Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Megteszem helyetted. Meg, a bánkódást.
Ki mondta, hogy a fényedet mélyre ásd?”
(Bánfai Zsolt: Örökség)
„A szem sötétben talál önmagára. Ilyenkor személytelen.”
(Molnár Illés: Izzók)
Rádióztomban, nem oly régen, egy Tóth Krisztinával folytatott beszélgetésbe csöppentem. A költő sokat és szépen beszélt Lator Lászlóról, de saját költészetéről is megnyilatkozott. Eszembe juttatta, hogy amikor – 2021 tavaszán – Bálnadal című verseskötete megjelent, a címadó versről értelmezői villámdiskurzus zajlott Arató László (a Magyartanárok Egyesületének elnöke) Facebook-oldalán. Többen – és részben joggal – kifogásolták az utolsó strófa „halbőr” szavát mint – cetről lévén szó – biológiai tévesztést: „hajóról nézik őt / halbőrén mennyi heg / a bálna énekét / senki se fejti meg”. Szeretek látszólagos hibáknak poétikai szerepet tulajdonítani; hozzászólásomban is így tettem: „Lényeges lehet még, hogy a »halbőr« nem annyira a versbeszélő, inkább a hajósok szava/percepciója (»hajóról nézik őt«). […] Az állati (tengermélyi, emberen/ráción túli) valóság olyannyira titok (»nem tudják mit beszél«, »senki se fejti meg«), hogy már a felszínt (bőr) is félreérti (halnak látja) a humán tekintet.”
Emlékeimtől irányítva most elővettem újra a kötetet, hogy alaposabban megnézzem az emlegetett opust. De figyelmemet három egyszerűnek tetsző sor térítette el, választott témám helyett másik téma választott ki magának…
A könyvben az első ciklus vegyes versformákat, a második cím nélküli haikukat, a harmadik petrarcai szonetteket sorakoztat. A költő recepciója elég tágas és elmélyült ahhoz, hogy most csupán ezzel a versével, a haikusorozat első darabjával foglalkozzam:
Hullám, hadaró
örvény nem tud az égbolt
tükre se lenni.
Cím nélkül ugrunk fejest tehát a szövegbe. Az első sor alliterációs széphangzással rendel egymás mellé egy főnevet és egy melléknévi igenevet, első rápillantásra azt a hatást keltve: a „hadaró” a „Hullám” hátravetett jelzője. A soráthajlásos folytatásból derül ki, hogy a – „Hullám” mellé kapcsolatosan illesztett, de fokozást is jelölő – „örvény” az, ami „hadar”; azaz a víz mozgási alakzatait a vers beszédként, még pontosabban: jelek diszfunkcionális torlódásaként-sodródásaként azonosítja.
A két alanyt a „nem tud” állítmányi közlése írja le, s csupán ha a második sort is – ugyancsak egy enjambement közbejöttével – egybeolvassuk a következővel, értjük meg a teljes mondandót. Úgy azonban, hogy kétértelműségbe cikáznak szét gondolataink. A „se” tagadószó ugyanis érthető akképp: még az égboltnak sem tud tükre lenni hullám és örvény, s fölfejthető abban az értelemben: az égboltnak még tükre sem tud lenni e két vízi jelenség. Mindkét olvasat a tiszta magasságot visszamintázó földi színterek képességeit mutatja gyérnek, amely képességbeli korlátosság az ideges-zavaros anyagszerűségből (avagy a természeti törvényeknek kiszolgáltatott tehetetlenségből) következik.
Figyelemre méltó, hogy a mű meg is testesíti, amit állít. A jelzős szerkezetek szétszaggatásával, avagy, más értelmezésben, sorról sorra áramoltatásával („hadaró / örvény”, „égbolt / tükre”); az anapesztusos-daktilusos ritmika iramló nyughatatlanságával (a harmadik sor például hexameterzárlat is lehetne, illetve a szapphói strófát bevégző adoniszi sor képletét követi); valamint azzal, hogy a „Hullám”-nál mélyebbre (hiszen a következő sorba) tételezi az „örvény” (valós és szövegszerű) jelenlétét.
Nem mindig vagyunk makulátlan képmás, nem mindig alkalmas az emberi mikrokozmosz arra, hogy leképezze az isteni makrokozmoszt, a hasonlatosságért tenni kell (vagy ellenkezőleg: a nem tevés áldott állapota a cél), sugallja a költemény – ha a benne érvényesülő természeti képet mint allegóriát vonatkoztatjuk humán kondíciónkra. De maradhatunk az általános-egyetemes közelítés szintjén is. Akkor annyi tanulság hárul ránk: aki/ami a létharmóniába vágyik beleszervesülni, az előbb saját paramétereit igazgassa egyensúlyos rendbe. (Nota bene: a hadaró olvasó se más: szövegtükörbe néző örvény.)
Tóth Krisztina legtöbbet emlegetett s leginkább maradandónak látszó művei az olyan, elnyújtott katarzist kínáló költemények, mint a Kelet-európai triptichon vagy a Kutya. A filigrán kisszerkezetek kevésbé jellemzőek pályájára, mesterségbeli tudása szívesebben bontakozik ki hosszasabb – de legalábbis dalosan ívelt – megszólalásokban. A haikufüzér pedig kifejezett ritkaság az életműben. (A cikluscím – Kínai utazás – személyes élményanyagra utal.) A fenti háromsoros mindazonáltal a költőtől megszokott motívumokat, sőt toposzokat dolgoz egybe: a víz és a beszéd egymásra olvasása Tóth Krisztina más műveinek is kedvelt eljárása. Csak példaképpen – és kedvcsinálóul – hívom ide végül a Magas labda című kötet (2009) nyitóversének néhány sorát, benne az örvény és a hullám immár ismerős képzetével:
„Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,
hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:
mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó,
redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?
[…]
Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám,
holdkóros vonulók zajló tekintetét?”
(Hangok folyója)
Ui.: Érdemes hozzáolvasni a könyv záródarabját, az Esős nyár című kompozíciót! (Mint az életmű zöme, ez a kiadvány is elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.)
Fotó: Magvető Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
