Ma már lényegében közmegegyezés van a politikusok, újságírók, történészek és minden rendű és rangú megmondóemberek között: 1956-ban hazánkban forradalom és szabadságharc zajlott le. Igaz, egyre inkább hallatják a hangjukat azok is, akik az események spontán jellegére, az ellenállásban részt vevők eltérő ideológiai hátterére és céljaira, a heroikus küzdelem szervezetlenségére utalva inkább a felkelés fogalmával kívánják jellemezni a 68 évvel ezelőtt történteket. Miképp ezzel a felfogással némiképp ellentétesen újabban utat tör magának egy másfajta „narratíva” is (melyet elsősorban Bogár László hangoztat, de rajta kívül immár mások is): szó sem volt szervezetlenségről, sőt valójában a nyugati, esetleg a szovjet titkosszolgálatok kezdeményezésére kirobbant(ott), a 2014-es kijevi „lázongásokhoz” hasonló „narancsos forradalommal” van dolgunk, melyet bizonyos geopolitikai célok megvalósítása érdekében rendeztek meg.
Megbízható források és megbízható közéleti személyiségek, médiamunkások és történészek hiányában a választ a fentebb felvetett dilemmákra egyelőre aligha kaphatunk. (Meglehet, sohasem derül ki az igazság.) Mindamellett érdekes (és egyúttal elkeserítő és egyben komikus) volt szemlélni a két szembenálló politikai tábor megemlékezéseit. A globalista liberális-baloldal (ide sorolva természetesen a nem kellőképpen eszes jobboldaliak megtévesztésén munkálkodó Tisza Pártot) ugyanis kizárólag a forradalomra helyezte a hangsúlyt, mondván, „Orbán Viktor korrupt és diktatórikus rezsimjét el kell takarítani”, és egy „új, szabad, mindenkinek jólétet biztosító” rendszert kell fölépíteni.
Ezzel szemben a Fidesz teljes mértékben a szabadságharc örökösének nyilvánította magát, hiszen a kormánypárti megemlékezők, úgy a politikusok, mint az újságírók, a „szuverenitás, a függetlenség megőrzéséről”, a „Brüsszelből irányított birodalom beavatkozási kísérleteinek” elhárításáról szónokoltak. Mi több, Orbán Viktor a Millenárison elmondott ünnepi beszédében a „birodalom által ránk erőszakolni kívánt bábkormányról”, sőt az „ismét keletről, de ezúttal a NATO-égisze alatt érkező megszálló ukrán katonai erők” bevonulásának lehetőségéről is említést tett. Egyedül a Mi Hazánk rendezvényén esett szó 1956 mindkét eleméről: a forradalomról, vagyis a belső változások szükségességéről, valamint a magyar függetlenség visszaszerzésének fontosságáról.
Természetesen nincsen abban semmi meglepő, hogy a kormánypárt nem beszél a fennálló kormányzati rendszer csődjéről, az „Orbán-rezsim” bukásáról. Mint ahogyan a külföldről finanszírozott, az úgynevezett globális, nyugati impérium bizonyos uralkodó köreinek járszalagján csüngő magyarországi ellenzék nyilvánvalóan soha egy szót sem szólhat hazánk gyalázatos gyarmati helyzetéről, függetlenségünk teljes hiányáról. Mindez rávilágít arra a tényre, amely számos más okból adódóan is teljesen egyértelmű: a magyarországi helytartóság élére állított úgynevezett politikai osztálynak sem az állítólagosan jobboldali, sem a baloldali-liberálisnak hazudott része nem képviseli az 1956-os forradalom és szabadságharc örökségét és szellemét. Annál is kevésbé, mert szónokoljanak akár forradalomról, vagyis „Orbán Viktor rendszerének megdöntéséről”, akár szabadságharcról, tehát „szuverenitásunk megvédéséről”, mindkét esetben hazudnak, mint a vízfolyás.
Hiszen ugyan miféle „rendszerváltás” lehetséges a világuralmát véres és akár évtizedekig elhúzódó háborúk révén is fenntartani kívánó nyugati birodalom vazallus államaként működtetett, a teljességgel kizsigerelt és kiszolgáltatott Magyarországon? 1956-ban, a pesti srácok és a lázongó nép korántsem véletlenül hangoztatta a „ruszkik haza” jelszavát a leggyakrabban, hiszen pontosan tudták: először a kommunista impérium fennhatósága alól kell megszabadulnunk, és csakis azután leszünk képesek egy igazságos, szabad magyar világot felépíteni! De ha így van, akkor az annyit jelentene, hogy a fideszes „szuverenitásvédőknek” lenne mégis igazuk?
Nos, részben igen, teljes mértékben azonban csak akkor lenne igazuk, ha az igazság egészét mondanák el, ha nem sumákolnának, és szavaik és tetteik közt nem lenne égbekiáltó ellentét. Mert hiszen brüsszeli szabadságharc ide, az ukrajnai háború ellenzése oda, a legfelső szintű európai fórumokon bizony a kormányfő megszavazta szinte az összes olyan határozatot, amely lehetővé teszi a kijevi bábkormány részére nyújtott hatalmas pénzek folyósítását, illetve a vérontás elhúzódását lehetővé tevő fegyverszállításokat. Függetlenül a kormányzat valóban reménykeltő és szívmelengető békepárti retorikájától, hazánk úgy Ukrajna áramellátásában, mint az ukrán hadsereg harci járműveinek üzemanyaggal történő ellátásában kulcsszerepet játszik. Teszi mindezt annak ellenére, hogy Kijev továbbra is durván elnyomja a vészesen fogyatkozó lélekszámú kárpátaljai magyar kisebbséget. Mindamellett hazánkban NATO katonai támaszpont működik, sőt nem is oly rég még amerikai atomfegyverek telepítésének lehetősége is szóba került. Ugyan miféle szuverenitásról beszélhetünk az észak-atlanti szövetség totális fennhatósága alatt álló hadseregünk „védelme” alatt álló Magyarországon? Miféle szuverenitásról beszélhetünk akkor, amikor például a libanoni Hezbollah tagjai elleni terrorcselekmények külföldi titkosszolgálatok közreműködésével zajló előkészítésében Magyarország is szerepet játszott? És ki tudja, mennyi hasonló, napvilágra soha nem került eset történhetett és történhet még, melyekről egyetlen szót sem mernek szólni sem a Szuverenitásvédelmi Hivatal munkatársai, sem a „függetlenségünk védelméről” szónokló fideszes közéleti személyiségek és médiamunkások, de még az úgynevezett ellenzék politikusai sem?
Ugyan miféle szuverenitásról beszélhetünk akkor, amikor „zéró toleranciát” hirdetnek úgy általánosságban egy népcsoport tagjainak védelmében, akikről azonban köztudott, hogy befolyásos szerepet játszanak a nyugati világ gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális életében? Lehet persze azt mondani, akik közülük Magyarországon élnek, ők magyarok, akik pedig a világ más tájain vezetnek bankokat, nagyvállalatokat, médiacégeket, töltenek be vezető politikai tisztségeket, ők nem a zsidóság képviselőiként cselekszenek, hanem valamely hatalom, a globális nagytőke, vagy az EU nevében, melyekkel szemben „védjük a szuverenitást” ugyebár… Persze ez az érvelés is sántít, de van itt egy nagyobb gond, mégpedig az, hogy a „zéró tolerancia” szellemében tilos bíráló megjegyzést tenni egy vitathatatlanul jelentős befolyással rendelkező külföldi állam – nevezetesen Izrael – kormányára, hadseregére, rendfenntartó szerveire, sőt állampolgáraira nézve.
De miképpen egyeztethető össze a kormánypárti szónokok és közírók részéről oly szenvedélyes átéléssel emlegetett magyar függetlenség, a szuverenitás érdekében zajló lankadatlan harc, valamint az ugyancsak a kormánypárt politikusai és értelmiségi holdudvara tagjainak szigorú és ellentmondást nem tűrő kiállása a „zéró tolerancia” mellett? Hiszen a „zéró tolerancia” tiltja nem csupán még a legóvatosabb fellépést is egy, a nyugati birodalom számára kulcsfontosságúnak minősített, a legmodernebb fegyverekkel, rengeteg pénzzel ellátott állammal szemben, de még annak a legcsekélyebb mértékű kritikáját is!
Természetesen a Szuverenitásvédelmi Hivatal munkatársainak más kérdéseket is fel lehetne tenni, így például azt, hogy ugyan mondják már el, hol vannak, és mit csinálnak a kínai rendőrök Magyarországon. Különös, de a kínai rendőrök ügye eltűnt az úgynevezett közbeszéd témái közül. Még az úgynevezett ellenzéki politikusok – beleértve Magyar Pétert – is hallgatnak erről a kérdésről. Ők kizárólag az Orbán Viktor kormányára gyakorolt állítólagos orosz befolyásról mernek lózungokat pufogtatni, esetenként persze a kínai gazdasági térfoglalás veszélyeit is szóba hozva. Bárhogy nézzük is, a magyarországi és általánosságban persze a nyugati gazdasági-politikai vezető rétegek meglehetősen szelektíven gondolkodnak: van jó és rossz külföldi befolyás (attól függően nyilván, honnan érkezik a pénz), miképpen a szabadság fennen hangoztatott elveit is sajátosan értelmezik. (Morálról pedig már említést sem tesznek. Mondjuk jobb is.) Elvi következetességet, elemi logikát, erkölcsöt, hazafiságot a politikusok döntő többségétől és az őket kiszolgáló úgynevezett értelmiségtől persze hiába is várnánk. Ezt a tényt azonban időnként bizony az arcukba kell vágni.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
