Világ proletárjai, énekeljetek!

„Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll!”

Egy héttel ezelőtt mutatta be Orbán Viktor miniszterelnök a magyar elnökség programját az Európai Parlament ülésén, Strasbourgban. Azok az újságírók, elemzők és politikai mazochisták, akik vették a fáradtságot, hogy megnézzék ezt a több mint három és fél órás „vitát”, azt láthatták, hogy az egykor szebb napokat látott európai projekt siralmas és elkeserítő állapotban van és inkább hasonlít egy cirkuszra, mintsem egy komoly politikai súllyal bíró intézményre.

Külön elemzést érdemelhetne Ursula von der Pfizer Leyen bizottsági elnök színtiszta pártpolitikai beszéde, aki nem először vont párhuzamot 1956 és Ukrajna között. Ki tudja miért, de úgy tűnik, egyes politikusoknak ez vált a fixa ideájává. Hogy mi ezzel a baj? Alapvetően az, hogy az események megtörténtét csak és kizárólag a saját kontextusában lehet és szabad értelmezni, feldolgozni. Nem lehet és nem is szabad százötven, száz vagy akár hatvannyolc év távlatából ítéletet mondani és a mai kor viszonyait rávetíteni a múltban történtekre. Éppen ezért nem lehet az 1956-os forradalmat és szabadságharcot összehasonlítani Oroszország Ukrajna elleni agressziójával. Magyarországot ugyanis nem fegyverezte fel éveken keresztül az Amerikai Egyesült Államok és a NATO, Magyarország nem kapott semmiféle logisztikai támogatást, sem fegyverszállítmányokat és nem álltak a magyarok mögé diplomáciailag sem. Ennek ellenére a pesti srácok és lányok felvették a harcot a hatalmas túlerőben lévő szovjet birodalommal szemben. Kockára tették legértékesebb kincsüket, az életükért azért, hogy mi itt ma, szabadon élhessünk.

De külön elemzést érdemelhetne Manfred Weber és a baloldal új messiásának, Magyar Péternek a romantikus egymásra találása is, akik robot módjára mondják vissza a már unalomig ismert O1G-EU-komform paneleket. Ezen kívül nincs és úgy látszik, nem is lesz mondanivalójuk. „Mondanivaló nélkül pedig nincs politika. Fikázás, hőbörgés, és ökölrázás van” (Schmidt Mária).

Ha már viszont ökölrázás!

A magyar miniszterelnök beszédét egy rögtönzött kulturális műsor követte az EP-balosainak (értsd: kommunisták) előadásában, akik Orbán Viktor és politikája elleni tiltakozásuk jeléül ökölbe szorított kézzel énekelték el a partizán kommunisták himnuszát, a Bella Ciao-t. Roberta Metsola, az EP elnöke lányos zavarában csak annyit tudott hozzátenni: ez nem az Eurovíziós Dalfesztivál és nem is a nagy pénzrablás helyszíne – utalva ezzel a népszerű Netflix-sorozatra. A lyukas zászlót politikai célokra épp kisajátítani akaró Magyar Pétertől pedig azóta sem láthattunk egyetlen közleményt Facebook-posztot, melyben mélységesen elítéli képviselőtársai akcióját. Noha ebben semmi meglepő nincs, hiszen épp nemrég lamentált azon, hogy egy kis szuverenitás feladása még nem akkora probléma. A hazai és a nemzetközi sajtó pedig valójában egy jó gegként fogta fel, amely lehetőséget adhatott arra, hogy egy-egy cikk erejéig a dal eredettörténetével foglalkozzanak.

Sajnos azonban ez egy sokkal mélyebb problémára hívja fel a figyelmet.

Arra a kelet–nyugat felfogásra, amely az eltérő történelmi tapasztalatokból adódik. Abból, hogy a kelet-közép-európai népek többsége 1939-től 1991-ig megszállás, idegen uralom alatt állt. Szuverenitásukat elvették, függetlenségüket megszüntették, elnyomták, kizsákmányolták őket, faji- majd osztályalapon válogattak barát és ellenség között. A közép-kelet-európai népek együtt tapasztalták meg a világháborút, a népirtást és a terrort a szocialista, valamint a nemzetiszocialista ernyő alatt. És hiába telt el több mint három évtized a kommunizmus bukása és a rendszerváltoztatás óta, sajnos ki kell jelentenünk: a kommunizmus nem halt meg. Nyugati képviselői ott vannak az egyetemi campusokon, az intézményekben, a médiában és ahogy Strasbourg példája is mutatja, az Európai Parlamentben is. Ezért nem látnak semmi kivetnivalót abban, hogy a Magyarországon összevert emberekért elítélt antifa Ilaria Salisból EP-képviselő lehet vagy abban, hogy kommunista dalok hangozhatnak el az Európai Parlamentben. „A Nyugat vezetői, parlamenti képviselői, szónokaik, publicistái, írói és véleményformálói képesek voltak évtizedeken át szemet hunyni a 15 milliós Gulag felett” – mondta épp ötven évvel ezelőtt Alekszandr Szolzsenyicin, akinél kevesebben tettek többet azért, hogy a világ megismerje a kommunizmus igazi természetét. Szavai sajnos azonban továbbra sem vesztették érvényüket. A nyugati fejletteket ugyanis hidegen hagyják a kommunizmus égbekiáltó bűnei és továbbra sem érdekeltek abban, hogy levonják a megfelelő következtetéseket.