Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Számomra az imádság együtt-érzés Istennel. Így, kötőjelesen. Amikor bocsánatot kérek, megfogalmazom a kéréseimet, hálát adok, dicsőítek, ezzel meghívom Istent, hogy kapcsolódjon az én életemhez és érzéseimhez. Amikor a felolvasást hallgatom vagy csendben szemlélődöm, én adok teret annak, amit Isten szeretne velem megosztani. Egymásra hangolódunk, kölcsönösen kilépünk az önmagunkba zártságból és a találkozás terében egymáshoz kapcsolódunk.
Ferenc pápa Jorge Luis Borges gondolatát idézve jegyzi meg, hogy az irodalom olvasása „figyelem valaki más hangjára”, éppen ezért fejleszti készségünket a kapcsolódásra, oldja elszigeteltségünket, gyógyítja lelki süketségünket (Ferenc pápa levele az irodalom képzésben betöltött szerepéről, 20). Utal Szent VI. Pál pápára is, aki arra kérte a művészeket, segítsenek érzékletes módon kapcsolódni a Láthatatlanhoz, akire sokszor süket a fülünk és vak a szemünk (21). Szívünk érzéketlensége az együtt-érzésre való képtelenség.
„A liturgia biztosítja számunkra ennek a találkozásnak a lehetőségét. Nem az utolsó vacsora homályos emlékére van szükségünk, hanem arra, hogy jelen legyünk azon a vacsorán, hogy hallhassuk az ő hangját, ehessük az ő testét és ihassuk az ő vérét: őrá van szükségünk” (Ferenc pápa: Vágyva vágytam, 11).
Amikor imádkozunk, Szent Benedekkel együtt „nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a mindennap felénk kiáltó isteni szózat: »Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! (Zsolt 94,8)« […] Ha ezt megteszitek, szemem rajtatok lesz, és fülem meghallja könyörgéseteket. És még mielőtt segítségül hívnátok, azt mondom nektek: »Íme, itt vagyok« (Zsolt 33,16). Mi lehetne édesebb számunkra, szeretett testvéreim, az Úrnak e minket hívó szavánál?” (Szent Benedek Regulájának prológusa, 9-10.18-19).
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
