A nyelv mint bagatell egy kassai ovis életében Juhász Katalin2024. 10. 15., k – 09:39
A 4. Bázis Fesztiválról tegnap már olvashattak, csütörtökön pedig összefoglaljuk az egyébként online is visszanézhető pozsonyi történéseket. Egy fontos program azonban nem került rögzítésre, és mivel sosem hallott dolgok is elhangzottak, külön teret érdemel.
A kassai Kerekes Péter, a dokumentum-játékfilm zsáner első hazai művelője, vagy inkább megteremtője szintén tagja a Bázis Egyesületnek. Új filmje, a Wishing on a Star helyet kapott a fesztivál programjában, és mivel ez egy nyilvános vetítés volt a Lumiére moziban, a publikum egyharmadát mit sem sejtő szlovák jegyvásárlók alkották, akik szívesen ott maradtak a vetítést követő, 23.15-ig tartó magyar nyelvű beszélgetésen. És Lenka Nagyová remek tolmácsolásának köszönhetően nagyon élvezték a bónuszjuttatást.
A kérdező a magyarországi Gelencsér Péter volt, aki Kerekes munkássága mellett behatóan ismeri a szlovák filmipart is. A magát kassai srácként definiáló rendező pedig az elején közölte a szlovák nézőkkel, hogy most valami olyasmit élhetnek át, amit ő élt át a forgatáson. Mivel nem beszél olaszul, csak később tudta meg, miről diskurált asztrológus főszereplője a klienseivel. Órákon át gubbasztott Luciana irodájának sarkában, és figyelte a gesztusokat, igyekezett megfejteni az érzelmeket, csakúgy, mint óvodás korában.
A Kerekes családban csak magyarul beszéltek, ezért a szülők bedobták kisfiukat a mély vízbe: szlovák oviba iratták. „Mivel nem értettem, miről beszélnek körülöttem azon a fura nyelven, inkább a képekre, a látványra hagyatkoztam, és eleinte teljesen kizártam a hangokat. A gesztusokban megnyilvánuló érzelmeket próbáltam megfejteni a szavak értelme helyett.” Szóval lehet, hogy Kerekes Péterből ezért lett filmrendező. Sok vele készült interjút láttam/olvastam már, de ezzel az ovis sztori-val még nem találkoztam. Pedig a vizualitás előtérbe helyezése tulajdonképpen már itt elkezdődött nála.
A Wishing on a Starról többször írtunk ebben a rovatban, úgyhogy most csak röviden: egy velencei asztrológusnő születésnapi utazásra küldi ügyfeleit, mindenkit oda, ahol aznap a legjobb a csillagok állása. Mert ha az ember ilyenkor az „ideális” helyen tartózkodik, újjászülethet, teljesülhetnek a vágyai, kaphat egy szellemi restartot. A stáb öt kliens útját követte. A projekt a koronavírus-járvány miatt alaposan elhúzódott, mintegy hét évig tartott, ám Kerekes Péter hálás ezért a sorsnak, mert elmondása szerint így sokkal többet megtudhatott szereplőiről, mintha feszítettebb tempóban zajlott volna a forgatás. Őt ugyanis – a filmben megismert asztrológusnőhöz hasonlóan – elsősorban az emberek érdeklik. Imádja hallgatni a történeteiket. És mivel az olaszok imádnak szerepelni, sőt, minden olaszban lakozik legalább egy csipetnyi színész, nem volt nehéz instruálni azokat, akiket végül kiválasztott az ötven körüli kezdeti létszámból.
A Wishing on a Star az idei velencei filmfesztiválon debütált, ahol 1500 néző állva tapsolt a vetítés végén. A pozsonyi Lumiére-ben nem szokás tapsolni, ahogy más mozikban sem, de mivel a nagyérdemű egy része tudta, hogy beszélgetés következik a rendezővel, bátortalanul összecsattantak a tenyerek. Mellettem mindkét oldalról egy-egy „beavatatlan” néző ült, akik tőlem tudták meg, hogy a szereplők nem színészek, hanem saját történetüket megosztó hús-vér emberek. A rendező csak helyzetbe hozta őket. A Tajvanra elküldött nő például egy megafon előtt találta magát egy hegytetőn, amibe bármit belekiabálhatott. „Egy férfit akarok!” – ordítja a nagy semmibe. „Biztos vagyok benne, hogy ezt egy kávé mellett senkinek, még a legbizalmasabb barátainak sem vallotta volna be” – mondta Kerekes Péter, és vélhetően igaza van, mert a spontán helyzetek váratlan reakciókat eredményezhetnek. Ehhez alapos emberismeret szükségeltetik, és a rendezőt valamiért azonnal bizalmukba fogadják filmjeinek szereplői. Talán azért, mert már ovis korában elkezdte tanulmányozni a gesztusokat és hanglejtéseket…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
