A pedofilbotrány után sebtében formálódó influenszertüntetés „a gyermekekért” itthon (is) megmutatta, hogy a liberálisok, LMBTQ-harcosok bizony igényt tartanak gyermekeinkre, ezt pedig nem félik néhol fű alatt, néha pedig egyenesen és egyértelműen jelezni, tudtunkra adni.
A Skandinávia elrabolt gyermekei névre hallgató, nemrég debütált dokumentumfilm nevéből adódóan Európa északi részére, Svédországba és Norvégiába kalauzol minket, ahol állami szinten, állami segédlettel vesznek el családoktól gyermekeket, hogy aztán gyakorta homoszexuális „pároknál” helyezzék el őket. Ábrahám Róbert és Lukács Adorján filmje ezt a témát járja körül különböző módokon érintett emberek közreműködésével. A most következő soraim nem minősülnek ajánlónak, de még tőlem szokásos mélyebb elemzésnek sem, kizárólag véleményt, meglátásokat fogalmazok meg a látottakkal kapcsolatban. A leírtakat ezen alapvetések mentén, ne a szokásos filmelemzések terjedelmével mérje a kedves olvasó.
Az első, ami talán a leginkább megfogalmazódik az emberben (és bizonyára a kedves olvasóban is, ha látta a kisfilmet), hogy ez egyáltalán ebben a formában lehetséges-e a civilizált Európa kellős közepén. Nyilván erre első olvasatra az a válasz, hogy nem, ez önmagában így lehetetlen, aztán eszünkbe jut, mennyi minden „lehetetlent” láttunk már az északi civilizációban. Ezt összeadva a ténnyel, hogy a megszólalók problémája bizonyára valós, nem mehetünk el mellette, még akkor sem, ha bizonyos dolgok és megállapítások nekem kevésbé logikusak, vagy egyenesen ellentétesek egymással.
A fonalat tehát 2023 tavaszán vesszük fel, amikor egy Magyarországon élő arab étterem-tulajdonos, Melhem Saad meglátogatta Norvégiában élő (muzulmán) rokonait, barátait, akik nem merik fegyelmezni a gyerekeiket, nem mernek rájuk szólni, nehogy koholt vádakkal elvigye őket a Barnevernet nevű „gyermekjóléti” szolgálat, akik az „ellopott” gyerekeket eztán buzi „pároknak” adják örökbe. Melhem minderről beszámolt Ábrahám Róbert újságírónak, aki utánajárt a témának, így göngyölítette fel azokat az eseteket, melyek helyet kaptak a filmben.
Találkozhatunk az apával, akitől azért vették el a lányát, mert „apja súlyos beteg”, melyből egy szó sem volt igaz, bosszúálló exfelesége állt az ügy mögött, aki azt mondta, volt férje erőszakos. Az általa írt jelentés alapján, hivatalos eljárás nélkül léptek a hatóságok, a kislánynak pedig azt hazudták, hogy apja beteg. Silje Garmoval, aki noha az egyik legősibb norvég családdal rendelkezik, mégis Lengyelországig menekült gyermekével a Barnevernet elől, így 1945 óta ő az első hivatalos norvég menekült, aki menedékjogot kapott egy másik európai államtól. De a teljesség igénye nélkül megszólal Jan-Aage Torp norvég pünkösdista lelkipásztor is, aki az Európai Apostoli Vezetők (EAL) elnöke, a Norvég Keresztény Koalíció (KKN) vezetője.
A közel 40 perces műsoridő során képet kapunk továbbá a Barnevernet működéséről, mely állam az államban szervezetként funkcionál. Vezetője, aki az (ideológia) alapokat is lerakta, Hege Hovland-Malterud, aki végzettsége szerint orvos, illetve tagja a „melegek és leszbikus keresztények szövetségének”. Azaz mindezt rakhatjuk múlt időbe, 2022 decembere óta ugyanis minden bizonnyal a pokolban ég, de a Barnevernet mint örökség tovább pusztít.
Szögezzük le, hogy ezt a filmet érdemes megnézni, mert egy számunkra kissé távoli, magyar szemmel kevésbé ismert közegről, a skandináv területről nyerünk értékes információkat. Ezek közül ami számunkra, magyar szemmel inkább releváns lehet, az annak a folyamatnak a feltárása, ahogy az LMBTQ-lobbi feldúlta, majd meghódította a térségben található keresztény egyházakat, közösségeket.
Jobban mondva – a pontosság kedvéért – vannak olyan részei a filmnek, amit érdemes megnézni. Mert bizony kapunk azért kormánypropagandát is, természetesen azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon „milyen jó az élet, hiszen Orbán Viktor felkent lovagjai megvédik a nemzetet”. A „legszebb” az egészben, hogy mindezt az említett lelkipásztor mondja (24:55-től), nem az alkotók, tehát lehet mutogatni, hogy „lám, külföldön is így gondolják” (más kérdés, hogy Jan-Aage Torp Úr bizonyosan nem lát – nem láthat – bele abba, hogyan NEM védik meg itthon a gyermekeket, de ez már egy másik téma kezdete lenne). Minden tisztelem tehát a lelkipásztor nyilvánvaló jó szándéka felé, de nem értem, ezt a részt miért nem vágták ki az alkotók, hiszen belpolitikai ügy felett álló dologról beszélünk.
Másik, hogy számomra nem teljesen tiszta, hogy ha az LMBTQ-lobbi megszállta a keresztény egyházakat, és saját elborult dogmáikat akarják a kereszténységen keresztül ráerőltetni az emberekre, akkor miért vették el azon szülők gyermekeit, akik a családdal rendszeresen imádkoztak? Ez nem jó módszer, ha leplezetten akarunk degenerációt becsempészni már létező közösségekbe, a film pedig nem tér ki ennek elemzésére. Illetőleg bármennyire is mimózalelkű gyerekeket nevel sok szülő, és mindent is megengednek nekik, azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy-egy erélyes szó miatt jön a modern krampuszként viselkedő Barnevernet, és elviszi örök időkre az adott család sarját.
A harmadik ellentmondás pedig a muszlim családok, vagyis a bevándorlók helyzete. Egyik részről azt hallhatjuk a filmben, hogy a svéd, illetve norvég állam milyen kegyetlenül bánik velük, hiszen a gyermekeket „elrabolva” homoszexuális családoknak adják őket, másik részről pedig a valóság az, hogy Svédországot éppen elfoglalják a migránsok. Ezt a dokumentumfilmben úgy oldják fel, hogy az LMBTQ-lobbi a tisztességes muszlim családokkal bánik kegyetlenül, amit én nem vonok kétségbe, de ez még nem érvényteleníti az országfoglalás tényét.
Másik, hogy a filmben többször is elhangzik, hogy az érintett családok inkább már hazamennének oda, ahonnan jöttek, csak kapják vissza a gyermekeiket, illetve hogy a jóléti államok „hívták be” az idegen országból érkezetteket dolgozni, most meg így bánnak velük. Ez különösen azért érdekes, mert ebben a videóban (melyet egyébként érdemes szintén meghallgatni, ha plusz információkra vágyik az ember az alkotóktól) maga Lukács Adorján mondja, hogy mégis milyen megoldás vagy változás létezne Skandináviában, ha nagyobb betűkkel van kiírva arab nyelven egy utcanév, mint az őshonos nyelven. Tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyszer sajnálni kell a bevándorlókat, hogy az LMBTQ-lobbi elveszi a gyerekeiket, de közben azzal is probléma van, hogy Svédország évtizedeken belül megszűnik létezni. Most akkor melyik a nagyobb baj? Ha elmennek az arab családok, vagy ha maradnak?
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Ábrahám a beszélgetésben (24:30-tól) megemlít egy végül kivágott jelenetet, ahol az arabok azt állítják, hogy a svédek „keltetőknek”, „szülőgépeknek” hívták ide őket. Ez utóbbi állítás legalább annyira felháborító, mint röhejes (vélhetően megosztó mivolta miatt vágták ki), ráadásul túlzó is, mert abban egészen biztos vagyok, hogy a létező probléma ellenére nem tömegesek a „gyerekrablások” az ominózus országokban, tehát tömeges keltetésről beszélni inkább számít ellenségeskedésnek a befogadó európai ország irányába, semmint hitelességre törekvésnek.
Nos, igazából ennyi, amit így gyorstalpalón el tudtam mondani a filmről. Érdemes megnézni, már csak azért is, hogy képet kapjunk az LMBTQ-lobbi ravaszságáról, de minden hallott vagy látott információ ellenére is érdemes magunkban kérdéseket feltennünk, illetve megszűrni azokat a részeket, melyek a magyar kormány politikáját dicsérik. Elvégre egy Fidesz-közeli alkotásról beszélünk, ne szépítsük a dolgot.
Silje Garmo (a nagy múltú család sarja) nem csak a hazáját szereti s nem csak az ősi történetükre büszke, de arra is, hogy összes nagyszülője részt vett a norvég „ellenállási mozgalomban” a második világháború idején (így viking leszármazottként valamiért mégsem a Pa Vikingtog-ot hallgatták) és az életüket kockáztatták a hazájukért – legalábbis Silje elmondása szerint. Ironikus. Hogyha nem így alakul a történelem, Silje Garmonak ma bizonyára nem kellett volna elmenekülnie hazájából. De ezek már olyan összefüggések, amit a hölgy nem lát, vagy nem akar meglátni.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
