Ferenc pápa a 2025-ös szentévre készülve hirdette meg az imádság évét. Az Evangelizáció Dikasztériuma által kiadott, Az imádság iskolája című sorozat segíthet abban, hogy felfedezzük, milyen szép, amikor alázatosan és örömmel az Úrra bízzuk magunkat.
A hatodik kötet szerzői karthauzi szerzetesek, címe Az imádkozó Egyház. A Szent Brúnó által 1084-ben alapított szerzetesrend tagjai az imádságnak szentelik életüket, elvonulva, csendben. A jelen kötet szerzői Brazília, Argentína, Dél-Korea és az Amerikai Egyesült Államok monostoraiban élnek. Ebben a kis könyvben az imádság misztériumáról, az elmélkedésről, valamint a liturgia szerepéről is olvashatunk. A felvetett gondolatokat ugyanakkor egy sajátos, egyedül a karthauzi szerzetesekre jellemző oldalról ismerhetjük meg. A kötet szerzői nagymértékben támaszkodtak a Szentírás szavaira.
A könyv elején így írnak a szerzők: „Való igaz, hogy Isten az emberekkel akar lakni a földön, de csak ő tudja felépíteni azt a házat, amelyben velünk akar lakni. Mert, ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők (Zsolt 127,1). Isten háza az élő Isten Egyháza, mondja Szent Pál (vö. 1Tim 3,15). Isten pedig maga akarta, hogy ez a ház az imádság háza legyen (Iz 56,7; Mk 11,15; Lk 19,45; Mt 21,12). Az ima – az Isten és ember közötti párbeszéd, az Isten és ember közötti egyesülés – tehát Egyház lényege, létjogosultsága, mely nélkül nem lenne oka létezni.
Az Egyház az a hely, ahol minden misztérium találkozik, ahol egyesülnek és kölcsönösen megvilágítják egymást: a Szentháromság, a megtestesülés, a megváltás, a kegyelem és a végső valóságok misztériuma.”
Catherine Aubin domonkos szerzetesnővér, pszichológus, teológus, a Vatikáni Rádió munkatársa. Több egyetemen tanít teológiát Kanadában. Lelkiségi könyveit több nyelvre lefordították. Ő írta az imádáság iskolája hetedik kötetét, melynek címe Mária és a vele találkozó szentek imája.
Ebben egyrészt megismerhetjük azokat a helyeket, melyek Szűz Mária életében fontos szerepet játszottak, másrészt a személyéhez kapcsolódó bibliai idézeteken keresztül is közelebb kerülünk alakjához. A kötetben többek között ezeket olvashatjuk:
„Jézus a halálához közeledve mondja ki utolsó szavait, ahogyan azt Szent János evangéliuma feljegyzi: „Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!« Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,26–27). János – Jézus szavát követve – befogadta otthonába Máriát, Jézus édesanyját. Mi is megnyitottuk az ajtót, hogy Mária velünk és otthonunkban legyen. János evangélistával mi is „befogadjuk házunkba Máriát”, és Máriának köszönhetően nap mint nap megtaláljuk a helyünket. Jelenléte feltárul szavaiban és zarándoklásában. Megosztja velünk életlendületét.
A zarándokutakat, amelyek felé vezet, úgy hívják: benső élet, bizalom és emlékezés. Mindennek a célja az, hogy megszülessen bennünk a Szentlélek szerinti élet. Bensőnkbe vezet bennünket, a nagyobb mélységekbe, lényünk legmélyére, legrejtettebb lakhelyünkre, szívünknek arra a helyére. Ezt az ajándékot adja nekünk, mert ő maga mindig ott van. Ez a szív teljesen nyitott a kegyelemre és a Szentlélekre. Ez az ő identitása.
Ha Mária mindnyájunk édesanyja, akkor megmutatja nekünk az utat a kegyelem helyére, előkészíti ezt a belső utat, vezet és bevezet bennünket. Legyünk földművesek, felszolgálók, orvosok vagy tanárok, egész életünk feladata az, hogy megtaláljuk ezt a helyet önmagunkban, hogy elfoglaljuk ezt a helyet folytonos figyelemben, megkülönböztetésben és döntésben.”
A köteteket Tőzsér Endre SP fordította.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
