Etienne Kern, aki a franciaországi Paray-le-Monial-ban lévő Szent Szív-bazilika és kegyhely templomigazgatója, Ferenc pápa Dilexit nos kezdetű, negyedik enciklikájáról beszélt, mely „Jézus Krisztus szívének emberi és isteni szeretetéről” szól. A Vatican News olasz szerkesztősége internetes oldalán október 26-án megjelent interjú fordítását olvashatják.
– Hogyan reagált a pápa Jézus Szívének emberi és isteni szeretetéről szóló, negyedik enciklikájának megjelenésére, miközben a Szent Szív Paray-le-Monial-i jelenéseinek 350. évfordulójára rendezett jubileumi ünnepség zajlik?
– Már egy ideje vártunk egy dokumentum közzétételére, bár nem most számítottunk megjelenésére – azonban a dokumentum valóban megjelent, és egy enciklika. És milyen enciklika! Micsoda bőség és utalás a teljes hagyományra, a Tanítóhivatalra, a Szentírásra és a lelki szerzőkre a maguk teljességében.
– Alacoque Szent Margit misztikus tapasztalatai abban az időben a „janzenista rigorizmusra jelentettek választ, amely végül félreértette Isten végtelen irgalmasságát” – mondja Ferenc pápa. De ma? Milyen kontextusban és miért javasolja újra a pápa ezt az áhítatot?
– A 350 évvel ezelőtti Szent Szív-jelenések közvetlen környezetét a racionalizmus jellemzi, amely Istent nagyon távolinak tünteti fel. A kezdeti „lakomától”, amelyet Isten ad – ő, aki Voltaire számára a „nagy órásmester” –, a janzenizmus felé haladunk, egy olyan Isten felé, aki könyörtelen, kíméletlen bíróvá válik, aki előtt kifogástalan erkölcsi életre van szükség. Ez egy olyan kontextus, amelyet aránytalanul nagy mértékben jellemez az istenfélelem és a pokoltól való félelem. Az orvosság a Szent Szív. És ez nem csak a történelemnek erre a korszakára vonatkozik.
emlékeztetve minket egyrészt arra, hogy Isten közel van, hogy emberi szívvel szeretett minket – ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja –; másrészt arra, hogy ő maga a Szeretet, hogy szeret minket, hogy az ő szeretete feltétel nélküli. Bármit is teszünk, „ő szeretett minket”. És ez a belső felindulás késztet minket arra, hogy a szeretetre szeretettel válaszoljunk: nem úgy, mintha nagy erőfeszítés kellene hozzá, nem úgy, mintha erkölcsi kötelesség lenne, amely elnyom minket, vagy mintha egyfajta ráerőltetés lenne, hanem úgy, mint egy belső megrendülés, egy szívet áthatoló érzés, hogy szeretünk, mert szeretve vagyunk.
– A pápa szerint ennek az enciklikának a hátterében egy „folyékony társadalom” áll, ahol mindannyian fogyasztók vagyunk, egy olyan társadalom, amely elfelejti a szív gyengédségét.
– Igen, az embernek az a benyomása, hogy Paray-le-Monial üzenete ma még aktuálisabb, mint akkoriban volt. Amikor az Úr a hálátlanság és közömbösség miatt panaszkodik, talán a mi korszakunkról beszél, amely a hálátlanság, az Isten iránti közömbösség, és ennek következményeképp a testvéreink iránti közömbösség kora. A társadalmi kötelék szétesőben van, ezért amikor az Úr megmutatja Szívét, amely szelíd és alázatos, azzal egyfajta „társadalmi csodára” hív – Ferenc pápa ezt a kifejezést használta enciklikájában, hogy ez az Istenről szerzett tapasztalat átalakítsa a viselkedésünket. A pápai dokumentum számos hozzájárulásának egyike az, hogy megmutatja, hogy ez
– Ferenc pápa hangsúlyozza a Szent Szívhez való visszatérés fontosságát is, hogy meggyógyítsuk a megsebzett szíveket, és ezáltal a világnak okozott károkat.
– Igen, sok szenvedés, sok fájdalom van, még az Egyházon és családjainkon belül is. A pápa egy javaslatot fogalmaz meg. A szeretet válaszát erre a szeretetre, amely megelőz bennünket, és amely Isten irántunk való szeretete; kifejezhetjük testvéreink felé. Ez tehát egy olyan javaslat, amely a Szentíráson, Páli Szent Vincén és más szenteken alapul, akik azt mondják nekünk, hogy a szeretetet szeretettel viszonozhatjuk azáltal, ha gondoskodunk testvéreinkről, kezdve a legkisebbekkel, és azokkal, akik szenvednek. A pápa olyasmit kínál, ami mélyen egyesíti lelkiségünket, imádásunkat, belső világunkat és a mások iránti túláradó szeretetünket a könyörületességben, a szociális elkötelezettségben az Egyház nevében, mert az Úr a leggyengébbekkel, a legkisebbekkel azonosította önmagát.
Mert Isten az, aki helyreállít. Mi ennek a helyreállításnak vagyunk a tanúi, és mi alázatosan belépünk ebbe a tevékenységbe, elfoglalva a helyünket és hagyva, hogy Isten erővel és hatalommal cselekedjen a szívekben. Ezt mondja az Úr Szent Margitnak: „Ha hiszel, látni fogod Szívem erejét”. Azok, akik eljönnek Paray-le-Monialba, hogy Jézus Szívében megnyugvást találjanak, megtapasztalják Isten édességét, végtelen gyengédségét, és ugyanakkor az ő újjáteremtő, vigasztaló és helyreállító erejét.
– Ez lehetővé teszi majd a missziós lendületet?
– Igen, mert a mély szív, a bennünk lévő dinamizmus az, ami közvetíti ezt az erőt a cselekedeteinknek, amelyek a kontemplatív életre, a kolostorokban élőkre, valamint a közösségi vagy politikai életre is átterjednek. Ha szerepünket be akarjuk tölteni, vissza kell térnünk a szívhez, azaz egy olyan központot kell találnunk, amely mélyen egyesít minket keresztényként, és összekapcsol egymással, hogy együtt folytathassuk ezt a küldetést.
– Az embernek az a benyomása, hogy ez a szöveg a pápa korábbi enciklikáinak egyfajta szellemi alapja, szinte mintha a Laudato si’ és a Fratelli tutti előzménye lenne.
– Ami mélyen megragadott, az az, hogy ez az enciklika a pontifikátus kulcsa. Lehet, hogy egyesek Ferenc pápa tanítóhivatalát nagyon politikainak vagy nagyon szociálisan elkötelezettnek látják. A pápa azonban azt mondja: ennek csak akkor van értelme, és csak akkor lehet megérteni, ha megvan a kulcs. A kulcs pedig az, hogy Jézus szelíd és alázatos szívű, aki könyörületre indult a tömegek láttán, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ez az, amiről a pápa beszél, és ez az, ami bátoríthat, és talán megbékéltethet bennünket, különösen azokat, akiket Ferenc pápa tanítóhivatala kissé elbizonytalanított.
– Mit mondhatunk azokról a rengeteg francia személyiségről – értelmiségiekről és szentekről –, akiket a pápa ebben az enciklikában említ?
– Ez valóban jelentős tényező ebben az enciklikában. A pápa számos lelki szerzőt idéz, különösen francia szerzőket: Szalézi Szent Ferencet, Alacoque Szent Mária Margitot, Claude La Colombiére-t, Charles de Foucauld-t, Kis Szent Terézt, Páli Szent Vincét, Michel de Certeau jezsuita papot. És ez szinte provokáció nekünk, franciáknak. „Franciaország, mit tettél Jézus Szívével?”. Mert ez az áhítat különös módon ránk van bízva. Ez kegyelem: nem dicsekvésként, hanem felelősségként. Talán vissza kellene szereznünk magunknak azt, amit kissé elfelejtettünk.
Most a kút szabad: „Jöjjetek és igyatok az élő forrásból! Olyan kincs van ott, amelyre nekünk, mint Egyháznak szükségünk van, mert a világnak égnie kell, és ez a dokumentum tűz, mert Jézus Szívének tüzéről beszél.
Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Hollósi Judit/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
