A sajátos cirill betűk

Amikor a cirill ábécét kialakították, még nem léteztek a mai számjegyek.

A mai, „arabnak” nevezett, valójában európai számjegyek a XII. századtól kezdtek terjedni, az ortodox területeken még később. Addig a görög számok voltak használatban, pontosabban azok cirill verziói.

A cirill ábécé úgy lett kitalálva annak idején, hogy elővették a görög ábécét, majd ahhoz hozzátettek új betűket, erre azért volt szükség, mert a szlávban jóval több hang volt, mint a görögben.

Akadt azonban pár olyan görög betű, melyre a szlávban egyszerűen nem volt szükség:

  • a két görög hosszú magánhangzó: Η és Ω – ezeknek már a középkori görögben se volt jelentőségük, mivel megszűnt a rövid-hosszú megkülönböztetés, de a helyesírásban használatban maradtak,
  • a szlávban felesleges mássalhangzók: Θ, Ξ, Φ, Ψ.

Azonban mindezek a betűt számot is jelentettek, így szükség volt rájuk:

  • Η = 8,
  • Ω = 800,
  • Θ = 9,
  • Ξ = 60,
  • Φ = 500,
  • Ψ = 700,

így mindegyik bekerült a cirillbe is, kissé megváltoztatott írásmóddal:

  • Η = И,
  • Ω = Ѡ,
  • Θ = Ѳ,
  • Ξ = Ѯ,
  • Φ = Ф,
  • Ψ = Ѱ;

Hírdetés

sőt a görögben hangot nem, csak számot jelölő betűk is bekerültek – ezek mind ősgörög betűk, melyek a klasszikus ógörögbe már nem kerültek be, mert immár nem jelöltek önálló hangot, de számértékük miatt használatban maradtak:

  • Ϝ = 6 – ebből a cirillben Ѕ lett,
  • Ϙ = 90 – ebből a cirillben Ҁ lett,
  • ϡ = 900 – ebből a cirillben Ц lett.

Ezek közül a Ѕ és a Ц szláv hangot jelentett, hamarosan a Ф is – eredetileg nem volt „f” a szlávban (miközben a középkori görögben már „f” volt a Φ ejtése).

Az Η esete sajátos, a szlávba át lett véve mind az Η – И alakban -, mind az I, ezek ugyanazt jelentették. Nem világos mikor melyiket használták és miért. Aztán az egyes szláv ábécékben vagy az egyik maradt vagy a másik – az 1918 előtti orosz helyesírásban megvolt mind a kettő, szabályok írták elő mikor melyik használandó. A mai ukránban is megvan mind a kettő, de eltér az ejtésük.

Mi legyen azonban a többivel? Mármint a számként való használaton kívül.

A megoldás igencsak sznobra sikeredett: az összes görög eredetű szóban, ahol az eredetiben Θ, Ξ, Ψ, Ω volt, az adott szót szlávul is így írták, azaz Ѳ, Ѯ, Ѱ, Ѡ betűvel. Mivel az írástudók zöme pap volt, s ez a görög nyelv ismeretét is jelentette mindenképpen, ebből nem lett gond. Így tehát annak tudása mikor kell ezeket az idegen eredetű betűket írni műveltségi tesztté vált.

A XV. századtól a Balkánon elterjedtek az „arab” számok, végül a XVIII. sz. kezdetétől Oroszországban is. A számok betűvel jelölése megmaradt az egyházi szláv nyelvű egyházi könyvekben.

Maguk az egyes idegen betűk használata lassan kihalt a modern szláv írásban:

  • a Ѯ, a Ѱ és az Ѡ a legkésőbb Oroszországban tartotta magát, csak a XVIII. sz. elején szűnt meg használatuk,
  • igencsak sajátos módon, a Ѳ megmaradt Oroszországban egészen 1918-ig, ejtése azonos volt a Ф betűével, s nem csak görög eredetű szavakban használták, pontos szabályok voltak, mikor kell az egyiket és mikor a másikat írni.

Ez utóbbi oka az a sajátos fejlemény, hogy míg a balkáni szlávoknál a görög Θ ejtése „t” lett, addig Oroszországban „f”.

Érdekesség: a görög számbetűk máig használatosak, ismeretük elvárt mind a mai napig. Persze az „arab” számok gyakoribbak ott is. De nem ismerni a görög számbetűket kb. olyan, mint nálunk nem ismerni a római számokat.


Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »