Alapvetően Mező Gábor munkásságával ugyanaz a baj, mint Borvendég Zsuzsannáéval.
Mezei kiskamasz volt a kommunizmus bukásakor, gyakorlatilag nincs értelmezhető személyes tapasztalata. S valahogy felfújta magát egy olyan állapotba, ahonnan már nem tud visszamenni a valóságba. Pedig nincs rosszabb kritika a túlzó kritikánál: ez mindig csak annak segít, akit/amit kritizálunk.
Miközben egyébként elmond egy csomó valóban fontos, teljesen igaz dolgot.
Pl. elmondja, a Kádár-korbeli merész kritikusok legnagyobb részben azért tudtak merészek lenni, mert ez meg volt engedve nekik. A rendszer erőszakot csak akkor alkalmazott, amikor más nem volt, megoldotta ezt finomabban. Bár ilyesmi más kommunista rendszerű országokban is létezett, Kádárék ezt mesteri szintre emelték.
A legismertebb példa persze Hofi Géza. Ő hivatalos szelep volt, közeli tagja volt Kádár legbelsőbb körének. Ha más ugyanazt elmondta volna, amit ő, baja esett volna. Ő viszont tehetett bármit, persze eleve tudta hol a határ, de maximálisan megbíztak benne, hogy ő ezt magától is betartja.
De azt is mindenki tudta, hogy a legkritikusabb cikkek nem jelenhettek meg bárhol, de voltak lapok, ahol ez nagyobb mértékben volt meg az engedékenység. Pl. a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban megjelent az is, ami mondjuk a Magyar Nemzetben vagy az Esti Hírlapban soha.
Vagy hogy simán kiadták lemezen Bródy Sárga rózsa című dalát, s hasonlók.
Szóval ebben teljesen igaza van Mezeinek, voltak kiválasztottak, akiknek meg volt engedve, hogy szelepek legyenek.
S az is igaz, hogy ezek a kiválasztottak aztán, a rendszerváltozáskor, legnagyobb arányban a baloldalra álltak, majd mutogattak vissza, hogy ők milyen bátrak voltak, míg a „jobboldal lapított”. Ha meg akadt köztük, akik a jobboldalra álltak, azoknak persze felrótták, hogy „kollaboráltak a komcsikkal”, miközben ugyanazt csinálták, amit ők.
Tehát sok igazság hangzik el, de van egy alapvető tévedés: éles vonal van húzva a kommunizmus és a posztkommunizmus közé, pedig ilyen nincs. Lásd „egy egész nemzet tanult meg hazudni”. Valójában minden rendszer elnyom és hazugságra kényszerít. A kommunizmus ezt erősebben tette, szűkebb volt a keret, de ne tegyünk úgy mintha most szabadság lenne. Most ugyanúgy hazugságkényszer van, csak legfeljebb nem annyira van jelen a mindennapokban.
Az eltérés Mezeiék szerint minőségi, szerintem meg csak mennyiségi.
Minden társadalom megköveteli az alkalmazkodást. A társadalom arról szól: az egyén feladja szabadságát. Az egyén nyilván azért adja fel szabadságát, mert ennek több a pozitívuma, mint negatívuma, azaz ez a szabadságfeladás önkéntes. De hiába önkéntes ez, mindig van olyan rész, amivel az egyén képtelen egyetérteni: az alapelvekkel szinte mindenki egyetért, de a másodlagos kérdésekben szinte sosincs egyetértés. Ez ma is így van, s mindig így volt. Az egyén pedig kénytelen úgy tenni, mintha mindennel egyetértene, azzal is, amivel nem, ha az egyébként tabusított téma. S ez pedig élethazugság: szóban mást mondok, mint amit gondolok. De ez kényszerűség, nagyon nehéz a tabuk ellen menni.
Az átlagember kibírja ezt, a társadalmi lét szükséges elkerülhetetlen elemének tekinti. Főleg ha az ilyen hazugságok száma mérsékelt.
A Kádár-rendszer egyik titka éppen az volt, hogy a fentről kikényszerített hazugságok száma kisebb volt, mint a szovjet tábor többi országában. A szovjet, kubai, bolgár kommunista rendszert személyesen ismertem. De másodkézből – haverok, ismerősök – jól tudtam a csehszlovák és keletnémet gyakorlatot. Ezek közül messze a legkevésbé elviselhetetlen a magyar verzió volt.
Pl. 5 ismérv a bolgár és a magyar kommunista rendszer közötti eltérés érzékeltetésére, a magyar verzió volt a legélhetőbb, a bolgár meg az egyik legélhetetlenebb (bár nem a legélhetetlenebb, a szovjet és a román verzió rosszabb volt nála):
- Kádár-rendszer: a KISZ-tagság formalitás volt, sőt el lehetett sumákolni – Zsivkov-rendszer: a Komszomol-tagság alapvető volt, kizárt volt, hogy nem tag bekerüljön egyetemre (már a felvételi kérelemhez is kellett Komszomol-papír),
- Kádár-rendszer: 3 évente szinte bárki utazhatott nyugatra – Zsivkov-rendszer: egyéni nyugati utazás nem létezett, csak társas szervezett utak, ezekre a létszám erősen alacsony szinten volt tartva,
- Kádár-rendszer: a rendszer nem szólt bele a politikamentes lázadó magatartásba, pl. „csövesek” szabadon járkálhattak, gyülekezhettek – Zsivkov-rendszer: a rendőr bevitte a „deviáns” öltözetű fiatalokat (főleg a fiúkat, mert a lányok esetében magasabb volt a tolerancia, ott ez elment „modern női divat” címszó alatt),
- Kádár-rendszer: az amatőr könnyűzene bizonyos határig engedve volt, még fel is léphettek, bár a lemezkiadás nem volt engedve – Zsivkov-rendszer: sokszintű kontroll, az ifjúsági klubszerű helyszínek is szigorúan ellenőrzés alatt voltak, létezett külön „szövegbizottság”, melynek engedélyeznie kellett a dalszövegeket,
- Kádár-rendszer: létezett egy sor magánvállalkozás, korlátozottan – Zsivkov-rendszer: még azokat is üldözte a rendőrség, akik könyveket, hanglemezeket vettek és eladtak üzletszerűen.
Nekem elég nagy megvilágító pillanat volt életemben, amikor erre rádöbbentem. Ez olyan 15-20 éve lett. Szerintem Mezei is rájön erre valamikor.
Az meg vicces, hogy az alkoholizmust Kádárból vezeti le. Az alkoholizmus növekedése és elterjedése Magyarországon egyértelműen a XIX. sz. második fele, amikor világos lett: a mezőgazdaság képtelen felvenni a versenyt az iparral, s ezzel vége annak az ideális álomképnek, hogy az egyéni gazdálkodó paraszt a saját kis földjén dolgozva tisztességesen megél. (De a kérdést nem tanulmányoztam behatóan, szóval elfogadok kritikát.)
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
