A Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése második ülésszakának hét magyar résztvevője a Vatikáni Rádió magyar adásában interjúsorozatban számol be személyes tapasztalatairól. Kovács Gergely gyulafehérvári érsekkel október 22-én Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar adásának főszerkesztője beszélgetett; az interjút szerkesztett formában közöljük.
– Már tavaly is találkoztunk az első ülésszak során itt, ebben a stúdióban. Érsek atya, neked sajátos helyzeti előnyöd az, hogy több mint húsz éven keresztül a Szentszéknél dolgoztál a Kultúra Pápai Tanácsában, ami által van egy olyan „terepismereted”, ami a legtöbb más résztvevőnek nem adatott meg. Jelenleg mint gyulafehérvári érsek hogyan látod a lassanként befejezéséhez érkező szinódust?
– Számomra igazi öröm részt venni a szinóduson, és én ezt nagy lehetőségként élem meg. Lehetőség van találkozni a Világegyházzal, találkozni a sokszínűséggel, megérteni azt, hogy lehet, nem mindig az én problémáim, nehézségeim a legfontosabbak, lehetnek ennél sokkal nagyobb kihívások; van, ahol sokkal keserűbb, szomorúbb a helyzet, legyen az háború vagy más tényező. Ugyanakkor az is nagy lehetőség, hogy mások megismerjék a mi kis erdélyi egyházunk helyi kihívásait, gondjait, problémáit. Tehát számomra mindképpen egy nagy lehetőség ez, úgy érzem, gazdagít a rengeteg párbeszéd, a rengeteg odafigyelés és meghallgatás.
– Lassan a szinódus végéhez közeledünk. Kikristályosodtak-e már azok a legfontosabb szempontok, amelyek alapján a záródokumentum összeállt?
– Én úgy érzem, hogy igen, és személy szerint nagyon örvendek ennek, mert úgy érzem, hogy tavaly októbertől szép utat jártunk be, melynek során sok minden világosabb lett. Nekem nagyon tetszik, hogy az a munkadokumentum, amelyet most használunk, sokkal precízebben fogalmaz, bizonyos témákat jobban körüljár. Örülök ennek, mert úgy érzem, hogy tavaly rengeteg témát lehetett érinteni, gyakorlatilag bármiről lehetett beszélni. Most igazából visszatértünk oda, hogy ennek a szinódusnak van egy témája, a szinodalitás, és nekünk erről kell beszélni.
Egyházjogászként örvendek annak, ha precízen fogalmazunk. Igen, fontos például arról beszélni, hogy mi a részegyház szabadsága, mit tehet egy püspök, egy püspöki konferencia, ugyanakkor bizonyos hangsúlyokat újra felmutat a dokumentum és maga a mostani folyamat is. Például megfogalmazzuk azt, hogy igen, fontos a sokszínűség, fontos a szabadság, de ez „sub Petro” (Péter alatt) és „cum Petro” (Péterrel), az ő vezetésével történik. Igen,
Nagyon egyszerűen fogalmazva: a szinodalitás nem azt jelenti, hogy bárki bármit bekiabálhat, a saját elvárásait és elképzeléseit. Az Egyház Krisztustól akart és alapított valóság, nem csak a helyi egyházak közössége. Egy egyházmegye nemcsak a plébániák közössége, hanem sokkal többről van szó.
A szinodalitás ott kezdődik, hogy ha mi összegyűlünk, akkor azt Krisztus nevében tegyük, imádkozzunk és mindenekelőtt értsük meg, mi az, hogy a Szentlélekben egymást meghallgatjuk. Nem azt jelenti, hogy én hozom az elvárásaimat, hanem sokkal inkább arra figyelek, hogy mi az, amit ez a közösség elképzel, és mi a Szentlélek akarata. Nem az az elsődleges, hogy én mit akarok, mit szeretnék magamnak, hanem a közösséget nézzem.
Egyházjogászként azt is hozzátenném, hogy mindenekelőtt legyünk tisztában a szinódusnak a természetével.
Ez nagyon fontos! Ne tévesszük szem elől, hogy a Szentatya elé fog kerülni a záródokumentum, aki majd eldönti, hogy mihez kezd vele, mit fog tenni, amiként tette ezt korábban. Eddig a szinódusok után ugyanis mindig volt egy posztszinodális pápai buzdítás, exhortáció. Mi a Szentatyának teszünk javaslatokat, nem döntünk el semmi kényes kérdést, nem csinálunk semmiféle reformot.
– A saját meglévő tapasztalataid alapján hogyan tudod összegezni a szinódus vonulatát, ami pedig a szinodális útra vezet rá? Ez ugyanis a kulcsfogalom, amit nem olyan könnyű egy definícióban megfogalmazni, de talán körül lehet írni, kinek- kinek a saját tapasztalata alapján.
– Már maga a fogalom – szinodalitás – nehézséget okoz. Hiszen itt jelen van a teljes Katolikus Egyház és a hozzászólásokból kiderül, hogy amikor egy malabár, egy malankár, egy görögkatolikus résztvevő beszél a szinódusról, nem azt érti alatta, amit egy római katolikus. Tehát először is világosan kell azt látnunk, hogy ez milyen jellegű együttlét.
Továbbá a szinodalitás különböző szinteken valósul meg. Nézzünk egy plébániát. Igen, jogos, hogy a plébánián hallgassunk meg lehetőleg mindenkit. De ez hogy történik? Nem is olyan egyszerű főleg azokat elérni, megszólítani, bevonni, akiknek nincs, vagy alig van kapcsolatuk az Egyházzal. Pedig ők is meg vannak keresztelve, ők is a közösségnek a tagjai. Jogos és érthető az, hogy a Szentatya azt szeretné, hogy egy élő közösséggé váljunk, ahol mindenki jól érzi magát, és örömmel megy ebbe a közösségbe, és tenni is akar érte. A kérdés pontosan az, hogy akarok-e tenni valamit? Mert ha csak arról van szó – egy picit sarkítva fogalmazva –, hogy a plébániahivatalba még egy asztalt tegyünk be egy világi képviselőnek, azzal nem oldunk meg semmit.
A saját hivatásunkat kell komolyan venni. Ha egy zenekarban játszok, hiába akarok elsőhegedűs lenni, hogy ha éppen klarinétos vagyok. Nekem a klarinétot kell kiválón fújnom. Tehát
Ha tenor vagyok, nem tudok baritont énekelni, bármennyire is szeretném.
Ugyanakkor megtapasztaljuk a részegyházak közti nagy különbségeket. Most például
Ezek annyira eltérő valóságok, hogy nagyon nehéz megtalálni a közös, mindenkire érvényes megfelelő kompetenciákat, szabályt. Én a szinodalitás kihívását ebben is látom: Péter vezetésével, a hit egységében az én sajátosságom, az én specifikumom megmaradjon és ne csorbuljon, Ez pedig sokszor nehéz. És ha a kórusban van egy-két erős hang, ami egy picit kilóg, ez nem jelenti azt, hogy az a helyes hang, az a tónus.
Forrás és fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
