Nő a feszültség Lengyelország és Ukrajna között. Varsó ultimátumot adott Kijevnek

Nő a feszültség Lengyelország és Ukrajna között. Varsó ultimátumot adott Kijevnek

Már a nyugati sajtó is elkezdett foglalkozni azokkal a feszültségekkel, amelyek Ukrajna és legszorosabb szövetségesei viszonyát terhelik. Kirívó eset Lengyelország, ahol bel- és geopolitikai okokból nemrég nagyon komoly fenyegetést fogalmaztak meg a kormány tagjai: Ukrajna nem léphet be addig az EU-ba, amíg nem rendezi a volhíniai mészárlás ügyét. A háttérben persze nem csak emlékezetpolitikai kérdésről van szó, hanem Lengyelország ki nem mondott területi igényeiről és arról, hogy Varsó alkupozíciót alakítson ki Ukrajnával szemben. Bármennyire sulykolják ugyanis, hogy Lengyelországnak stratégiai érdeke Ukrajna uniós tagsága, valójában épp az ellenkezője igaz, mert a két ország természetes versenytársa egymásnak gazdasági és középhatalmi szinten is. Nézzük, miért fenyegetés az ukrán célokra a lengyelek követelése.

A második világháború alatt az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) katonái több tízezer (egyes becslések szerint 100 ezernél is több) lengyelt mészároltak le a háború előtt még Lengyelországhoz tartozó nyugat-ukrajnai területen. A mészárlás Stepan Bandera ukrán nacionalista a nemzeti szempontból „tiszta” Ukrajna elképzelésének gyakorlati megnyilvánulása volt.

Lengyelország 2015-ben hivatalosan is népirtásnak nyilvánította a volhíniai vérontást, és folyamatosan követeli Kijevtől az áldozatok exhumációját, névleg azért, hogy az áldozatokat tisztességes körülmények között újratemessék.

Ukrajna természetesen igyekszik ennek a követelésnek nem megfelelni. Az oroszokkal vívott háború mentális frontján a nacionalizmus és a nacionalista történelmi emlékezet ugyanolyan fontos muníció, mint a tüzérségi lőszer vagy egy hadszíntéri győzelem. De ennél többről is szó van.

Rohamosan romló viszonyok

Az elmúlt hetekben Varsó és Kijev viszonya a kérdés miatt sokat romlott. Egyesek ez is szerepet játszott abban, hogy Dmitro Kuleba korábbi ukrán külügyminisztert leváltották, helyére pedig a félig lengyel származású, lengyelül anyanyelvi szinten beszélő Andrij Szibiha került.

Lengyelország ugyanis nemrég azzal fenyegette meg Ukrajnát, hogy elgáncsolja uniós csatlakozását, ha nem vállal felelősséget a volhíniai mészárlásért és nem teszi lehetővé az áldozatok exhumálását és újratemetését.

„Ukrajna nem csatlakozhat az EU-hoz, hacsak nem rendezik a kérdést, nem végeznek exhumálást és nem temetik újra megfelelően az áldozatok holttesteit”

fogalmazott Wladyslaw Kosiniak-Kamisz lengyel védelmi miniszter a múlt héten.

Ő pedig csak nyomatékosította Donald Tusk lengyel kormányfő szavait, aki még augusztusban kijelentette:

„Ukrajnának így vagy úgy, de meg kell felelnie a lengyel elvárásoknak. (…) Ukrajna nem válhat az EU tagjává lengyel beleegyezés nélkül. Ukrajnának meg kell felelnie az uniós feltételeknek, amelyekből több is van. És nem csak a kereskedelmi, határjogi, jogi és gazdasági normákról van szó. Ez kulturális és politikai normák kérdése is”

mondta Tusk.

Geopolitikai dilemmák

Bár a két ország közös bizottságaiban helyt foglaló tisztviselők és a politikai elemzők szerint Lengyelország hibát követ el, amikor Ukrajna uniós integrációját sodorja veszélybe történelmi vitás kérdések tisztázása miatt. Valójában azonban ott dereng a háttérben egy jóval fontosabb geopolitikai dilemma, amire a Politico brüsszeli lap hétfő cikkében csak utalni mert, mert veszélyesen közel esik az oroszok azon narratívájához, miszerint Ukrajna területeire nem csak ők vetettek szemet.

Tény ugyanis, hogy Nyugat-Ukrajna területe egészen le délre Odesszáig, Lengyelországhoz tartozott évszázadokon keresztül. Lengyel határrevíziót nyíltan senki sem mer emlegetni, a lengyel hivatalos álláspont az, hogy az egykori lengyel területeket gazdaságilag akarják közelebb húzni magukhoz.

Hírdetés

Csakhogy más tényezők is vannak. Bár hivatalosan az a nyugati narratíva, hogy Ukrajna uniós csatlakozása „stratégiai érdek”, Lengyelország esetében ez nem teljesen igaz. Ukrajna nagy konkurense a lengyel mezőgazdaságnak és munkaerőnek. És Ukrajna veszélyezteti Lengyelország azon ambícióit, hogy Európa meghatározó középhatalma legyen (George Friedman könyveiben például Lengyelország Európa vezető hatalmaként jelenik meg Németország és Franciaország lesüllyedése és befolyásvesztése után).

Ráadásul Ukrajna elvonzhatja azt amerikai katonai jelenlétet és erőberuházást, amire a lengyelek saját biztonságukat és középhatalmi ambícióikat építik. Ezt az ukránok is tudják, sőt, néha ki is mondják. Egy évvel ezelőtt Mihajlo Podoljak ukrán elnöki tanácsadó egy rádióbeszélgetésben kijelentette, hogy Lengyelország és Ukrajna ma szövetségesek, de a háború után versenytársak lesznek a gazdaság és a geopolitika területén is.

Tegyük hozzá, hogy Ukrajna ma is középhatalomnak tartja magát területéből adódóan, igaz, az ebből adódó arroganciából és magabiztosságból már sokat elhagytak.

Mit jelentene a volhíniai mészárlás „rendezése” a gyakorlatban

Ha mindezek után megnézzük, mit jelentene a lengyel követelésének teljesítésére Ukrajnára nézve, érthető, hogy ez egy mély és parázs vita kezdete lesz Varsó és Kijev között.

Ha Kijev elismeri „felelősségét” a volhíniai mészárlás kapcsán, azzal legfanatikusabb katonáit fordítja maga ellen, és ad egy komoly pofont nem csak az ukrán nacionalizmusnak, de az ukrán nemzetépítésnek magának is. Olyan tabukat vagy épp ki nem mondott, te életben tartott ideológiákat kellene megbontania, amelyeknek szerteágazó politikai következményei lennének.

Ha Kijev a volhíniai mészárlás kapcsán engedni kényszerül, akkor a nemzeti kisebbségek mindegyike esetén engedni lesz kénytelen, legyen szó a kárpátaljai magyarokról, vagy a dél-ukrajnai románokról. Ilyen körülmények között a magyar, román és orosz nyelv ellen is indított nyílt és nem egyszer erőszakos ukránosítás politikája aligha fenntartható.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a nyugati sajtó egyre többször cikkez egy korábban tabunak számító körülményről: az ukrán nacionalizmusról, neonáci csapatokról és ezek politikai befolyásáról. Egyelőre csak a felszínt karcolgatják, de a tény, hogy foglalkoznak a témával, arra utal, hogy Ukrajnára nyomást próbálnak gyakorolni a nyugatiak.

Azt sem nehéz belátni, hogy 100 ezer lemészárolt őshonos lengyel exhumálása, újratemetése lényegében egy hatalmas szimbolikus óriásplakát arról, hogy Nyugat-Ukrajna lengyel föld volt. Nem tökéletes a párhuzam, de Szlovákia is mindent elkövet, hogy soha semmilyen körülmények között ne kelljen elismernie, hogy Szlovákia területe egykor Magyarország területe volt – erre találták ki az Uhorsko kifejezést, ami a Trianon előtti Magyar Királyság hivatalos szlovák megnevezése, és ebből vezetik le, hogy Trianon előtt nem volt Magyarország, az Uhorsko volt…

Ukrajna helyzete annyival bonyolultabb, hogy egy atomhatalom és globális hatalom veszélyezteti területi integritását, egy olyan háborúban, amit egyedül nem tud megnyerni, és amely olyan mértékben gyengíti meg az országot, hogy hosszútávon Ukrajna nyugati határait is kétségbe vonhatják, Kijev pedig nem lesz képes védekezni.

Mindezek mellett, nem tudni, hogy a volhíniai mészárlás felemlegetése nem csak állandó hivatkozási alap lesz-e a lengyel külpolitikában arra, hogy kordában tartsa Ukrajnát, mint háború utáni versenytársat és középhatalmi riválist. Lehet, hogy már most is az, hogy éreztessék Kijevvel, ha nem megy bele a háború „nyugat-német modell” szerinti szüneteltetésébe, többet veszíthet területe 20 százalékánál.

Lengyel belpolitikai vonal

Fontos azonban kiemelni, hogy a lengyel-ukrán feszültségnek nem kevés lengyel belpolitikai szála is van.

Néhány héttel ezelőtt Dmitro Kuleba még külügyminiszterként Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter társaságában egy pódiumbeszélgetés keretében tartott előadást. És a volhíniai mészárlás kapcsán azzal védekezett, hogy Ukrajnának is lenne mit felemlegetnie, például a volhíniai mészárlás utáni lengyel revansot (10-15 ezer ukrán halott) vagy a mai Lengyelország délkeleti három megyéjében történt kitelepítéseket.

Mindezt olyan megfogalmazásban használta, amely során Lengyelország három megyéjét „ukrán területként” említette.

Lett is nagy belpolitikai botrány az esetből, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy Kuleba a három megyében élő őshonos ukránok által lakott területekre gondolt. De a sorok között akkor is ott volt a burkolt vád amiatt, hogy a lengyelek évszázadokon át üldözték az ukránokat, mert fenyegetésként tekintettek rájuk.

Ezt követően mozdították el Kulebát, ám a baj azóta megtörtént. A két ország viszonya egyre romlott, főleg, miután Sikorski külügyminiszter belengette, hogy Ukrajnának le kéne mondania a Krímről, ami ENSZ felügyelet alá kerülhetnek. A minden vissza kijevi politikába ez nem fért bele, és kemény reakcióban ítélték el Sikorski kijelentését.

Az sem titok, hogy Donald Tusk igyekszik olyan politikát folytatni, ami liberális pártját nem csak egy választási idényre engedi hatalomhoz, ezért próbál nyitni a nemzeti érzelmű lengyelek felé. Az Ukrajnával szembeni keményebb nyilatkozatok tökéletesen igazodnak ehhez a célhoz – ráadásul külpolitikai szempontból is megfelelnek.

Az biztos, hogy Ukrajna a jövőben egyre többet fog azon gondolkodni, hogy nyugati szövetségesei meddig lesznek még szövetségesek, és mikortól válnak versenytársakká, pláne riválisokká. És főleg, lesz-e elég ereje ellenállni a nyugati országok érdekérvényesítő befolyásának. Ez is annak függvénye, hogy mikor sikerült lezárni a háborút – még azelőtt, hogy Ukrajna teljes demográfiai és társadalmi katasztrófába süllyed, vagy még előtt. A legutóbbi hírek szerint már a 18 év felettiek besorozása is terítéken van – eddig a 18-25 éveseket azért nem küldték ki a frontra, mert ők még nem vállaltak gyereket, vagyis ha besorozzák őket, akkor a kijevi vezetés az ukrán nemzet jövőjét pecsételheti meg.

Körkép.sk


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »