A Közel-Keleten egy kérdés új kérdéseket szül, így azt is, fenntartható-e a zsidó állam.
Még mondja valaki, hogy Amerika nem izgalmas hely! David Duke, az ország egyik legismertebb antiszemitája, a Ku-Klux-Klan egykori nagyvarázslója (és volt demokrata párti politikus) az egyetlen zsidó amerikai elnökjelöltet, Jill Steint támogatja. Ugyanis ő a legkritikusabb Izraellel az indulók közül. Steinnek, aki Duke-ot rasszista trollnak nevezve utasította vissza a kéretlen támogatást, a Zöld Párt jelöltjeként semmi esélye, de olyan szorosnak ígérkezik a Harris–Trump-verseny, hogy az ő szavazatainak is lehet jelentőségük.
A Közel-Kelet komoly amerikai kampánytéma is, különösen, hogy a világ első számú válsággóca újabb és újabb fejleményekkel döbbenti meg a közvéleményt.
A legfrissebb ezek közül – persze csak e sorok írásakor, hiszen tavaly október 7-e óta folyamatosan kapkodjuk a fejünket – Jahja esz-Szinvár, a Hamász palesztin terrorszervezet vezetőjének megölése, ahogyan nem sokkal korábban Haszan Naszrallahé, a libanoni síita Hezbollah terrorszervezet főnökéé volt. Ez most már arra készteti-e az Izraelt kormányzó Benjamin Netanjahut, hogy lezárja a háborúját, vagy csak most jön a java Irán ellenében? Egyelőre nem tudjuk. De Izraelben már sokan inkább viszonylagos nyugalmat szeretnének, valamint a több mint egy éve a Hamász fogságában lévő túszok hazatértét. Hogy ennek a legjobb módja egy tűzszünet lenne-e, avagy további csapások? Nem tudjuk.
A Közel-Kelet olyan hely, ahol minden egyes kérdésre adott válasz csak további kérdőjeleket szül. A nézőpontok és kérdések sokaságában próbál logikai ívet felépítve válaszokat adni lapunk alkalmi vendégszerzője, Dan Steinbock új könyve. A geopolitikai szakíró elsősorban nem Izrael-specialista, de több évtizedre visszamenően van ottani helyismerete. Főleg a békemozgalomhoz kötődő értelmiségiekkel állt jó kapcsolatban, így a nálunk is jól ismert regényíróval, Ámosz Ozzal. A szemléletéről már a címével is sokat eláruló kötet – Izrael bukása: Izrael politikájának, gazdaságának és hadseregének leromlása (The Fall of Israel — The Degradation of Israel’s Politics, Economy and Military) – több komoly vádpontot is tartalmaz a zsidó állammal szemben, például népirtásról ír. Bizonyára akadnak más szerzők, akik érveikkel pró és kontra beszállnak majd az erről folytatott vitába.
Viszont pusztán a spekulációk szintjén is érdemes foglalkozni azzal a meghökkentő állítással, amelyet – a Steinbock könyvében foglaltakat továbbgondolva – Lawrence Wilkerson volt amerikai ezredes, Colin Powell egykori republikánus külügyminiszter kabinetfőnöke tesz. Mint írja, ő már nyolc évvel ezelőtt azon az állásponton volt, hogy Izraelnek államként nincs már hátra húsz esztendeje. Ezt most azzal fejeli meg, hogy mostantól számítva szerinte már tizenkét esztendeje sincs. Elméleti szempontból is érdekes annak a felvetése, hogy a Közel-Kelet – úgy is, mint Európa közvetlen szomszédságában lévő válsággóc – egyensúlya ilyen mértékben felborulhat. Ha ez megtörténne, annak fő haszonélvezője Irán lenne, persze jelen állás szerint; ott sem lehet kizárni nagy változásokat.
Izrael „bukása” – valójában az alcímben megfogalmazott degradálódásról, azaz fokozatos leromlásról, lezüllésről van szó – olyan fejlemény lenne, ami nemcsak a közel-keleti népeket és a világ zsidóságát érintené közvetlenül, hanem Európát is.
Ha pedig Irán és támogatottjai, így a Hamász és a Hezbollah tudatosan törekszenek arra, hogy Izraelt, ezt a 22 ezer négyzetkilométeres, az Alföld területének a felét sem kitevő országot egy számára fenntarthatatlan állapotba manőverezzék, az sokat elárulhat a 2023-as terrortámadás indítékáról. Hiszen nem lehetett kétséges, hogy a Hamásznak és a Hezbollahnak az izraeli emberveszteségek és anyagi károk sokszorosával kell számolnia október 7-e után a palesztin és a libanoni területeken. Nem volt kétséges az sem, hogy a világ legerősebb hadseregével az Egyesült Államok, ha olykor morogva, sőt dühöngve is, de kitart Izrael mellett. (Clinton elnök Netanjahuról a 90-es években: „Mi a francnak képzeli ez magát? Melyikünk a francos szuperhatalom?” Biden elnök Netanjahunak a telefonba, 2024-ben: „Bibi, mi a franc van?” A franc helyett valójában durvább káromkodások szerepeltek…) De ha úgy gondolkodtak, hogy hosszú távon a helyzet a javukra fordul, az más. Ebből az irányból is érdemes olvasni Steinbock könyvét.
Vegyünk néhány szempontot, most már Steinbocktól elrugaszkodva! Izrael 1948-as fennállása óta harcol a különböző arab tényezőkkel. Irán azonban nagyobb falat az ő gyenge hadseregeiknél. Különösen az azt követő helyzetben, hogy tavaly október 7-én a Hamász több zsidót ölt meg, mint a holokauszt óta bármely napon bárkik. Hallani, hogy Izrael ezután már nem lesz olyan, mint amilyen volt. Ez egyszerre triviális (minden ország változik, főleg fontos események nyomán), de történelmi távlatból visszatekintve akár mély állításnak is bizonyulhat majd. Izrael jelenleg számos szempont szerint – a katonaitól a lelkiig – túlfeszített állapotban él. Kérdés, visszatérhet-e egy fenntartható állapothoz akkor, ha a Netanjahu-kormány véget vet a háborúnak? (Kérdésre kérdés: a mostani vajon nem egyetlen, 1948 óta tartó háború-e? Annak talán soha nem lesz vége.)
Egy Magyarországgal csaknem azonos népességű állam a világ egyik vezető fegyverexportőre (főleg drónokkal), illetve -importőre. Normális ez? Meddig tarthat? Meddig (évekig?, évtizedekig?) fogják még az amerikaiak Izrael kezét? Ez az amerikai demográfiai változásokkal, amelyek érintik a Demokrata Párt politikáját is, már ma releváns kérdés.
Holnap még inkább az lesz. Továbbá: szétfeszíti-e a változó biztonsági környezet a már korábban is egyre nehezebben összetartható izraeli mozaiktársadalom kereteit? Teljesen felőrlődik-e a békepárti oldal (beszél-e még bárki is „kétállami megoldásról” meg „nemzetközi kvartettről”, ahogy korábban?) Folytatódik-e (demográfiai változásokkal párhuzamosan) a baloldaltól a jobbközépig szavazó világi középosztály térvesztése a radikális és vallásos jobboldal javára? Mi lesz a demokratikus normákkal egy állandóan háborúkba süppedő országban? Honnan lesz Izraelnek „demográfiája” a vele nyíltan vagy csendben ellenséges arab–muszlim „tengerrel” körülvéve?
Izraelben mintegy hétmillió zsidó él (a ciszjordániai zsidó telepesekkel együtt). Legnagyobb arab szomszédja, Egyiptom, amellyel „hidegbékében” áll – kérdés: meddig? – 117 millió főt számlál, de a kétmillió gázai palesztin hallatán már a hideg rázza. Amikor 1979-ben Egyiptom békét kötött Izraellel, még 43 millióan lakták.
Izraelben kétmillió arab állampolgár is él. Mi Mohammad Abu Fanit, a Ferencváros futballistáját ismerjük közülük a legjobban. Abu Fani áll a kispesti Bozsik Aréna gyepszőnyegén az izraeli válogatott mezében, hallgatja az ország himnuszát a kétezer éves reményről és arról, hogy szabadon élhetnek hazájukban, Cion és Jeruzsálem földjén.
Mármint a zsidók. Hogyan viselkedik majd a kétmillió izraeli arab (a több millió palesztinról nem is beszélve), ha érdemben változik a helyzet?
Rengeteg más kérdést is fel lehetne még tenni, de utolsóként idézzük azt, amit „nekünk” – pontosabban egy friss felmérés keretében megkeresett magyaroknak – tettek fel. A válaszadók szűk kétharmada elítéli a Hamász Izrael elleni támadását, két százalékuk helyesli, egyharmaduk pedig elítéli, de megérti a Hamász indokait. A háború felelősének viszont már minden tíz válaszadóból csak négy nevezte meg egyedül a Hamászt. A többiek vagy mindkét oldalt, vagy Izraelt, vagy pedig a nagyhatalmakat okolták. Jelen állás szerint Izraelnek még van annyi belső és külső tartaléka – értve utóbbi alatt nemcsak a fegyvereket, de a diplomáciai támogatást is, amelyet mások mellett hazánktól is megkap –, hogy az átsegítse egy hosszabb, nehéz időszakon. De arra valóban nincs garancia, hogy tartósan fenntartható pályán marad.
Szőcs László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
