A csillagközi térből jelentem, a Nagyfőnök újra jól bekeverte a lapokat.
A csillagközi térből jelentem, a Nagyfőnök újra jól bekeverte a lapokat.
… ma is lefutottam a folyóhoz… A fövenyen hátra-hátra néztem, követ-e valaki. Senki, de senki…, csak a lábnyomon és a lepergő homok, amely csurdé lábamról mögém hullott… Kavicsokat kerestem a ládikámba… Rajtuk számolom a napokat, hogy tudjam, mikor ment el a kedvesem. Mert itt hagyott. A haza mindenek előtt. Én meg érintetlen honleányként szenvedek. Ha legközelebb találkozunk, elveszem a hazától… Önző állat leszek, magamba ölelem, széttépem, fölfalom, szétkarmolom, de vissza nem engedem… Megérdemlem, élni akarok. Húszévesen…
… a folyó kirajzolta part üresen, ásítva befogadott, homokágyat vetett. Puhát, selymeset. Persze, nekem másféle ágy hiányzik… Durva, sziklás, érdes. Égessen el a nap, mosson el a folyó, végre történjen már valami velem. Előbb hason fekve kényeztetem magam a homokba fúrva, majd hanyatt… Megbolydultam, a csend kiáltása zúg át süket fülemen.
… oldalvást a pagonyban akác virágzik. Édesen bódító illata nem az én világom… Bőröm alatt égő tüskéjére vágyom, hordom, viselem, csak az enyém legyen. Felnyúlok két levél ágért, szeret, nem szeret, szeret…, így magammal játszom, elhagyom, megvárom, elhagyom… Kódoltan keresem a választ, de reménytelenül nem találom. A homokban szárazra sírt szemmel fekszem, testem véresre hágom, csak fájjon egyre jobban, azt kívánom. A parton deszkalap, árbóca a lecsupaszított akácág, lapulevél a vitorla, sóhajom a szél, vízre bocsátom… Hadnagy Úr! Én a hajómat elindítottam, üzenetem olvassa ebből ki, és értse meg, várom…
… Méri Öcsi annyira taszít, hogy már vonz. Durva izomember. Ereje önvédelmi reflex. A lányok csüngenek rajta, mint a füge, el kell mind bírnia. Aztán letoccsannak róla, foltot hagyva maguk körül és ki-ki önmagán… Öcsi állandóan jön utánam. Követ, mint a széteső árnyék, nézi vékony bokám, ringó csípőm, hátulról is látja mellem, de arcomba soha nem tekint. Nem tudja a szemem színét, nem ismeri szám ívének gödröcskéit, csalfán is tagadó sóhaját…
… Hadgyakorlat. Ismét kimaradt egy eltávozás. A kavicsokon bosszút állok, koporsójuk a ládám, a folyóban velük süllyedjen el… Ahogy eltűnnek, veszítem el önmagam… Jaj, egyedül félek! Segítsen valaki. Gyenge vagyok, üres máz, törékeny kéreg… Feladom, nincs tovább.
… Érzem, későn érkezik majd a levél… Amit írtál, Kishadnagyom, olvasatlanul is bennem rezeg. Hálaversemet még elküldöm Neked:
’ Kezemben betelt a méregpohár, S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak, dicsőség vagy homály,
Nekem maradsz mindörökre, a testemre vágytál, nem kaptad meg, de jobbat lelkem nálad nem talál…’
Levéltöredék Edétől… Máriám, Egyetlenem! Te is ölelsz, tudom, bár belefáradtál nagyon… Rám szőtted életed hálóját, és belesodortad a várakozás hitével szerelmed fonalát… Már régóta rettenetesen hiányzunk egymásnak… Szenvedünk újraszülni a még szép lehetetlent, amely holnap lesz csak a miénk… Kell, hogy kelljünk egymásnak… Töltsük meg lelkünket egymással… Rakjunk újra őrtüzeket, hogy életünkbe költözzön az ölelés…
Fáj a hiányod! Remegve, reszketve, topogva, dideregve, szárnyverdesve, ágaskodva szeretlek! Akkor is, ha vagy, akkor is, ha nem vagy már nekem… Ede
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
