A fő elmélet szerint a szlávok mint önálló identitás az i. e. V. sz. körül jelentek meg. Ekkor szakadt meg a korábbi nagyobb egység, a balti-szláv.
Ez a nagyobb egység a mai Belarusz területén lehetett, különösen annak déli részén, ez tehát a szláv őshaza. Innen vándoroltak el a baltiak a Balti-tenger partjára, nyugatra és keletre (innen a nevük).
A nyugat-baltiak ma már nem léteznek, ők a poroszok, de a késő középkorban és a kora újkorban beolvadtak a németek közé, annyira, hogy ma már a „porosz” szó egyértelműen németet jelent. A kelet-baltiak máig léteznek, ők a lettek és a litvánok. A közhiedelem ellenére a lettek és a litvánok nem értik egymást, mert a két nyelv nagyon korán elvált egymástól.
A szlávok önelnevezése словѣн (kb. szloven), mely a szláv слово (szlovo, azaz „szó”) szóból ered. Jelentése: „mi akik szavakkal beszélünk”, azaz értelmesen, míg mások „halandzsáznak” – megszokott elképzelés a korból, hogy akit értünk az rendesen beszél, míg akit nem, az csak zavaros hangokat hallat.
A szlávok ezen a területen maradtak, egészen a népvándorlás koráig, ekkor kezdődött meg a terjeszledés északkeletre, majd délkeletre és nyugatra, valószínűleg az avar, gót és hun nyomás hatására. A legkésőbbi terjeszkedés – már a VI. században – a déli, amikor a szlávok behatoltak a Balkánra.
Ennek következménye: egészen a VI. századig egymással határosak voltak a szláv törzsek, így az egyes nyelvek eddig nyelvjárások inkább, nem önálló nyelvek. Az eltelt 1400 év nem olyan sok, innen az egyes mai szláv nyelvek megmaradt nagyfokú hasonlósága.
Sőt alig a X. sz. körül lett már érezhető eltérés az egyes nyelvek között. Ezért van az, hogy amikor Cirill és Metód a IX. században megalkotta az első szláv irodalmi nyelvet a Thesszaloniki környéki szláv nyelvjárás alapján, ezzel a nyelvvel aztán Moráviában is tudtak működni.
A fősodrú nyugati-szláv nyelvészet (tehát cseh, lengyel, szlovák, szorb) ma is azt vallja, az egyes nyelvek egymástól való elválása a X. században kezdődött – északon lett a lengyel és a kasub (mely ma már inkább lengyel nyelvjárásnak számít), délen pedig a morva, a későbbi cseh és szlovák őse, míg nyugaton a kettő keveréke, a szorb, mely később 2 önálló nyelvre vált: a lengyelhez jobban hasonlító felsőszorbra, s a csehhez jobban hasonlító alsószorbra – ma már mindkettő a kihalás szélén van, alig 20 ezer ember beszéli a németországi Bautzen és Cottbus környékén, ők is ma már mind egyben németajkúak is.
A szorbok asszimilációja visszafordíthatatlan folyamat, pedig szinte minden német politikai rendszer támogatta őket – Hitlerék “ősi szláv árja” törzsként tekintettek rájuk, a keletnémet kormányzat pedig mint a “nagy orosz nép” kicsi, helyi szláv rokonaira. Minden rendszerben voltak szorbok a német politikai elitben emiatt. Baldur von Schirach, a Hitlerjugend első vezetője szorb volt (az eredeti családnév szorbul Šěrach), az NDK vezetésében is voltak szorbok. Ahogy ma is: a szorb Stanislaw Tillich évekig Szászország kormányfője volt, pár hónapig a Bundesrat elnöki tisztségét is betöltötte.
Nyelvjárási szinten máig nagyfokú az egység: a kelet-szlovák nyelvjárások közelebb vannak a lengyelhez, mint az irodalmi szlovákhoz, a cseh nyelv morva nyelvjárása pedig szinte átmenet a cseh és a szlovák között.
Keleten a folyamat később ért véget: csak a XIV. századtól kezdett megszűnni az óorosz nyelvi egység, ekkor lett keleti és nyugati ág, a keletiből lett az orosz, a többi pedig a nyugatiból.
A keleti- és a nyugati-szláv között mindig maradt közösség, hiszen területileg egymás szomszédjai maradtak, így itt máig egymásba folynak az egyes nyelvek. Alapvetően nemzeti identitás kérdése ki minek nevezi a nyelvjárását.
Ugyanez még inkább igaz a keleti-szláv nyelveken belül. Ezt ma kezdi megérteni a világ: az ugyanazt a nyelvet beszélők ugyanazt a nyelvet mondják orosznak és ukránnak is, kizárólag nemzeti hovatartozás alapján.
A délszláv nyelvek távolodtak el a legjobban a többitől, ennek oka, hogy a magyarok kettévágták a területet, majd a román nyelv is ezt a szerepet játszotta keleten, így a délszláv nyelvek elvesztették a közvetlen kapcsolatot a nyugati és a keleti szlávokkal.
A szlávok behatolása a Balkánra pontosan tudható. Ez Attila halála – 453 – után indul, amikor megszűnik a hun állam, legalábbis Európában. Utána a nagy betelepülés már az avarokhoz köthető, akik egyfajta Bizánc elleni segéderőként tekintenek a szlávokra, így kifejezetten támogatják behatolásukat a Balkánra. A VII. századra szinte az egész Balkán szláv lett, csak a mai Dél-Görögország és a mai Isztanbul környéke maradt egyértelműen görög, valamint a Dinári-hegység déli része nem szlávosodott itt, itt megmaradt az illír lakosság, a mai albánok ősei.
A betelepülő szlávok sokáig megtartották eredeti származási helyük tudatát. A két fő csoport: a nyugati-szláv eredetű szklavinok és a keleti-szláv eredetű antok.
Hogy melyik törzs melyikhez tartozik az vitás. Ahogy nem vonható egyenlőség egyetlen törzs és egyetlen később szláv nép közé sem. Még a leginkább elfogadható ez a szlovének esetében, akik nagyrészt tényleg azonosíthatók a korai szláv karantán törzzsel, de ott se kizárólagos ez: a szlovének jelentős része bizonyára más törzsbeli ősökkel rendelkezik. Nagyjából az állítható, hogy minden ex-karantán szlovén, de nem minden szlovén ex-karantán.
Minden más esetben tisztán politikai kérdés hogyan lettek az egyes népek. A szerb-horvát elválás vallási alapú: ahol a vallás a katolicizmus lett, az horvát, ahol meg az ortodoxia, az szerb.
A bolgár identitás egyértelműen a VII. századi bolgár betelepülés eredménye: a Balkánra bejövő bolgárok államot alapítottak, majd magukhoz asszimilálták a helyi szlávokat, viszont közben pedig nyelvileg ők asszimilálódtak.
Az összes többi délszláv nemzeti identitás későbbi vagy máig be nem fejezett.
A bosnyák nép XX. századi, korábban egyszerűen „szlávajkú muszlimok” voltak, nemzetiség nélkül. Végül Tito vezette be a 70-es években a „muszlim nemzetiség” fogalmát, s ebből lett a „bosnyák”.
Szerbiában és Montenegróban máig létezik a „muszlim nemzetiség”, de ma már ott is a legtöbben inkább „bosnyák nemzetiséget” vallanak meg. Azaz ma a szerb/horvát anyanyelvű muszlimok 90+ %-a bosnyáknak mondja magát már, azok is, akiknek nincs közük Boszniához – ez egy meglehetősen új fejlemény, a XXI. sz. elején jelentkezett.
A montenegróiak esete hasonló, ez is XX. századi fejlemény. Tulajdonképpen máig megoszlanak a montenegróiak, hogy ők szerbek-e – a szerbek egy külön, regionális alcsoportja – vagy a szerbekkel rokon, de önálló nép. Valójában az montenegrói önálló nemzet hívei akkor erősödtek meg, amikor Montenegró csatlakozott Jugoszláviához, s sok helyinek nem tetszett, hogy az országot Belgrádból irányítják, nem kellően figyelembe véve a helyi érdekeket.
A jelenlegi helyzet: a montenegróiak kétharmada „montenegrói nemzetiségűnek”, egyharmada „szerb nemzetiségűnek” tekinti magát. Ez viszont nem terjed ki a nyelvre, ugyanis a magukat montenegrói nemzetiségűeknek tekintők fele se hisz az önálló montengrói nyelvben. Így a statisztika szerint Montenegró montenegrói és szerb nemzetiségű lakosságának kétharmada „szerb anyanyelvűnek”, egyharmada „montenegrói anyanyelvűnek” tekinti magát.
A dolog néha vicces dolgokban testül meg. Pár éve botrány volt Montenegróban minek legyen nevezve a szerb/montenegrói nyelv és irodalom tantárgy iskolában, meg a vonatkozó tankönyvek címe. Hosszú ádáz viták után megállapodtak, azóta a tárgy neve: „anyanyelv és irodalom”.
A macedón is új, XX. századi fejlemény. Korábban ilyen nemzetiség sose létezett, a kommunista Jugoszláviában lett hivatalosan kinyilvánítva. Ma már ténylegesen létező.
S van még máig nem tisztázott „félig kész” nép. Ezek a goránok, a pomákok és a torbesek. Mindhárom csoport muszlim vallású. Anyanyelvük: bolgár (ill. macedón, ez csak ízlés kérdése minek nevezzük). A goránok leginkább Albániában élnek, a torbesek főleg Koszovóban, a pomákok Bulgáriában, Görögországban és Törökországban. Az eset hasonló a bosnyákokéhoz, de ezek a csoportok nem tudnak bosnyákké lenni, hiszen nem szerb/horvát nyelvűek.
Nemzeti identitásuk nem egységes:
- van aki bolgárnak vagy macedónnak nevezi magát, a nyelv alapján,
- van aki töröknek, mert erős a törökökkel való közösségérzet a múlt miatt,
- van aki „etnikailag muszlimnak”, mert csak a vallás számít,
- van aki azonosul országa fő nemzetével, pl. a goránok egy része „szlávajkú albánnak” mondja magát, Görögországban pedig ez egyenesen hivatalos politika, az állam „görög muszlimnak” tekinti őket.
Az albániai goránok, koszovói torbesek, törökországi pomákok száma folyamatosan csökken, hiszen ott vallásilag nem különböznek az államnemzettől, így hajlamosak áttérni az államnyelvre, majd lassan beolvasni.
Vicces fejlemény az utóbbi 20 évben: a bolgár és a macedón állam harcot vív a goránok és a torbesek között egymással, győzködve az embereket, mondják magukat bolgárnak, ill. macedónnak. Megy a pénz, meg az állampolgárság. Jelenleg Bulgária vezet az állampolgárság-háborúban, mert bolgár útlevéllel szabadon lehet dolgozni Nyugat-Európában, míg macedónnal nem.
Fontos mindenképpen hozzátenni: a szlávság kulturális kérdés, nem genetika. Aki nem hiszi, az nézzen meg egy átlag lengyelt és egy átlag bolgárt – teljesen más típus. A délszlávok között több az illír, görög, trák elem, mint az eredeti szláv. A keleti szlávok között rengeteg a finnugor, türk, mongol, kaukázusi elem. A nyugati szlávok között sok a germán és balti elem.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
