Attila a miénk III.

„Titkom volt, s ez a titok egyszerre tartást és feszültséget adott az életnek.”
Márai Sándor

Attila alakja gyermekkorom óta foglalkoztat, valahogy nem hagy nyugton. Ki volt ő? Milyen volt? Mit jelentett a számunkra? Mi máig tartó hatásának a magyarázata? Mi adja világsztár voltának tartósságát? Évezrednél is régebbi legendája milyen nyomot hagyott bennünk? Befolyásolta, befolyásolja önképünket, önértelmezésünket? Ezekre a kérdésekre keresik a választ visszatérően mindazok, akik tudni akarják, kik vagyunk, honnan jöttünk, mitől formálódtunk ilyenné. 

Mitől váltunk mindenhonnan kilógó, nyughatatlan, igazságkereső, rebellis fajtává? Mitől lételemünk a szabadság, az önállóság, ami nélkül fulladozunk, amiért újra és újra mindent kockára teszünk. Mi az eredője harcosságunknak és arcosságunknak? Annak a szókimondó, visszaszóló, meg nem hunyászkodó jellemvonásnak, ami mindenkitől megkülönböztet bennünket, elszigetel környezetünktől, sőt fel is bosszantja őket, miközben tiszteletet és elismerést is kivált.

Azért vagyunk ilyenek, mert egy világhódító, birodalomépítő, harcos és győztes nép leszármazottjai vagyunk? Akik zsigereinkben hordozzuk az ördögi ügyességgel nyilazó nomád hunok és magyarok diadalainak emlékét? A rettegést, amit hadjárataink kiváltottak? Vagy inkább azért, mert két világ határán egyensúlyozunk? A keleti türk és a nyugati keresztény kultúra határán? Bizánc és Róma között? Mindkettőben otthonosan, de ugyanakkor idegenül is? Ahogy Márai is írta a második világháború után.

„Keletiek vagyunk, ráérünk. Miért is tülekedni, bizonygatni […] Egy-kétezer év nem számít. Üljünk le a sátor előtt, a síkságon, a törzs véneivel, pipázzunk, s beszéljünk az örök dolgokról, a halálról, a termésről és a politikáról. […] Majd eljön az idő – amiből nekünk sok van, nem rohanunk úgy a kultúrával, mint a stopperórás Nyugat! […] Ráérünk, várjunk.”

Attila és a hunok ismerős-idegen világa bakfis koromban ejtette rabul a fantáziámat, akkor, amikor Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényét először olvastam. Rejtélyes, idegen, de mégis ismerős világot tárt fel előttem, amit körbelengett valami megfejtendő titok, sőt a titok volt a lényege.

Amikor nekikezdtem Bencsik András Attila, a szkíták királya című drámájának, (Bencsik András: Aurum Coronarium. A Szent Korona legendás története. Artamondo, Budapest, 2024) egy új, még rejtélyesebb, még titokzatosabb Attilával találkoztam. Bencsik történetének középpontjában Attila és Leó pápa 452-es találkozása áll. Ez a sorsdöntő esemény, Bencsik megfejtése szerint, nemcsak Róma jövőjéről, de a kereszténység, pontosabban a katolicizmus sorsáról is döntött. Az eddigi feldolgozások és az ezeken alapuló történetmesélések szerint Attila egy évvel korábban súlyos vereséget szenvedett a római Aetiustól a catalaunumi mezőn, míg mások szerint a hun vezér döntetlennel megúszta. A vereséget, de még a döntetlent is cáfolja a tény, hogy Attila csapataival egy évvel később úgy vonulhatott Róma ellen, hogy egész Itáliában semmilyen számottevő katonai ellenállással nem találkozott. Maga Róma városa is védtelenül, kiszolgáltatva várta sorsa beteljesedését. Attila azonban megkímélte a várost, lemondott a birodalom székhelyének és ezzel magának a hatalmas Római Birodalomnak a meghódításáról, csapatait visszavonta és hazaindult. Tettét az eddigi legendák Szent Leó pápa rábeszélőképességével indokolták. Lehetséges ez? Mi történt ezen a találkozón? Tényleg a szentatya ékesszólása hatására kímélte meg a Nyugatrómai Birodalmat és székhelyét a hun sereg? Jól tudjuk, hogy a történelem abból lesz, amiről és ahogy arról a történész beszámol. Különösen, ha azoknak a forrásoknak a száma, amikből tájékozódhatunk, meglehetősen esetleges és csekély.

Bencsik drámája szerint a nagy király okkal állította meg, sőt fordította vissza lendületben lévő, harcban edzett, szemmel látható ellenerő által nem fenyegetett csapatait.

Mire a hunok Róma falai alá értek, Ravennát már bevették az ariánusok. A római pápa az Attilával való találkozásának időpontjában ezért kettős fenyegetés alatt állt. Egyszerre kellett megmérkőznie az ariánusokkal és a hunokkal. Ebben a pattanásig feszült helyzetben sikerült Leó pápának a maga oldalára állítania Attilát, aki nemcsak a várost kímélte meg, de az élet-halálra szóló hitvitában is az ő, vagyis a katolikusok javára billentette a mérleget.
Így volt? Talán. Mindenesetre ez az értelmezés semmivel nem valószerűtlenebb, mint az eddigi magyarázatok, vagy inkább azok hiánya.

Bencsik szerint Attilát Leó pápa és a kereszténység szeretetüzenete késztette annak belátására, hogy a katolikus Róma nem jelent többé veszélyt a számára. 

Én inkább hosszú távú stratégiai megfontolásokat sejtek a háttérben. Hajlok arra, hogy az Attila előtt hódoló Itália és benne Róma legyőzésének addigra már nem volt versenyértéke. Hiszen az egykor oly hatalmas birodalom addigra már magától szétesett. Egykor oly félelmetes katonai ereje az előző évi vereség hatására megsemmisült. Róma tehát már nem jelentett fenyegetést a hunok számára.

A vérontás egyetlen indoka a város kifosztása maradt. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a nomád csapatok elfoglalják. Csak utat nyitottak volna a többi, nyugat felé tartó nomád törzsnek. A katolikus egyház vezetése alatt álló demilitarizált Róma pont megfelelt Attila elképzelésének, visszavonulása pedig azt az üzenetet közvetítette a külvilág felé, Róma elég erős maradt ahhoz, hogy még ő se vállalkozzon a bevételére. Attila Róma alávetését és nem meghódítását akarta. Szent Leó pápa behódoltatásával ezt elérte. Mert Itáliában ő képviselte azt az új hitet és azt a jövőt, ami kiutat kínált és ami erőt és értelmet adott az elvesztett helyett.

Akár így, akár úgy történt, akár Bencsik megfejtése, akár az enyém hihetőbb, mindkettő csak hipotézis. Hogy mi és hogyan történt, az ugyanúgy felfejthetetlen, mint oly sok más, ami abban a távoli múltban történt. Nem tudjuk pontosan, hol volt Attila székhelye. Nem tudjuk, hogyan és miért halt meg. Meggyilkolták? Természetes halált halt? Hova temették? Hol rejtőzik a sírja?

Ezekre a kérdésekre sincsenek válaszaink. De a legfontosabbakat tudjuk.