Előadás-csúcstartó drámaszerzőként az utóbbi években prózára váltott, azt tartja: ezáltal szabadabbá vált. Egressy Zoltánnal a siker természetrajzáról, belső mércéről, előítéletekről és arról is beszélgettünk, hogyan kezdik önmaguk történetét írni a hősök.
– A neve hallatán tíz emberből kilencnek minden bizonnyal a legsikeresebb, legtöbbet idézett, legtöbbet játszott alkotása, a Portugál című színmű jut az eszébe. Önben is hasonlóképpen él a darab megítélése? – Kétségtelenül a Portugál tekinthető a legvisszhangosabb művemnek, de sikeréhez nagyban hozzájárult az is, hogy a Katona József Színház mutatta be, és ezáltal azonnal szem elé került a darab. Azt persze nem lehetett sejteni, hogy ekkora siker lesz, hogy húsz éven át megy. Megnyugtató visszaigazolás, hogy a továbbiakban több más színházban is nagy sorozatot ért meg. Utána azonban írtam olyan színdarabokat, amelyeket a magam mércéje alapján erősebbnek érzek. Más kérdés, hogy azoknak nem lett ilyen utóéletük. Olyan műveim is vannak, amelyeket többször játszottak külföldön, mint Magyarországon. A Június című darabot Romániában Victor Ioan Frunză kétszer is megrendezte, míg Magyarországon egyetlen bemutatója volt, Győrben. A Sóska, sültkrumpli című darabomat is 23 évig játszották a Budapesti Kamaraszínházban. De hát rengetegféle siker létezik: szakmai siker, közönségsiker, olyan siker, amely ismertté tesz. Miközben lehet, hogy az ember belső mércéje egészen máshol húzódik. Hogy bizonyos mértékig béklyó is lehet, ha elsősorban a Portugálhoz kötik a nevemet? Volt időszak, amikor idegesített. Aztán megnyugtattam magam, hogy inkább jó, ha kötnek valamit a nevemhez. És hát elkezdtem prózát írni, ami teljesen más terület.
– Még mielőtt elkezdenénk prózát írni: miért a dráma műfajával kezdett? – Versekkel kezdtem. 1991-ben megjelent egy kis kötet a nevem alatt, de a költészetet ezután hosszú évekre abbahagytam, évekig csak újságírással foglalkoztam. Akkoriban találtam rá a dialógusírás szépségére. Megírtam az első darabomat Reviczky Gyuláról, a költőről. Odaadtam a kéziratot Radnóti Zsuzsának – Örkény István özvegyének –, aki a fiatal drámaírók nagy felfedezőjének számított. Ő „intézett” nekem egy ösztöndíjat, arra írtam a Portugált, amelynek eredetileg a Vígszínházban lett volna a bemutatója. Ott annak idején nagyon sok kortárs darab fordult meg, amelyeket végül általában nem mutattak be. Ily módon ezek a művek átkerültek más színházakba.
– Anélkül, hogy végleg leragadnánk a Portugálnál, milyen élményanyag alapján született az a darab? – Bár a cselekmény egy falusi kocsmában zajlik, korábban nem jártam hasonló helyeken. A külvárosi helyszíneket ismertem valamennyire, de azokat is inkább csak láttam, mint megéltem, úgyhogy alapvetően a képzeletemre hagyatkoztam. A figurák tulajdonképpen bárhol behelyettesíthetők: a helyi erős ember, a helyi vicces, a helyi okoskodó. A sportos kötődés adott volt, a Népsporton tanultam meg olvasni. Nemcsak a futball érdekelt, volt egy füzetem, amelyben a súlyemelő-világcsúcsoktól kezdődően az atlétikai magyar csúcsig mindent vezettem. Nagyapámat ráncigáltam magammal mindenhová, 12 éves koromban jelen voltam például az Olimpiai Csarnokban Mátay Andrea fedett pályás magasugró-világcsúcsánál. Sportriporter akartam lenni, de gimnazista koromra valahogy elillant belőlem ez a vágy, azonban megmaradt a sport szeretete.
– De honnan a magabiztos tárgy- és helyzetismeret, például a Kék, kék, kék című tragikomédia esetében? – Kelenföldön laktam éppen, amikor fellépett ott egy vándorcirkusz. Megpróbáltam bekapcsolódni az életükbe, figyeltem a mindennapjaikat. Nagyon érdekelt például, milyen az, amikor az igazgató-családfő szedi a jegyet. Vagy hogy megérkezik az idomár, majd három perc múlva bohócnak átöltözve megy tovább. Konkrétan nem őket akartam megírni, csak ellesni néhány dolgot, a viszonyrendszerüket. Nem mondom, hogy nagyon örültek nekem, gyanakodtak, mit akarok. Kis, lepukkant családi vállalkozás volt, de az egésznek a szépsége, a hitük, a lelkesedésük kontra az általuk képviselt művészi színvonal izgalmasnak tűnt. Erre fel lehetne fűzni egy színdarabot, gondoltam. Soha nem szerettem úgy írni, hogy nem nézek a dolgok után.
– Mitől érzi vonzóbbnak mostanában a prózaírást? – Szabadabb. Közvetlen visszajelzés ugyan nincs, mint a színházban – nincs nézőtér –, de ez nem baj. Amúgy sem voltam minden esetben boldog a darabjaim viszontlátásakor, de hát nem mehettem oda minden egyes nézőhöz, hogy én ezt nem ilyennek szántam. Rengeteg előítélet létezik, mindenkiről mindenkinek van véleménye, anélkül, hogy behatóan ismerné az illető munkásságát.
– Az ön esetében mi van előbb: a mű nyelvezete vagy maga a történet? – A Madáchról szóló Vesztett éden például teljesen más hangvételű, mint mondjuk a Portugál vagy a 4×100. De mindkét esetben a nyelvet, a hangot kell először megtalálni. A Jolka harangja című regényem esetében is így történt. Megismerkedtem egy nénivel, akinek a vegyes zalai-somogyi nyelvezete mellett sok egyéni szóalkotása, egyedi stílusa van. A regény szövege részben az ő szövege, részben fikció, nem is tudom, milyen arányban, mert írás közben egy idő után már az ő fejével tudtam gondolkodni. A Szaggatott vonal, illetve a Szarvas a ködben című regényeim közül az egyik egy férfi, a másik női monológ. Ezeket a figurákat még megírás előtt nyelvvel együtt ki kell találni. Sokkal nagyobb feladat valakinek a nyelvét megalkotni, mint magát a történetet. A színdarabok esetében is így van: előbb a szereplők személyiségét szeretem kitalálni nyelvvel együtt, utána jön a történet.
– Van valami konkrét, megfogható kiváltó oka a prózára való átváltásnak? – 2009-ben kértek tőlem egy novellát egy antológiába. Írtam egyet, és megtetszett a műnem, azon belül pedig a műfaj. És mondom, szabadabb dolog. Dráma esetében ezer dologra kell figyelni, hogy egy belőle készülő előadás megvalósítható legyen. A Reviczky eredeti verziójában például a főszereplő minden jelenetben jelen van, közben viszont eltelik 16 év. Eljátszhatatlan. Át is írtam később. A prózában ráadásul nem érzem az esetenként nyomasztó kiszolgáltatottságot. Először csak novellákat írtam, az első regényemet, a Szaggatott vonal címűt is novellának szántam, csak nem akart véget érni. Különböző mellékszálak jöttek be, én meg utánuk mentem. Aztán egyszer csak az egész elkezdett önálló életet élni. Elkezdtem meséket is írni, egy ismerősömnek született egy gyereke, innen az indíttatás. A Piszke Papa meséi című sorozatból három kötet már megjelent, most írom a negyediket. Mostanában visszatértem a versíráshoz is. Ha minden igaz, év vége felé megjelenik a második verseskötetem. Röpke 33 évvel az első után.
Egressy Zoltán József Attila-díjas író, költő, Budapesten született 1967. augusztus 2-án. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-n diplomázott magyar–történelem szakon 1990-ben. 1998-ban mutatta be a budapesti Katona József Színház a Portugál című darabját, amely húsz éven át színen maradt, és a színház legtöbbet játszott, legsikeresebb előadásának számít. A bemutató után két évvel elkészült a filmváltozat is, többségében az ősbemutató alkotóival. Számos darabja került színpadra külföldön, például Angliában, Németországban, Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában, Horvátországban, Romániában. A Portugált a londoni Nemzeti Színházban játszották Dreaming Portugal címmel, a Sóska, sültkrumpli pedig a New End Theatre-ben, ugyancsak Londonban került színpadra Spinach’n’Chips címmel. Eddigi külföldi és belföldi színházi bemutatóinak száma jóval meghaladja a százat. Négy színdarabjából (Portugál; Sóska, sültkrumpli – Offside címmel; 4×100 és Nyár utca, nem megy tovább) filmváltozat is készült. Húsz dráma, hat regény szerzője, legutóbbi a Jolka harangja című (Helikon, 2022). Következő bemutatója Bukarestben a Bulandra Színházban lesz (Portugál). Heteken belül megjelenik legújabb novelláskötete Kettesével a lépcsőn címmel. Díjak, kitüntetések: Szép Ernő-díj (1999), József Attila-díj (2009). Két gyermek apja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »