Október 15-én, kedden Ferenc pápa – Pietro Parolin bíboros államtitkár aláírásával – üzenetet küldött a 24. Olasz Nyelv a világban elnevezésű rendezvényre, amelyet Olaszország szentszéki nagykövetsége a Népek Udvara keretében rendezett a római Borromeo palotában.
Az előadók között szerepelt Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának nyugalmazott elnöke és Roberto Antonelli professzor, aki a Szent Ferenc halálának 2026-os jubileumával foglalkozó nemzeti bizottság elnöke.
A Teremtmények éneke, közismert nevén: a Naphimnusz keletkezésének 800. évfordulója alkalmából Ferenc pápa jókívánságainak és mély örömének adott hangot a dicséretes kezdeményezés miatt. A Szentatya – miközben továbbra is a teremtett világ védelmének érzékenyítésére buzdít a fenntartható és átfogó fejlődés érdekében – arra emlékeztet, hogy nagy tanítás rejlik ebben az imádságban, mely nyolc évszázada „töretlenül dobogó szívvel” él.
A költeményben – melyet Szent Ferenc élete végén szerzett – Istent dicséri mindenért, a teremtés minden ajándékáért, még a halálért is, melyet bátran „nővérének” nevez. A Szentatya – miközben arra buzdít, hogy a remény és örvendezés eszköze legyünk a számos kihívástól sújtott mai társadalomban – mindenkit imáiról biztosít, és a Szeráfi Atya közbenjárására minden résztvevőnek apostoli áldását küldi – szól Ferenc pápa üzenete.
A Teremtmények énekét Szent Ferenc élete utolsó éveiben írta, vélhetőleg 1224 októberétől kezdve, amikor nagy lelki és testi szenvedéssel tapasztalta, hogy követői közül sokan eltántorodtak attól az úttól, melyet ő a „Szegénység Nagyasszonya” alakjában követett. Pár éve zarándokként megjárta Szentföldet, melynek során ugyanazzal a szelíd és egyszerű názáreti Jézussal találkozott, mint akit életében addig megismert. Szembetegség is gyötri, alig lát, de a szíve ennek ellenére – még pontosabban, meglehet, talán éppen ezért – dalolni kezd. Ajkára veszi a neki oly kedves, a Teremtés műveit dicsérő 148. zsoltárt, és a maga módján újrakölti és kiegészíti.
Istennek hála, Szent Ferenc Perugiai legendájának szövege alapján ismerjük a motivációit: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért, hogy tudniillik irgalmasságában engem, méltatlan kis szolgáját, még mint testben élő embert kegyes volt országáról biztosítani. Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink – felebarátaink – épülésére
Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék.”
Aki ismeri a latin nyelvet és Ferenc imakölteményét olvassa, egy gyermek születésénél asszisztál, hiszen a vulgáris latin, az olasz líra első gyermekének a hangját hallja. És ez a költemény egy ima, egy szenvedő ember örömtől duzzadó imája, ami egyúttal megváltó gyógyszer saját sajgó sebeire és persze a mieinkre is. Így dalol az eredeti még latin, de már olasz szöveg első sora: „Altissimu, onnipotente, bon Signore, tue so’ le laude, la gloria e l’honore et onne benedictione.” Sík Sándor így magyarítja: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás.” És akkor jöjjön most a feledhetetlen utolsó sor: „Laudate et benedicete mi’ Signore et ringratiate et serviateli cum grande humilitate”, magyarul:
Forrás: Vatikáni Rádió/Osservatore Romano
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
