A Magyar Baráti Közösség (MBK) 1976 óta minden év augusztusában az Ohio-i Reménység Tavánál tartja meg szokásos ITT-OTT Találkozóját, amely közel ötven éve nyújt lehetőséget amerikai magyar családoknak közös nyaralásra, olyan értelmiségi programok mellett, ahol a résztvevők feltöltődhetnek „magyar szellemmel” egy-egy újabb esztendőre. Az idei találkozó gondnoka (elnöke) Megyeri József, akinek felesége, Erika korábban hat évig töltötte be ezt a tisztséget. Ahogy korábban, most is együtt szolgálják ezt a közösséget (is).
Hogyan kerültetek Amerikába?
József: Dióhéjban: nővérem ‘68-ban férjhez ment egy amerikai magyar fiúhoz, aki előző évben hazalátogatott az akkori Jugoszláviába feleséget keresni. A látogatását követő egy éven keresztül leveleztek, majd a fiú levélben kérte meg nővérem kezét. Szüleim négy évvel az esküvő után, ’72-ben meglátogatták lányukat az USA-ban, majd édesapám úgy döntött, megelőzi, hogy később esetleg én is követem nővéremet és ők egyedül maradnak, ezért ‘74 júliusában a bánáti Magyarcsernye nevű faluból Chicagóba költöztünk. 16 éves voltam. Szeptembertől már amerikai gimnáziumba mentem angol tudás nélkül. Eleinte nem volt könnyű. Ott találkoztam Erikával, a város ugyanazon részén telepedtek le, mint mi; osztálytársak lettünk.
Korán összekapcsolódott az életetek… Erika, ti honnan és miért jöttetek?
Erika: Édesapám családja kettészakadt a háború után: nagybátyám, Bokor István Magyarországon, apukám Marosvásárhelyen maradt édesanyjával. Nagybátyám ‘56 után kivándorolt a családjával; Bécs után Chicagóba költöztek. Apukám többször beadta a kérvényt Romániában, hogy meglátogathassa testvérét, és közben igyekezett megbízhatónak tűnni abban a tekintetben, hogy visszajön. Amikor végül ‘72-ben sikerült kijutnia, azonnal politikai menedékjogot kért. Tizenhárom éves voltam akkor. Két évre rá minket, azaz édesanyámat, húgomat és engem is kiengedtek hozzá. Két év végül is nem olyan hosszú idő, de anyukám számára az állandó bizonytalanság miatt nagyon stresszes volt. Ő a vásárhelyi bőrgyárban kesztyűket varrt, kiemelkedően ügyes volt, rádióinterjú is készült vele annak idején, mert ő volt az egyik legjobb munkás. De apukám disszidálásakor rögtön elvesztette az állását, így abból éltünk, hogy otthon ruhákat alakított át és varrt, a panelházas lakásunkat pedig elcserélte egy egyszobás garzonra. Ugyanakkor, amikor apukám az USA-ba utazott, elmentünk ketten Budapestre, ahol anyukám megpróbált papírokat szerezni, hogy mi is kijuthassunk, de nem sikerült. Ha sikerül, húgom Romániában ragadt volna, viszont szüleim abban reménykedtek, hogy egy gyereket hamarabb a szülei után engednek. Pontosan nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, csak annyit, hogy ez valami titkos küldetés. Tudtam, hogy édesapám Amerikában látogatja bátyját, de nem tudtam, hogy az a cél, hogy mi is utána menjünk. A Vöröskereszt révén végül sikerült a családegyesítés, éppen apukám névnapjára, László-napra érkeztünk ’74-ben.
Mivel foglalkoztak Amerikában a szüleitek?
Erika: Szobrász nagybátyám valamennyire fel tudta használni szakmáját, a chicagói állatkert egyik nagy projektjének munkavezetője lett. A kisméretű vadmacskáknak terveztek és építettek egy műbarlangot. Később odavette magához apukámat is. Anyukám házi vállalkozásba került egy magyar újsághirdetés alapján; egy magyar asszony segédet keresett varráshoz. Nagyon ügyes volt, nemcsak átalakított, hanem új ruhákat is készített igen jómódú nők számára. Amikor pár év múlva munkaadója nyugdíjba ment, átvette tőle az üzletet. A ‘80-as évek közepén annyira bátor volt, hogy vett egy varrodával rendelkező tisztítóműhelyt. Azt üzemeltette közel tíz évig, amikor rákos beteg lett. Így, a lakáshoz hozzáépítettek egy házi varrodát, hogy ott folytathassa a munkát. ‘95-ben, 59 évesen egy nagyon komoly operáción ment keresztül, amely során megmentették az életét, s utána nehézségekkel ugyan, de 82 éves koráig élt.
József: Édesapám asztalosmester volt saját műhellyel, nagyon szerették a munkáját a környező falvakban is. Még mostanában is, amikor hazalátogatunk Magyarcsernyére, sokan behívnak magukhoz, hogy megmutassák a bútoraikat, amelyeket egykor ő készített. Ott nőttem fel a műhelyben, ezért amikor Amerikába jöttünk, az volt apám álma, hogy fiával együtt nyitnak egy asztalosműhelyt. Végül nem így történt, engem jobban érdekelt az informatika és az elektrotechnika. Apám a magyar közösségen keresztül napokon belül kapott munkát, és nyugdíjas koráig asztalosmesterként dolgozott Chicago elit negyedében egy előkelő műhelyben. Édesanyám otthon Magyarcsernyén elsősorban a háztartással foglalkozott, és apámnak segített a műhely ügyeiben. Amerikában egy varrodában helyezkedett el, ahol egyenruhákra feltűzhető, képes jelvényeket gyártottak. Miután nyugdíjba mentek, szüleim az akkor még alig egy éves Csilla lányunkra vigyáztak.
Hogyan kapcsolódtatok be a magyar közösségi életbe?
Erika: Nagybátyámék visszahúzódó egyéniségek voltak, nem éltek nagyon aktív közösségi életet. Egyetlen fiuk szellemi fogyatékos volt, miatta sem volt szükségük arra, hogy a magyar közösséghez kapcsolódjanak. Ettől függetlenül, nagybátyám is nagyon támogatta a magyar ügyeket, óriási könyvtára volt, és mindig odafigyelt arra, hogy mi történik az amerikai magyarokkal. Amikor apukám elkísért az iskolába, észrevette, hogy az épülettel szembeni Pásztor nevű hangszerjavító ablakába ki van téve egy fotó a Hunyadi Mátyás chicagói cserkészcsapatról és felvette velük a kapcsolatot. Az első nyáron, amikor én még senkit sem ismertem, csak rajzfilmeket néztem, amiből pár angol szót összeszedtem, eljött hozzánk két lány a cserkészetből látogatóba. Nagy izgalommal vártam őket, mert még azt sem tudtam, mi a cserkészet. Tetszett, amit meséltek a foglalkozásokról és a táborokról, így ősszel csatlakoztam hozzájuk. Minden héten volt gyűlés, a csapatvezetők, Kovács Béla és Melinda, nagyon lelkesek voltak, és erősen belénk oltották a magyarság iránti érdeklődést, és azt a gondolatot, hogy többletet ad, ha két nyelvet tudunk és két kultúrában is otthonosak vagyunk. Nekik köszönhetően jobban megismertem a magyar történelmet és rengeteg népdalt, amire korábban Erdélyben nem volt lehetőségem. Mivel nem voltunk elegen, vegyes lányos-fiús csapatunk volt, ami akkoriban szokatlan volt a Külföldi Magyar Cserkészszövetségben.
József: A nővérem és a sógorom viszont nagyon aktívak voltak a chicagói magyar közösségben, különösen a helyi magyar katolikus templomban. Rajtuk keresztül kerültünk mi is oda. A Szent István templom még ma is áll, de sajnos 2015 óta nincsen már magyar papja. A templom is elveszett volna, de a hívek közbenjárása révén sikerült a templomot megtartani, chicagói magyar közösségeket szolgáló missziós hivatalként. Ittlétünk első éveiben, a ‘70-es években azonban még nagyon aktív magyar katolikus élet folyt itt. A nagyobb ünnepek alatt több százan jöttek misére, mindig megtelt a templom. Tartozik hozzá egy óriási közösségi terem konyhával, ezért a nagyobb magyar eseményeket – anyák napja, nemzeti ünnepek, bálok – mindig ott tartották. Én ott ismerkedtem meg a cserkészekkel, majd csatlakoztam is hozzájuk. A legelső tábor amire elmentem, a ‘75-ös Jubi, azaz a jubileumi nagytábor volt, közel kétezer cserkész résztvevővel. Ott annyira megihletett minket a fantasztikus clevelandi Regös csoport tánca, főleg a legényes, hogy hamarosan megalakítottuk a Rábai Népi Táncegyüttest.
Erika: A Szent István templomnak azelőtt is volt egy díszmagyaros ruhákat viselő tánccsoportja, amelyben egy rövid ideig mi is táncoltunk. A Rábai régi, ún. Mojszejev-típusú néptánccsoport lett Németh Károly szakmai vezetésével, aki előzőleg egy budapesti profi tánccsoportban táncolt, Magyar Kálmánnal együtt. 17-18 évesek voltunk, Karcsi 20 éven felüli. Eleinte tizenöten-húszan voltunk, heti kétszer próbáltunk, alkalmanként két-három órát. Több helyen, különböző fesztiválokon és rendezvényeken léptünk fel, a helyi tévében is szerepeltünk. A heti egy cserkészet és a heti két néptánc minden szabadidőnket lekötötte. Én még csapatban úsztam is; nem is tudom, mikor volt időm tanulni…
Magyar iskola nem volt akkoriban Chicagóban?
Erika: Nem. A cserkész vezetőképző táborokban Némethy György és felesége, Kesserű Judit viszont akkoriban indították el az ún. Corvin-tábort, ahol mi az első generációs hallgatók közé tartoztunk. Erős kulturális képzésben részesültünk: Csontváry, Bartók, opera, magyar zene, irodalom, stb. Kicsit lazább volt, nem annyira katonás, mint a cserkészet. Értékeltük az ott szerzett tudást, és megszerettük az ottani kiscsoportos közösséget.
József: Akkor tehát nem volt, most viszont két hétvégi magyar iskolánk is van Chicagóban, ami a nagy távolságok miatt indokolt is. A katolikus templomban működő iskolába huszonegynéhány gyerek jár; ennél sokkal többet nehezen is tudnának befogadni. A másik az egy amerikai egyházi épületet bérlő, de az egyházakhoz nem kötődő, tehát szekuláris Csík Hágó Magyar Iskola és Óvoda, ahol a várólistát 120 gyereknél zárják le, szintén helyszűke miatt. A város észak-nyugati részén, a Palatine nevű külvárosban működnek, mert a helyi magyar közösség nagy része arrafelé lakik. A magyar iskola és a cserkészet egymás után zajlik, ugyanott. A cserkészetbe jelenleg ötven-hatvanan járnak, és biztosított az utánpótlás a magyar iskolából. Az évek során a KCsP-ösztöndíjasaink besegítettek mindkét iskola működésébe. Bízunk abban, hogy a jövőben is számíthatunk rájuk.
Mielőtt rátérünk az MBK-ra, érdeklődöm: mivel foglalkoztok (még)?
József: Jó kérdés, édesapám is mindig kérdezte: „Mit csinálsz, fiam?” Id. Nádas Gyula akkori cserkészparancsnoknak köszönhetően tinédzserkoromban sokat beszélgettünk arról, hogy tulajdonképpen engem mi érdekel. Ő segített abban, hogy először olyan munkát kapjak, ami megalapozta a karrieremet. Már gimnazista koromban számítógépekkel foglalkozhattam. Az egyetemen fizika-matek szakos lettem, és azon az úton terveztem továbbhaladni, de mivel addig az informatikában dolgoztam, végül abban maradtam. Mérnöki és informatikai cégeknek voltam az igazgatója, és éppen két hete változtattam státuszt, külsős szerződéssel fogom folytatni karrieremet. Remélhetőleg, ezután több időnk lesz járni a nemzeti parkokat, mert nekünk ez a bakancslistás kikapcsolódásunk az ITT-OTT Találkozók mellett.
Erika: Én pszichológus vagyok. Mielőtt Csilla lányunk megszületett, egy kórházban dolgoztam, de feladtam, mert nem akartam az 50 órás heteket. Privát praxist nyitottam, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, mert így rugalmasan tudtam kiegyensúlyozni a szakmai és családi életemet. Ez lehetőséget adott arra is, hogy a fő pénzkereső Józsi maradjon. Néha viccből azt mondom: ha annyi időt fektettem volna a fizetett munkámba, mint amennyit a magyar közösségi munkába, akkor már rég milliomos lennék… Miután Csilla ‘90-ben megszületett, aktívabban részt vettünk a cserkészcsapat munkájában: Józsi fenntartó testületi vezetőként, én pedig a nyári cserkésztáborokban nyelvtant tanítottam és a konyhán segítettem. Fontos volt számunkra, hogy Csilla is abban a közösségben, azokkal az élményekkel nőjön fel, mint amiben mi részesülhettünk. Így pici korától cserkészkedett, és két évig táncolt a Toborzó együttesben is, ahová az ő generációja járt.
József: A 14 éve megalakult Borozda Néptáncegyüttes alapító tagjai között voltunk, jelenleg elnöke vagyok. Ameddig ízületeink engedik, folytatjuk a táncot is… Csilla kiskora óta pedig vezetőségi tagok vagyunk az immár 102 éves Chicagói Magyar Klubban, aminek elnöke tavaly óta Mózsi Gábor, én vagyok a pénzügyi igazgató. Emlékszem, ahogy kislányunk velünk volt a magánházaknál zajló gyűléseken, mert sajnos nincs saját magyar házunk Chicagóban. A klub közösségépítő célja évi négy rendezvény által valósul meg: tavaszi közgyűlés, nyári piknik, Mikulás-est és egy elegáns téli bál, amin 30 évvel ezelőtt még alkalmanként 6-700 ember vett részt. Emellett nemrég megalapítottuk a Kultúrtanács ernyőszervezetet, hogy koordinálja a nemzeti és egyházi ünnepeinket. Ugyan még mindig több magyar Mikulás-esemény van, mert minden szervezet ragaszkodik a sajátjához, de azon igyekszünk, hogy legalább ne egyszerre történjenek. Demeter András a szervezet jelenlegi elnöke.
Mi a helyzet az egyházakkal és hány chicagói magyarról beszélhetünk ma?
József: Két református, egy katolikus és egy baptista gyülekezet van. Manapság a legnépesebb vasárnapi istentiszteletek a baptista felekezetnél vannak. A többi egyházaknál nagyobb eseményeken 50-100 személy is részt vesz, viszont a rendszeres vasárnapokon sajnos kisebb a létszám. Én katolikus vagyok, Erika református. Mindkét templomba járunk, de most főleg a Norridge-i Református egyházba.
Erika: Rájöttünk, hogy Chicagóban már nem vagyunk elegen ahhoz, hogy önállóan szervezzünk mindent. Rájöttünk arra is, hogy egyformán kell támogatni mindenkit. Például, a Norridge-i Református Egyház közössége, Ft. Trufán Áron vezetésével, kétnapos Gulyás Fesztivált szervez, ahol 2000 fő feletti látogató is megfordul, nemcsak magyarok, aki kb. 200-300-an vannak jelen, hanem mindenféle más nemzetiség: lengyelek, románok, szerbek. Ahhoz, hogy megvalósúljon ez a fesztivál, több mint száz önkéntesre van szükség, és örömmel mondhatom, hogy minden szervezetből jönnek segíteni. És fordítva is így van: a Norridge-i közösség is készségesen és rendszeresen segít más szervezetek rendezvényein, ahova hozzák a szükséges sátrakat, padokat, jeget stb. A baptista felekezet elég zárt, de adventkor csatlakoznak a többi egyházzal közösen tartott ökumenikus istentisztelethez, és nemzeti ünnepeinket is velük együtt szervezzük.
És Csilla lányotok? Ő mit dolgozik és mennyire igyekszik követni titeket?
Erika: Csilla szociális munkás. Olyan helyen dolgozik, ahol napi ingyenes élelmiszert osztanak ki, és a mellett lelki gondozásban részesítik a rászorulókat. Csilla a terápiás csoport vezetője. Évekig kiscserkész segédtisztként volt aktív a csapatban, de munkahelyi elfoglaltságai és a távolság miatt abbahagyta. Benne van az MBK és a Magyar Klub vezetőségében is; semmire sem kényszerítettük, saját döntése volt. A maga módján folytatja a közösségi munkát. Vannak bizonyos dolgok, amiben jó és azokat nagyon szívesen vállalja. Az ITT-OTT-on inkább az előkészületekben vett részt, de vállalt napi szervezést is, és részese a Magyar Klub piknik munkacsoportjának is. Az idei eseményen a palacsintakirály, azaz édesapja segédje lesz.
És végül beszélgetésünk apropója: az MBK és az ITT-OTT Találkozók. Mikor, hogyan és miért kapcsolódtatok be?
Erika: Nekem akkor kezdődött, amikor középiskolásként Sass Márton építészmérnöknek dolgoztam vasárnaponként, hogy egy kis pénzt keressek. Ő is alapító tagja volt az MBK-nak, Ludányi András és Éltető Lajos mellett. Emlékszem, diktálta nekem az MBK leveleket, amikor az alapító dokumentumokat megfogalmazták. ‘75-ben vettünk részt először a találkozón. Akkor a New York állambeli Chautauqua-tónál volt a második ITT-OTT Találkozó, épp a már említett Jubi tábor után, ezért az utóbbiról hazafele tartva Kovács Béláék megálltak velünk a tónál. Mi akkor 16 és 17 évesek voltunk. Nagyon megragadt az, hogy bár sokszor nem értettek egyet egymással a felnőttek, tisztelettel meghallgatták egymást, mindig működött a párbeszéd köztük. A számukra ismeretlen fiataloknak is őszintén örültek, és hívtak, hogy a következő évben is vegyünk részt a találkozón. Érdekes előadások voltak, amiket mi is szívesen meghallgattunk. Nagyon könnyű volt azt érezni, hogy oda tartozunk.
József: A következő évben András és Lajos létrehozta az első portlandi Nyári Magyar Egyetemet, azon az egyetemen, ahol Lajos tanszékvezető volt. Sass Márton pedig elintézte azt, hogy az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ) ösztöndíjat adjon nekünk, ami fedezte az utunkat. Két hónapot töltöttünk ott. Én Andrásékkal, Erika Lajosékkal lakott. Minden nap egyetemi előadásokat hallgathattunk a magyar irodalom és nyelvtan, történelem, politika területén, és voltak kötelező olvasmányaink is. Egyetemi krediteket kaptunk értük; így az egyetemet kétszer annyi kredittel végeztük el, mint amennyi szükséges lett volna. Ez egy óriási lehetőséget nyújtott nekünk arra, hogy jobban megismerjük egymást, és valamennyire a nagyobb amerikai magyar közösséget is, és érezzük: van egy nagyobb hálózat, mint a chicagói magyar világunk.
Erika: A nyári egyetem után természetesen megint eljöttünk az ITT-OTT-ra, és utána folyamatosan részt vettünk. Közben, megfogalmazódott az utánpótlás biztosításának szüksége, és ezért létrehoztak egy ifjúsági tanácstag pozíciót, amire elsőként engem választottak. Az évek során nagyon sok velünk egykorú ismerősünk jött el ide Chicagóból, de a keleti partról is. Sokszor együtt béreltünk ki egy-egy faházat. Jött például Jókai Károly, aki most a Fulbright Ösztöndíj ügyvezetője és Kinga is, aki gyermekorvos Budapesten. Húga Jutka jelenleg cserkészparancsnok Chicagóban. Cseh Tibor lánya, Tücsi is jó haverunk volt, és Bőjtös László nagyobbik lánya, Anita is. Voltak évek, amikor 15-20 vagy még több huszonéves fiatal volt jelen a találkozókon…
Mi vonzott titeket ide? Hiszen titeket nem szüleitek hoztak ide, mint sokakat.
Erika: Igazából az, hogy nagyon sokszor volt szó a diaszpórában való magyar létről, ami érdekelt, és persze az irodalom is, hiszen Vásárhelyen, a ‘70-’80-as évek kemény Ceaușescu-diktatúrájában magyar irodalomról és nemzetről ilyen szintű beszélgetés nem folyhatott. Vonzott tehát, hogy itt szabadon lehetett beszélgetni, és az is jól esett, hogy mi is hozzájárulhattunk a programhoz minden évben, részese tudtunk lenni az előadásoknak. Emlékszem, az egyik első itteni évünkben például összeállítottunk egy Móra Ferenc-estet. Sokáig az irodalom és néprajz volt a középpontban, tehát nem a történelem és a politika, de aztán az évek során, főleg a kelet-európai rendszerváltozás után, azaz a ‘90-es évek elején megváltozott a hangsúly. Szintén jellemző volt a találkozók önképzőkör jellege, talán az volt az ITT-OTT különlegessége, és ez erősen vonzott bennünket, főleg a tóparti kötetlen párbeszédek ahol le tudtunk ülni és beszélgetni az előadókkal. A ‘90-es évektől valahogy formálisabbá váltak a programok és előadások. A 2000-es években megpróbáltuk visszaterelni az eseményt a kezdeti évek hangulatára. Most, hogy József lett a gondnok, ismét megpróbáljuk azt a hangulatot visszahozni.
József: Úgy érzem, hogy a kelet-európai rendszerváltások előtt sokkal tisztább volt az MBK küldetése és kapcsolata az otthoni, vagyis a Kárpát-medencei művészekkel, írókkal, költőkkel. Amikor sikerült a Kárpát-medencéből meghívni többek között Csoórit, Sütőt, Kányádit, Czinét, Faludit, rengeteg lelki-szellemi táplálékot kaptunk tőlük; ugyanakkor érezhető volt az is, hogy ők is új erőt merítettek abból, hogy megérezték: van itt egy magyar közösség a „szabad” világban, aki támogatja őket. Bőjtös László, a későbbi első amerikai magyar tiszteletbeli konzul segítségével meghívottjainkat több észak-amerikai közösségbe is eljuttattuk, ahol előadásokat tarthattak. Nekik is óriási élmény volt, hogy rengeteg emberrel megismerkedhettek, és nekünk is jó érzés volt, hogy az itteni amerikai magyar közösségek tagjai közül olyan sokan meghallgathatták őket. Az ilyen körutak megszervezése ma már nem annyira aktuális mert különböző nyári magyarországi ösztöndíj-programokban válogathatnak a hazautazók és a családok nagy része ilyenkor ott tartózkodik.
Viszont ma is él a tévhit, hogy a kommunista Magyarországról, Romániából csak olyanok jöhettek ki, akik a rendszer barátai, azaz kollaboránsok voltak…
József: Sajnos ez a tévhit valóban létezik. Chicago környékén például élt egy ember, aki bélyegzőket készített, amin az szerepelt: „Az MBK a magyarság szégyene”. Ő is kommunistának tartott minket, ezért minden neki küldött anyagunkra ezt a bélyeget pecsételte és visszaküldte nekünk. De én nem tudok olyasmiről, hogy valaki besúgóként bármilyen információt adott volna ezekről a találkozókról. Talán azért engedték ide meghívottjainkat, mert közismertek és népszerűek voltak és a magyar, de főleg a román kommunista vezetés igyekezett Amerika jó barátjaként mutatkozni… Az ITT-OTT-on nem tudok besúgókról, viszont például Chicagóba a rendszerváltés előtt évente jöttek a különböző tánccsoportok Magyarországról, akikkel viszont voltak „kísérők” szép számmal, de mindig tudni lehetett, kivel kellett vigyázni…
Hogyan történt az első „frissítés”, amit tulajdonképpen együtt végeztetek?
Erika: Éltető Lajos már 2000-ben kérte, hogy gondoljam meg és vegyem át a gondokságot, de Csilla lányunk még kicsi volt, és úgy éreztem, inkább a családra kell figyelnem. 2006-ban végül elvállaltam a felkérést. Akkoriban, a csökkenő részvevők fényében, szó esett többször arról, hogy esetleg vissza kellene vágni a találkozót egy hétvégi hoteles konferenciára, vagy teljesen be kellene zárnunk a kaput. A hat gondnoki évem alatt igyekeztünk mindent megtenni annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Célunk volt a találkozók jellegét felújítani és bővíteni; bevezettünk multimédiás és interaktív előadásokat, valamint népművészettel kapcsolatos kézműves foglalkozásokat. Abban az időben volt egy közelebbi kapcsolatunk a Duna tévénél, és amikor például a nagybányai fiatal Markó Botond megnyerte a Duna tévé mesemondó versenyét, első díjként szüleivel vendégül fogadtuk az ITT-OTT-ra. Több felmérést is végeztünk arról, hogy mi vonzza az embereket. Kiderült, hogy inkább kézműveskedni akarnak, előadásokat hallgatni például a népművészetről, s a zene is újra nagyobb hangsúlyt kapott. Igyekeztünk tehát visszatérni a kultúra, irodalom és a népművészet felé.
József: Több új innovációt is megvalósítottunk, az MBK akkor került fel az internetre és a közösségi médiára. Azóta minden archív anyagunk elérhető online, a 2004 óta létező Kalendárium is. Mindezzel sikerült újra megemelni a résztvevők létszámát. A „régi” csúcs kétszázon felül volt, de ez a szám 2005-ben sajnos csak 40-50 körül mozgott. 2012-re örömmel láttuk, hogy ez a szám ismét 160-180-ra növekedett. Erika után Kovalszki Péter, Minger Hajnal, majd ismét Péter voltak a gondnokok, majd jött a Covid-járvány és meg kellett találnunk a módját annak, hogy fenntartsuk a folytonosságot. ‘20-ban háromnapos virtuális találkozót szerveztünk, majd ‘21-ben visszatértünk a hagyományos, személyes konferenciákhoz, de csak 50-60 résztvevővel. Tavaly a számok még mindig alacsonyak voltak, így újra megkérdőjeleződött: egyáltalán van-e értelme folytatni.
Az újabb „mentést” József vállalta, de azt is ketten viszitek végbe. Hogyan?
József: A Covid-járvány után, a résztvevők hanyatló létszámának alapján, néhány igazgatósági tag úgy érezte, hogy méltósággal be kellene zárjuk az MBK-t és a találkozókat, és az idei legyen az utolsó találkozó. Én úgy éreztem, hogy érdemes lenne lehetőséget keresni ennek megakadályozására. Ugyanakkor, a vezetőség engem szavazott meg, hogy tovább vigyem a gondnokságot mert akkori gondnokunk, Kovalszki Péter, személyes okok miatt visszalépett. Örömmel látom, hogy az idei találkozó létszáma 80-ra növekedett néhány új résztvevő fiatal családnak köszönhetően, és már tervben van a 2025-ös találkozó is. Az volna tehát az egyik nagy feladatom, hogy még több fiatal családot és egyént vonzzunk ide. Az idei fő előadók a Ketten a versben duó tagjai, Tallián Mariann és Lázár Balázs színészek, valamint a Belvárosi Betyárok zenészei Magyarországról jöttek. Reméljük, jövőre javítani tudunk azon, hogy milyen széles körben és időben hirdetjük meg programunkat és fellépőinket, mivel a visszajelzések alapján többen jöttek volna, ha korábban hallanak ezekről a csodálatos programokról…
Erika: Az a baj, hogy a vezetőségben jelenleg Józsi az egyetlen, aki a szervezés technológiai részét képes intézni. Vannak fiatalabbak is a vezetőségben, például Nádas Timi vagy Csilla lányunk, de nagyon kellene a további frissítés, vagyis az átlagéletkort lejjebb vinni. És sokkal több fiatal előadót, főleg zenészeket kellene meghívni, valamint kulturális témák köré tervezni az előadásokat. A gondnokságom alatt az interaktív programok voltak leginkább sikeresek, mint például amikor a Török Testvérek zenéltek, vagy ahogyan Kiss Eszter, a budapesti Katona József Színház színművésze bemutatta költőink, íróink életét, munkásságát. Nem mindenki ismeri a fiatalabb művészeket és egyesek inkább a politikát és történelmet részesítik előnyben tartalomként, de bízom benne, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt a mai közönség számára. Emellett meg kell tanulnunk: kimondani, hogy több segítségre van szükség ahhoz, hogy időben megszervezzük és hamarabb reklámozzuk a találkozót. Az idei szervezés vége felé megtettük, és fantasztikus volt látni, hogy a vezetőségből mennyien jelentkeztek a szükséges feladatokra, a regisztrálástól a pólók árulásáig, amiért nagyon hálásak vagyunk.
József: Igen, ezt nekem tényleg tanulni és a jövőben gyakorolni kell… Idén olyan kérésekkel fordultunk a vezetőséghez, amivel kapcsolatban biztosak voltunk, hogy senki nem meri vagy fogja vállalni, és nagyon meglepődtünk, hogy mindenre került jelentkező. Ezért is érzem úgy, hogy megújult az érdeklődés az iránt, hogy közös erővel tovább vigyük az ITT-OTT Találkozókat. A fiatalok köztünk vannak és vállalnak feladatokat, tehát nyugodtan lehet rájuk támaszkodni. Viszont a legnagyobb kihívás, amit szeretnék elérni a jövő évi találkozónál, hogy olyan színvonalas, fiatal korosztályba tartozó előadókat hívjunk meg, akik nem csak egy-egy napra jönnek, hanem lehetőleg itt maradnak végig, mert van bennük érdeklődés és elkötelezettség az itteni közösség iránt. Óriási különbséget tesz, ha az előadó aktívan részt vesz a találkozó közösségi életében és ráér beszélgetni, kérdésekre válaszolni a közös ebéd alatt, délután a strandon vagy a tábortűz körül.
Milyen konkrét terveitek vannak még a jövőre nézve?
József: Ami biztos, az a jövő évi találkozó dátuma: 2025. augusztus 3-10. A helyet egy évvel a találkozó előtt le kellett foglalni. Idén harmincegynéhány kabint, jövőre mind a 45 kabint lefoglaltuk. Bízunk benne, hogy be tudjuk majd tölteni a lefoglalt házakat. Pénteken lesz az MBK közgyűlése, ahol elkezdjük a jövő évi program tervezését, amit egy-két hónapon belüli tanácsgyűlésünkön folytatunk. Szeretném, ha idén személyesen találkoznánk e célból, ahogy régebben is történt. Tanácsgyűléseinken több lehetőséget felsorolunk, majd szétszéledünk és mindenki a saját kapcsolatain keresztül megérdeklődi, hogy az illetők milyen feltételekkel tudnának jönni, és nemcsak egy-egy előadást tartani, hanem lehetőleg velünk tölteni a hetet. Legtöbbször már november végére megvan legalább a vezérgondolat és a fő irány.
Erika: Idén elég sok volt a fiatal családos résztvevő, és több nem magyar származású házastárs is eljött, ahogy például lányunk férje is, Dan, aki egyébként számunkra nagyon megható módon felvette a Megyeri nevet. Azokban az években, amikor többen voltunk, a délelőtti előadásokkal párhuzamosan angol nyelvű előadások is zajlottak egy külön teremben. Volt, hogy csak két-három ember vett részt rajtuk, de volt, hogy akár tízen is, s mivel a meghívottjaink többsége tud angolul, velük is kötetlenebb beszélgetések alakultak ki. Volt olyan év, amikor az ifjúsági vezető kezébe adtuk az angol nyelvű programok megszervezését. Akkoriban több ifjúsági előadás is volt, például egy húszéves kanadai magyar fiú mesélt a résztvevőknek arról, hogyan éli meg magyarságát. A vegyes házasságból adódó témák is kézenfekvőek ilyenkor. Viszont a megszervezésben az is nehéz, hogy az angol nyelvű program résztvevői le kell mondjanak a párhuzamos magyar nyelvű előadásokról. Idén párhuzamos angol nyelvű program nem volt, viszont a másodgenerációs Lauer Rice Andrea angolul beszélt az ‘56-os Memory Projektről, illetve az amerikai magyar diaszpóra mai kihívásairól és azzal kapcsolatos terveiről. Neki sem az édesapja sem a férje nem magyar származású, ezért számára sokkal könnyebb az angol nyelvet használni.
Viszont a pikniken ő is magyarul köszöntötte résztvevőket. De idén nem volt gyerekvigyázás sem, ami miatt sokan nem jöttek el a délelőtti előadásokra…
Erika: Korábban volt szervezett gyerekprogram, minden délelőttre. Volt olyan év, hogy némi juttatást is tudtunk adni annak, aki ezt vállalta, azon kívül, hogy kabint biztosítottunk számára. A hét végén még egy kis előadást is tartottak a gyerekek, és bemutatták a hét során készített kézműves munkáikat. Nagyon sok éven keresztül az egyik tanácstagunk áldozta fel erre az idejét, de idén nem tudott jönni és más sem vállalta, így most a kisgyerekes családok összeálltak és egymás gyerekeire vigyáznak. Hogy szervezünk-e angol nyelvű, illetve gyermekprogramot, attól is függ, milyen igény van rá, és ez mennyire időben derül ki. Ez kicsit ördögi kör: ha meghirdetjük, de nagyon kevesen jönnek, az nem jó, főleg a szervezőnek, ha viszont nem hirdetjük meg, és azért nem jönnek, az még annyira sem jó. Most úgy tűnik, van egy kis létszámú igény az angol nyelvű és egy nagyobb igény a gyerekprogramra, úgyhogy jövőre valószínűleg ezeket meg fogjuk szervezni. Reméljük, lesz valaki, aki ezeket a feladatokat elvállalja. Várjuk szeretettel úgy az önkéntes jelentkezőket, mint a fellépőket és a résztvevőket is a jövő évi ITT-OTT Találkozóra!
Forrás: Antal-Ferencz Ildikó / Bocskai Rádió, Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
The post Csak közös erővel tudjuk továbbvinni – beszélgetés a chicagói Megyeri házaspárral appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
