Amikor egy adott nyelvben hiányzik egy adott kategória, akkor arról a másik nyelvű ember jellemzően nem képes tudomást se venni (hacsak nem nyelvi tehetség vagy szakember).
A magyarban pl. – ha nem számoljuk külön a rövideket és a hosszúakat – 25 mássalhangzó van. Ezzel szemben az oroszban 33 van. Az oroszok számára egyetlen magyar mássalhangzó teljesen idegen – a „h” -, minden más vagy létezik az oroszban van, vagy könnyedén elképzelhető és tanulható. Ezzel szemben a magyarok számára 11 orosz mássalhangzó teljesen idegen. Ezeket a magyar fül vagy nem hallja meg vagy félrehallja őket. Minden esetben a keménység/lágyság megléte vagy hiánya okoz nehézséget.
Ennél sokkal látványosabb a zöngésség/zöngétlenség keverése nyelvek között. Az ok ugyanaz.
Az obsztruens mássalhangzók alapállapota a zöngétlenség. A zöngétlenség egyetlen dolgot jelent: kiejtéskor a hangszálak nem remegnek.
A szonoráns mássalhangzók alapállapota a zöngésség. A zöngésség egyetlen dolgot jelent: kiejtéskor a hangszálak remegnek.
Obsztruensek – a hang a légáram akadályozásával képződik, szonoránsok – a hang folyamatos légáram áramlással képződik.
(A magyarban szonoráns a „h”, „j”, „l”, „m”, „n”, „ny”, „r” – az összes többi obsztruens. A „h” lehet obsztruens is egyes esetekben.)
Mint mondtam, a szonoránsok alapesete a zöngésség. A világ nyelveinek alig 5 %-ában léteznek zöngétlen szonoránsok. A magyarban sincs ilyen, legalábbis nem fonémaként – egyes esetekben a „h” zöngétlen, de ez se fonéma soha. (Fonéma = az adott nyelv anyanyelvi beszélője a hangot önállóként azonosítja, azaz nem egy másik hang változatának. Lásd itt: a nem szakember magyar nem is ismeri fel, mikor ejt zöngés és mikor zöngétlen „h”-t, a kettőt egynek hiszi.)
Európai nyelvekben zöngétlen szonoráns nagyon ritka, pl. a velszi nyelvben van ilyen. A velszi ábécében „ll” betűvel van jelölve a „zöngétlen l”. Szóval ahol angolban „ll” van nevekben, ott valójában az eredeti ejtés nem angol „l”. Aki sose hallotta a helyes ejtést, megdöbben:
Az obsztruens mássalhangzók esetében viszont a helyzet fordított: bár az alapállapot a zöngétlenség, nagyon gyakori a zöngésség is. Pontos számot nem tudok, de 90 % körüli az arány. Különösen zárhangok esetében ez nagyon gyakori. (A magyar zárhangok: a zöngétlen „p”, „t”, „ty”, „k” hangok, s ezek zöngés „párjai”: „b”, „d”, „gy”, „g”.) Az eltérés: ez fonéma szintű-e vagy csak hangváltozat szint.
A dolgot bonyolítja a hehezet nevű jelenség, ez egy plusz légáram a mássalhangzó ejtésekor. A magyarban a jelenség ismeretlen, de sok nyelvben megvan: Európában pl. az angolban – szó elején a „p”, „t”, „k” hehezettel ejtendő, ha utána magánhangzó következik, sok más nyelvben pedig ez egyenesen fonéma szintű eltérés, sok ázsiai nyelvben ez így van.
Az érdekesség: ha egy nyelvben egyszerre van zöngés obsztruens és hehezet, akkor annak a nyelv anyanyelvi beszélői a hibás ejtést, azaz a hehezet nélkül ejtett zöngétlen hangot zöngésnek vélik. Egy angol anyanyelvű számára úgy tűnik, mintha a hibásan, hehezet nélkül ejtett angol „ten” szó valójában „den” lenne.
Az ok tudományosan fogalmazva: a zöngésségben lévő plusz rezgés erősen emlékeztet a hehezetben lévő plusz légáramra, a kettő tehát egymást kizárja: képtelenség a már meglévő rezgéshez még plusz légáramot adni. Így a plusz légáram megléte automatikusan zöngétlenségre utal, míg hiánya zöngésségre.
Az ógörög hasonló eset: zöngétlen lehet hehezetes és hehezet nélküli, zöngés csak hehezet nélküli. Csak, ellentétben az angollal, az ógörögben ezek önálló fonémák. Az őket jelző betűk is önállóak: a „g” az γ, a hehezet nélküli „k” az κ, a hehezetes „k” pedig χ.
Tehát: ha van hehezet, akkor az csakis zöngétlen lehet, ha viszont nincs, akkor az lehet bármi, de szinte biztosan zöngés ilyen esetekben.
Egyes ázsiai nyelvek beszélőinek egyenesen embertpróbáló feladat zöngés obsztruenst ejteni ott, ahol nem kellene lennie. Vannak nyelvek ugyanis, ahol a zöngésség nem fonematikus, hanem egyszerűen bizonyos helyzetekben a zöngétlen hangot zöngésen kell ejteni, ilyen pl. a koreai. Koreaiul pl. nincs külön „k” és „g”, a hangkörnyezettől függ melyik ejtendő, ha viszont hehezet van rajta, akkor csak „k” lehet, sose „g”.
A másik végletre példa az indiai nyelvek zöme. Ott teljes paradigma van: azaz zöngétlen és hehezet nélküli, zöngétlen és hehezetes. zöngés és hehezet nélküli, s zöngés és hehezetes (ez utóbbi valójában nem „igazi” hehezet, de ahhoz nagyon hasonló, így mégis hehezetnek szokás nevezni).
A szanszkrit ábécében – melyet a hindi és pár rokonnyelve használ ma is – 4 külön betű van:
- क – hehezet nélküli „k”,
- ख – hehezetes „k”,
- ग – hehezet nélküli „g”,
- घ – hehezetes „g”.
Egy angol anyanyelvű ember ebből képtelen ejteni hehezetes g hangot, s hehezetes k hangot meg csak szó elején ejt, akkor viszont mindig. Az angol anyanyelvűek nevetnek az indiaiak angol kiejtésén, valójában azonban fordítva ez sokkal viccesebb: az angol anyanyelvűek hibásabban beszélnek indiai nyelveken.
Amit sose értettem az indiaiak angol beszédében: miért nem mondanak soha hehezetes „k” hangot ott ahol ez szükséges lenne. Több magyarázatot találtam erre, nekem a leghihetőbbnek az tűnik, hogy az angol hehezet ereje jóval gyengébb az indiai hehezeténél, így az indiaiak az angol hehezetet hehezetlenségnek érzik.
Valami olyasmi, mint hogy az oroszok a „h”-t szeretik „g”-nek mondani, mert közelebbinek érzik, lásd „Hitler” helyett „Gitler”. Ami magyar szemmel vicces, hiszen magyarul meg egyértelmű, hogy az „erős h” közelebb van a „gyenge h” hanghoz, mint a „g” hang. De ennek oka persze az, hogy a fonémahatárok minden nyelvban mások, s ez végülis minden idegen akcentus egyik fő oka.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
