Láttam ezt a címet. Maga az ügy érdektelen, semmi szokatlan. De eszembe jutott valami.
Amikor kint voltunk Kubában 1980-1986 között, szüleim egyik feladata volt az intenzív kapcsolattartás. Ez teljesen normális dolog, nem csak a diplomaták feladata volt ez, hanem a diplomata státuszú nem-diplomatáké is.
Ez azt jelentette, a normál munkaidőn kívül is volt munka, járni kellett vendégségbe, fogadásokra, sok más protokoll eseményre, s ilyeneket szervezni is kellett. A konkrét esetben – Kuba – ez legalább annyira jelentette a kapcsolatot Kubában lévő külföldiekkel, mint kubaiakkal, sőt az előbbi volt nagyobb mértékű.
Ennek oka egyszerű: a kubai-magyar kereskedelem 95+ %-a KGST-keretekben ment, ami a valóságban minden volt csak nem valódi kereskedelem: gyakorlatilag évente volt egy megállapított kvótaösszeg, s ezt mindkét fél a lehető legrosszabb termékeivel igyekezett teljesíteni, lehetőleg kerülve minden egyenlőtlenséget, hogy ne képződjön sehol többlet, mert ez a sehol se használható KGST-rubelben volt számolva, amivel aztán nem lehetett mit kezdeni.
De ez már a KGST nevű működésképtelen szervezet sajátossága volt. A mából visszanézve szinte hihetetlen, de tényleg ez volt a KGST.
Szóval apám fő feladata az volt: gátolni a kapcsolatokat, nehogy legyen valódi kereskedelem, mert ez megingatta volna a kvóta egyenlegét. S mivel ez volt a helyzet, kubaiakkal nem is igazán kellett túlzottan kapcsolat. Hiszen a kubai gazdasági illetékesek feladata az volt, találjanak a kubai termékeknek keményvalutás piacot, s eszük ágában se volt Magyarországra eladni KGST-rubelért. S pont ugyanez volt a magyar gazdasági illetékesek célja: ők se akartak eladni magyar terméket Kubába KGST-rubelért. (Magyar oldalról kicsit bezavart a képbe, hogy akkor már a magyar állami cégek bizonyos fokú önállósággal rendelkeztek, így megesett, hogy érdekük volt KGST-rubelért is eladni, hiszen ők ezt be tudták váltani forintra az MNB-ben. Dehát pont erre volt a Külkereskedelmi Minisztérium és annak havannai kirendeltsége: ezt akadályozni.)
A sok kapcsolat persze zömében protokolláris volt. Ritkán szövődtek olyan kapcsolatok, melyekből aztán valami személyes viszony is lett.
Apám alapvetően rendkívül gyanakvó ember volt, meg túl barátságos se volt soha. Ha valaki megosztott vele bármi bizalmasabb infót, első gondolata az volt, az illető biztosan egy hivatásos besúgó, provokátor. Szóval aki közeledni akart hozzá, annak erősen bizonyítania kellett, hogy tényleg jóhiszemű ember, aki egyszerűen beszélgetni akar.
Így hát 6 év alatt 1 kézen megszámolható lett azok száma, akikkel ténylegesen barátibb viszonyt létesítettek szüleim. Az egyik ilyen a havannai osztrák kereskedelmi tanácsos volt.
Ő mesélt egy teljesen hihetetlen dolgot 1985-ben, januárban. Lényege: bivalyerős kubai lobbi működik a osztrák kormányszervekben, s ez folyamatosan hatalmas összegeket juttat a kubai államnak, az összeg több, mint amennyit akár Magyarország, akár már szocialista állam ad Kubának segélyként (persze a Szovjetuniót leszámítva).
A dátumra azért emlékszem ilyen jól, mert a híres Reder-botrány után volt egy héttel. Az osztrák Walter Reder Sturmbannführer, az 16. Waffen-SS páncélos egység parancsnoka, akit eredetileg életfogytiglanra ítéltek – 1944-ben olasz kommunista partizánok ellen harcolt, kb. 700 partizánt likvidált egysége -, ekkor lett elengedve olasz börtönéből. Ez nem keltett problémát, több mint 30 évet töltött börtönben, a botrány onnan lett, hogy az osztrák igazságügyminiszter személyesen üdvözölte a repülőtéren a hazatérő Redert.
Ezen az állításon a segélyekről erősen meglepődtünk. Ausztriában nem volt akkoriban erős kommunista párt, azaz nem az volt a helyzet, mint Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban (tulajdonképpen csak idén erősödtek meg az osztrák kommunisták, de most is a parlamenti küszöb alatt maradtak).
Ő meg elmondta, Ausztria egy „operettország”. Egyrészt a 2 fő párt között szét van osztva az államapparátus, mindegyik csinál, amit akar a saját területén, ezen kívül az 1955-ös semlegességi szerződés értelmezése az, hogy az ország nem áll ellen egyetlen nagyhatalomnak se, s egyikkel se szövetséges. Tulajdonképpen mindenki csinál amit akar osztrák területen.
Szóval a szovjet titkosszolgálatoknak gyakorlatilag alárendelt Osztrák Kommunista Párt ezt a feladatot találta magának. A „törjünk borsot az amerikaiak orra alá” program része volt, hogy mindenféle összegek mentek az osztrák államkasszából Kubába.
Felmerült „dehát ezt miért hagyják a többiek?”. Válasz: „mert ők is ezt csinálják, csak ők más projekteket, országokat pénzelnek”. Ilyen az „osztrák semlegesség” koncepció: mindenki kijátszhatja a másikat, csak közben ne haljanak meg osztrák állampolgárok.
Mielőtt megírtam ezt, meggyőződtem, hogy az illető osztrák ember már nem él.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
