Magyarországon születtem, ahonnan 1982-ben, 18 évesen szöktem el. 1984-ben New Yorkban telepedtem le azzal a szándékkal, hogy művész leszek, de közel egy évtizedes küzdelem után rájöttem, hogy sohasem lehetek az. 1993-ban beiratkoztam a New York-i Városi Egyetemre, miközben négy évig kalauzként tartottam fenn magam a New York-i metrószerelvényeken. Csak néhány olyan munkahely lehet, amely ilyen gyorsan bevezeti a bevándorlót a multirasszizmus valóságába. New York utcái alatt olyan dolgokat láttam és tettem, amelyeket reményeim szerint nagyon kevés fehér fog látni vagy megtenni.
A kalauzok működtetik a vonatok ajtaját, bejelentéseket tesznek, tájékoztatják az utasokat, és felügyelik a vonatokon és peronokon tartózkodók biztonságát. Legtöbbször egy kis fülkében maradnak a vonat középső kocsijában. Sok város üzemeltet metrót csupán egyetlen vezetővel, de New York City kihívást jelentő hely, ahol erőszaknak és káosznak tenné ki a rendszert, ha csak egyetlen embert tennének a szerelvényre.
Főiskolára járni, miközben a föld alatt dolgozni, nem egy valóra vált álom, de a kalauzokat jól megfizetik. A kezdő fizetés évi 30-40.000 dollár, a legmagasabb fizetés 40-50.000 dollár, amely három év alatt érhető el. Azok a kalauzok, akik metróvezetőkké válnak, évente 50-70.000 dollárt kereshetnek, a túlórától függően. A magas fizetések a Közlekedési Hatóság (TA) városi közlekedés feletti monopóliumának következményei. A szakszervezet többnyire fekete munkaerő, amelyet egyetlen politikus sem bolygathat meg, aki New Yorkban akar karriert építeni. A teljhatalmú TA már az 1930-as években átvészelte a válságot anélkül, hogy egyetlen alkalmazottat is elbocsátott volna.
Egy kínai negyedben lévő középiskolába jártam, hogy közszolgálati vizsgát tegyek a munkához. Amint beléptem, észrevettem, hogy én vagyok ott az egyetlen fehér. Egy ázsiai-indiai nőt kivéve, aki előttem ült, csak feketéket láttam, pedig legalább negyvenen voltunk a teszten. „Hogy lehet, hogy én vagyok itt az egyetlen fehér?” Eltűnődtem. „A fehér amerikaiak nem akarnak olyan munkát, amely évi 40-60.000 dollárt fizet, és még középiskolai végzettséget sem igényel?” Talán válaszként az előttem lévő feketék egyike megfordult, és bizarr, gyűlölettel teli pillantást vetett rám – egy olyan pillantást, amellyel gyakran találkoztam az elkövetkező években.
A teszt könnyű volt – meglepően könnyű –, és azon tűnődtem, vajon lehetséges-e, hogy hat év felett bárki ne menjen át rajta. Tisztán emlékszem az egyik kérdésre; képtelen vagyok elfelejteni:
Ha buszsofőr vagy, és azt veszed észre, hogy egy gyerek felugrott a busz hátuljára, és kint utazik, mit fogsz tenni?
a) Hirtelen fékezek, majd gyorsítok, megismételve ezt a folyamatot, amíg a gyerek le nem esik és megtanulja a leckét.
b) Csak figyelmen kívül hagyom a gyereket, és folytatom a vezetést, mintha nem tudnék a problémáról.
c) Megállítom a buszt, és személyesen gondoskodom arról, hogy a gyerek leszálljon.
A teszt részeként a város különböző helyeit is meg kellett találnunk, például az Empire State Buildinget, a Brooklyn-hidat és az ENSZ-t a rendelkezésünkre bocsátott várostérkép segítségével. Ez hasonló ahhoz, mintha a párizsiak egy térkép segítségével találnák meg az Eiffel-tornyot. Mondanom sem kell, hogy a teszt jól sikerült, és gratuláltam magamnak, hogy egy olyan országban telepedtem le, ahol ilyen könnyű jól fizető állást találni.
Amerika faji dilemmájának valóságáról már a Közlekedési Hatóságnál végzett képzési programom elején elkezdtem tanulni. Volt egy hatalmas fekete fickó az osztályunkban, akinek az volt a szokása, hogy minden adandó alkalommal nekem jött és meglökött. Éreztem, hogy ezt szándékosan tette, igyekezve, hogy jobban fájjon, mint egy véletlen ütközés, de annyira ne, hogy támadásnak tűnjön.
Az osztály körülbelül 80 emberből állt, mindössze fél tucat fehérrel. A képzés nagy részét egy öreg fehér veterán tartotta, aki folyamatosan vicces és ijesztő történeteket mesélt nekünk az ügyeletes közlekedési dolgozókról. Azt mondta nekünk, hogy vigyázzunk az utasok támadásaira. „Mindegyikőtöket le fognak köpni – erősködött többször is –, garantálom.” A körülbelül négy hétig tartó osztályképzés után két hetet töltöttünk metrószerelvényeken, tapasztalt kalauzok felügyelete alatt. Rögtön az első napon egy erős fekete férfi, aki a peronon állt, és akinek a jobb karja nagyobb volt, mint a két combom együttvéve, hirtelen megpróbált arcon ütni, miközben kihajoltam az ablakon, hogy megfigyeljem a peront. A kalauz, aki felügyelt, biztosított arról, hogy az ilyen dolgok nagyon veszélyesek és minden nap megtörténnek.
Szintén a betanítási időszakban láttam egy szörnyű esetet Brooklyn kelet-New York-i részén. Fekete tinédzserek hordája rátámadt egy fekete fiúra, aki csendben ült egyedül. Másodperceken belül összeverték, majd gyorsan elmenekültek, mielőtt az ajtók becsukódtak. Megpróbáltunk beszélni a fiúval, aki rossz állapotban volt, megkérdeztük, hogy orvosi segítséget vagy a rendőrséget kér-e. Amikor azt mondta, hogy egyiket sem akarja, megkérdeztük a támadásról. Kiderült, hogy úton van az első munkanapjára. A banda azért verte meg, mert nem akarták, hogy dolgozzon.
A betanítási időszak után kalauzi képesítést szereztem, és felügyelet nélkül kezdtem működni. Nem tartott sokáig, hogy az oktatónk jóslata valóra váljon. Egy műszakon voltam Bronxban, amikor észrevettem, hogy fekete férfiak nagy csoportja gyűlt össze a peronon, közvetlenül a kalauz ablaka előtt. Ösztönösen éreztem fenyegető jelenlétüket, de a szabályok megkövetelik, hogy a kalauz hajoljon ki az ablakon, és nézzen le a peronra mindkét irányba, mielőtt becsukja az ajtókat. Nem volt más választásom, mint kinyitni az ablakot és vállalni a kockázatot. Amint kinyitottam, az egyik férfi egyenesen a szemembe köpött. Védőszemüveget viseltem, de még mindig volt némi nyál a bőrömön – a szabályok megkövetelik, hogy a szemüveget elsősorban az utasok támadásai elleni védelem érdekében kell viselni.
A kalauzként eltöltött négy év alatt feketék és latinók oszlopok vagy más fedezékek mögé bújtak és leköptek – elképesztő erővel és pontossággal. Máskor megdobáltak különböző dolgokkal, megpróbáltak megütni vagy gonosz és néha artikulálatlan dolgokat kiabáltak rám.
Az egyik támadásban egy harminc év körüli fekete férfi vett részt, aki egy nagy üvegpalackot dobott az arcomhoz. Sikerült becsuknom az ablakot, amikor az üveg becsapódott, és olyan erővel csapódott be, hogy az üvegdarabok egészen az út végéig beragadtak a fülkém akril ablakába. Ahogy beléptünk a terminálba, észrevettem egy fekete felügyelőt a peronon, és nem tudtam megállni, hogy megkérdezzem: „Mit tegyek, ha valaki megtámad munka közben, és a támadás nagyon csúnya?” „Ha megsérülsz, meghúzod a zsinórt, és hívod az irányítást, hogy küldjék a rendőrséget és a mentőket” – volt a válasz. „De mi van, ha nincsenek sérülések? Mi lenne, ha majdnem megölt volna, de szerencséd van?” – folytattam. „Akkor nincs semmi gond – mondta a felügyelő –, menj tovább.”
Egy másik alkalommal szintén Bronxban egy fiú a középiskolás diákok tömegében nagy pontossággal és erővel dobott egy nehéz követ az arcomba. Ösztönösen felemeltem a kezem, hogy megvédjem az arcom, és elég súlyosan megsérültem ahhoz, hogy bemenjek a sürgősségire. A kórházban a nővér elmondta nekem, hogy egy buszsofőrt, aki szintén megsérült egy támadásban, csak néhány órával korábban kezeltek.
Az „iskolai órák” alatt, kora délután, amikor a diákok hazamentek az állami iskolákból, a garázda diákok – akik közül soha senki nem volt fehér vagy ázsiai – rutinszerűen megrongálták a vonatokat. Betörték az ablakokat, meghúzták a vészféket, és széttépték az üléseket, hogy kivágják az elektromos kapcsolókat. Ha a vonat személyzete nem tudta megoldani a problémát, kiengedtük az utasokat, és átvittük a szerelvényt a raktárba javításra. Amikor leállítottuk a szerelvényeket, a fekete és latino utasok erőszakkal fenyegetőztek, azzal vádolva minket, hogy szándékosan megrongáljuk a vonatokat, hogy „korán hazamehessünk”.
A megpróbáltatásaim nem értek véget a munkanappal. A hazajutás ugyanolyan gyötrelmes volt, mint a munkában töltött idő. A késői órákban, amikor általában hazafelé tartottam, a szerelvényekről nagyrészt hiányoztak a normális, dolgozó emberek. Gyakran „fiatalok” bandái kóboroltak a szerelvényeken, kocsiról kocsira, üléseken ugráltak, verekedéseket kezdeményeztek és zaklatták az utasokat. Gyakran bezárkóztam a kalauz fülkéjébe, ahogyan a munkám során is tettem.
Egyik este, munka után, miközben a saját környékemen lévő metróperon lépcsőjén lépkedtem, egy magas fekete férfi nekem futott és rám zuhant. Olyan rosszul volt öltözve, hogy úgy nézett ki, mint egy csavargó. Egy doboz kínai ételt vitt magával, amit elejtett, amikor belém csapódott. Odalett a vacsorája. Bár az ütközés teljes mértékben az ő hibája volt, elkezdett fenyegetőzni, átkozódni és pénzt követelni. Körülnéztem, hogy van-e még valaki az állomáson – nem mintha ilyen helyzetekben fehérektől várhatnánk segítséget –, de nem volt senki.
Nem tudom, meddig vitatkoztunk, de egy örökkévalóságnak tűnt. Az, hogy megakadályoztam, hogy megtámadjon, minden energiámat kivette belőlem. Végül sikerült elszakadnom és hazafutnom. Kimerülten rogytam össze a padlón, és úgy elkezdtem sírni, amire kisgyerekkorom óta nem emlékszem. Ami összetört, az nem is annyira ez az eset volt, hanem az összes támadás és megaláztatás, ami előtte történt – a támadások, a köpködések, a gyalázkodások és végül az, hogy teljesen képtelen voltam bármit is tenni ellene. Az erőszakos önvédelem minden bizonnyal minden fehér közlekedési dolgozó munkájába kerülne.
A munkám lehetőséget adott arra, hogy lássam a New York olyan részeit, amelyeket fehérek ritkán látnak. Lehet, hogy az Egyesült Államok az egyetlen ország, amelyet soha nem támadtak meg, de még mindig vannak olyan helyek, amelyek úgy néznek ki, mintha háborún mentek volna keresztül. Ennek az egykor elbűvölő kulturális fővárosnak város méretű városrészei vannak, amelyek úgy néznek ki, mint Sztálingrád vagy Jokohama közvetlenül egy szőnyegbombázás után.
A munka során olyan feketékkel is megismerkedtem, akiket egyébként soha nem ismertem volna. Fekete kollégáimat soha nem zaklatta fel „ügyfeleink” viselkedése, és nem próbálták elkerülni a szörnyű környékeken való munkát. Ennek egyik oka az volt, hogy bár nem voltak teljesen biztonságban, nem szembesültek ugyanolyan súlyosságú és gyakoriságú támadásokkal, nem is beszélve a faji felhangú támadásokról.
Szabadidejükben a feketék gyakran tartottak kis bulikat a mocskos, fülledt, földalatti legénységi szobáinkban, ahol olcsó tortával és gyorséttermi étellel ünnepelték a születésnapokat vagy a Kwanzaa-t. A nem feketéket arra utasították, hogy az ilyen események előtt hagyják el a szobát: a legtöbb fekete úgy gondolta, hogy az egyenlő feltételek melletti szegregáció jobb, mint az integráció.
A feketék arról is beszéltek, hogy milyen botrányos, hogy az iskolák nem tanítják, hogy Jézus Krisztus és az ókori egyiptomiak feketék voltak. Minden nap, ebédszünetekben, heves vitáknak voltam tanúja ilyen témákról. Azt is megtanultam, hogy minden rossz a fekete negyedekben a fehérek hibája. Kollégáim úgy vélték, hogy a rabszolgaság törvénytelenséget és jóléti függőséget okoz, és hogy a kormány egyszerűen nem hajlandó pénzt költeni azokra a környékekre, ahol élnek. „Mikor fognak pénzt szánni Bronx, Brooklyn és felső-Manhattan megtisztítására?” – kérdezték.
A fehérek soha nem folytattak nyílt vitát ilyen dolgokról, inkább a dolgozók számára biztosított fürdőszobák falára firkálták véleményüket. „Ölj meg minden niggert” – ez volt a legkeményebb érzelem, amit valaha láttam, olyan figyelmeztetésekkel együtt, mint „Tégy szívességet a hazádnak, ölj meg egy liberálist!” Úgy tűnt, hogy a földalatti munka mindenkit lealacsonyít.
A munka nyomása mellett kénytelen voltam elviselni a City College fehérellenes légkörét. Az egyik leginkább fehérellenes oktató egy egyébként intelligens angoltanár, Hannah Rogers volt. Néhány fehérek sértegetésével teli óra után Rogers professzor tartott egy kis beszédet, amely valahogy így szólt:
„Kezdetben, mielőtt a fehér ember megjelent volna, a színes bőrű népek, amelyek egykor birtokolták ezt a földet, békésen együtt éltek egymással, a természettel és az állatokkal. Aztán jöttek az európaiak, akik megölték az embereket és az állatokat, és elpusztították a természetet. Most azonban a színes bőrű emberek kezdik visszaszerezni a földet, amely az övék, és eljön a nap, amikor a színes tömegek fellázadnak, és a fehér emberek, akiknek sikerült minden más fajt rabszolgává tenniük, el fognak pusztulni. A földet visszaveszik, hogy az emberek, akikhez tartozik, visszatérhessenek a békében és harmóniában való élethez egymással és a természettel. Csak remélni tudom – fejezte be –, hogy amikor eljön az a nap, a fehérek, akik jók voltak, megmenekülnek.”
Megsértődtem és megdöbbentem, de megtudtam valamit, amit soha nem gyanítottam. Mindig azt gondoltam, hogy a „liberálisok” azért olyanok, amilyenek, mert fehér gettókban élnek, és nem veszik észre, mi történik körülöttük. Nem így van. Legalább néhányan közülük úgy vélik, hogy polgárháború van a láthatáron. Remélik, bátorítják, sőt talán még hasznot is húznak belőle.
A TA-nál töltött pályafutásom talán legszörnyűbb eseménye 1993 nyarán történt, amikor azon a vonalon dolgoztam, amely a város legrosszabb környékére, Brooklyn kelet-New York-i részébe vezet. Soha egyetlen napig sem dolgoztam ott anélkül, hogy valamilyen módon ne bántalmaztak vagy aláztak volna meg.
Egy forró délutánon, amikor kinyitottam az ajtókat a Ralph Avenue állomáson, puskalövésekhez hasonló hangot hallottam. Sokkal csendesebbek voltak, mint a filmekben, és először azt hittem, hogy csak valami zaj jön a berendezésből. Azonban idegesített, amikor láttam, hogy néhány fekete arcmaszkot visel, kirohan az utolsó kocsiból, fel a lépcsőn és eltűnik.
Nem lehetett félreérteni a helyzetet; az utolsó kocsiban incidens történt, és a szabályok értelmében a kalauznak ki kell vizsgálnia. Egyetlen tapasztalt kalauz sem menne vissza az utolsó kocsihoz egy ilyen helyzetben, függetlenül attól, hogy mit mondanak a szabályok, de én nem voltam túl tapasztalt. Miután bejelentést tettem az utasoknak, összeszedtem minden bátorságomat, és nyugalmat színlelve visszasétáltam az utolsó kocsihoz.
Minden ajtóban emberek álltak, akik a késelésről kiabáltak. Az utolsó kocsiban találtam egy férfit, aki a földön feküdt, véres sebekkel a lábain. A hordozható rádiómmal elmondtam a metróvezetőnek, hogy mi történt, és elkezdtem visszasétálni a szerelvény közepére, a helyemre. A metróvezető hangos bejelentést tett, amelyben felszólította az összes utast, hogy hagyja el a szerelvényt, nekem pedig meg kellett győződnöm arról, hogy minden kocsi üres, mielőtt bezártuk az ajtókat, hogy megvárjuk a rendőrséget.
Én voltam az egyetlen fehér az állomáson. Ahogy az utasok leszálltak, a peronon maradtak és elkezdtek sort alkotni a szerelvény közelében. Elindultam a helyem felé, amelyet bal oldalon a szerelvény, jobbra pedig az emberek sora kerített be. Három kocsi mellett haladtam el és még kettőt kellett mennem, hogy elérjem az egyetlen helyet, ahonnan bezárhatom az ajtókat. Egészen előre kellett sétálnom, elhaladva mind a tíz kocsi mellett, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyetlen utas sem marad bennük.
Éreztem, hogy nem tudok eljutni a vonat elejére, és csak a helyemre próbáltam visszajutni.
Ahogy haladtam előre, úgy tűnt, hogy az emberek közelebb kerülnek a szerelvényhez, fokozatosan szűkítve az utat, amíg túl keskeny nem lett ahhoz, hogy elhaladjak mellettük anélkül, hogy megérinteném őket. „Kit lőttek le, feketét vagy fehéret?” Hallottam, hogy egy fiatalember kiabál. Aztán láttam, hogy kezek nyúlnak ki, hogy megragadjanak és ököllel akartak megütni. Éppen amikor el akartam haladni a harmadik kocsi mellett, az egyik ütés elérte a vállamat. Ezen a ponton rájöttem, hogy reális esély van arra, hogy – nos, – meglincselnek, mielőtt a rendőrség megérkezik.
A szívem dobogott, beugrottam a kocsiba, és elkezdtem futni a szerelvényben, megpróbáltam elérni a helyemet. Már nem törődtem azzal, hogy egyetlen utas sem marad a kocsikban; csak futottam. Még két kocsin kellett átkelni, mindegyiket egy pár nehéz, lassan nyíló acélajtó választotta el egymástól. Minden erőmmel széthúztam őket. Eközben úgy tűnt, hogy a tömeg követni akar a szerelvénybe. Végül elértem a helyemet, és minden bejelentés nélkül vagy anélkül, hogy kidugtam volna a fejemet, hogy megfigyeljem a peront, megnyomtam az ajtó bezárásának gombjait. A lámpák azt jelezték, hogy az ajtók fele nem csukódott be, ami azt jelenti, hogy emberek tartották őket. Amikor ez megtörténik, általában a kalauz újra kinyitja őket, hogy be- vagy kiengedje az embereket, de én nem voltam hajlandó kinyitni. Néhány feszült perc után az emberek abbahagyták az ajtók tartását és végül bezáródtak.
Talán fél óráig rejtőzködtem a fülkémben, amíg végre megérkezett a rendőrség. „Milyen embereket láttál álarcban elfutni?” – kérdezte egy üzleti öltönybe öltözött fekete bürokrata. Nem voltam hajlandó válaszolni, mert attól féltem, hogy a feketék említése bajba sodorhat. Úgy tűnt, hogy ismeri a fehérek ilyen hozzáállását, mert nyugodtan és megértően azt mondta: „Feketék voltak, igaz?” Saját kérdésére válaszolva bólintott a fejével, és jegyzetelt egy darab papírra.
Később, amikor lassan begurultunk a szervizudvarra, rendőri kísérettel, elgondolkodtam az eseten. Eszembe jutott, hányszor hallottam liberálisoktól, hogy az ezekben a negyedekben élő feketék 99 százaléka „keményen dolgozik és törvénytisztelő”, és csak egy százalékuk okoz bajt. Lehet, hogy előítéletes vagyok, de a platformon lévő több száz ember között, akik úgy tűntek, hogy készek meglincselni, nem sok olyat láttam, aki keményen dolgozott vagy törvénytisztelő lett volna.
Ugyanezen a nyáron volt egy másik incidens is, miközben a Kennedy repülőtér mellett haladtunk el. Hallottam valamit, ami robbanásnak hangzott. Utánanéztem, de nem találtam semmit, ami okozhatta volna, bár úgy tűnt, hogy a hang a közelből származik. Aztán, ahogy behúzódtunk a következő állomásra, rádión értesítettek, hogy a metróvezetőnek, egy fekete nőnek a szélvédőjét egy gyerekfej nagyságú kőtömb törte ki és valahonnan a repülőtér területéről dobták le. Aztán rájöttem, hogy amit hallottam, az egy újabb kő becsapódásának hangja volt a két kocsi között, éppen csak elkerülve a fülke ablakát. Az egyik ilyen szikla elég nehéz volt ahhoz, hogy könnyen megöljön egy embert. A metróvezető szerencsés volt, hogy életben maradt.
Nehéz elhinni, de még két évig dolgoztam a metróban, mielőtt 1995 nyarán végleg hátat fordítottam ennek a pokoli munkának. Most egy magánrendőrség által felügyelt közösségben élek Manhattanben. Csak akkor utazom a metrón, ha szükséghelyzet megköveteli.
Dániel Attila a cikk megírásakor a Columbia Egyetem hallgatója volt
„Hell on Wheels”, American Renaissance, 1997. január
Fordította: H. T.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
