási elit marasztalta el, de a bűnösök nem botránkoztatták meg az Urat.
Mindezzel együtt a Dilexit nos nem mindig könnyíti meg az olvasó dolgát, mivel művelődésre és gondolkodásra készteti. Az igazán szívtelen, s ezért a rosszat megtestesítő ember alakja Dosztojevszkij Ördögök című regényéből lép elénk, Romano Guardini értelmezésének kíséretében; szokatlanul gyakran hivatkozik Ferenc pápa Martin Heideggerre és a Magyarországon csak kevesek által ismert, de óriási hatású Michel de Certeau-ra, sőt a népszerű, de vitatott kortárs filozófusra, Byung-Chul Hanra is. Nem hagy kétséget tehát afelől, hogy a szívről való gondolkodás komoly kulturális és gondolati feladatokkal szembesít.
A bevezető szakaszok után a Dilexit nos harmadik és negyedik fejezete rátér arra, ami az egész körlevél legfontosabb tartalma, Krisztus és az egész Szentháromság szeretetére. Igencsak meglepő lenne, ha Ferenc pápa e téren megint csak nem szolgálna néhány meglepetéssel.
(Folytatjuk.)
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
