Születésem óta mozgássérült vagyok, de megtanultam ezzel élni. Nagyon sok mindenem mentem keresztül – műtétek sorozata, járni tanulás, gyógytorna, úszás –, de ez mind fontos lecke volt. Mindig nagyon szerettem tanulni, és ma is szívesen fejlesztem tudásomat, ha lehetőség van rá. Örvendek, hogy szellemileg nem vagyok sérült, és a tudásommal próbálok érvényesülni, teljes életet élni, de ez sajnos nehéz.
Szerető családban nőttem fel, szüleim és nagyszüleim mindent megtettek, hogy gondtalan életem legyen és kiegyensúlyozott felnőtté váljak. Bár szerényen éltünk, de mindig a javulásom, a gyógykezelésem volt a fontos. Szüleim 27 éven át hordoztak Sepsiszentgyörgyre gyógytornára, masszírozásra id. Csíki Sándor tanár úrhoz, akinek nagyon sokat köszönhetek. Kiváló szakemberként Sanyi bácsi tudott segíteni az állapotomon, szeretettel és hozzáértéssel foglalkozott velem. Pozitív életszemléletével és szerető atyai szigorúságával meg tudott tanítani arra, hogy mozgássérültként is teljes életet lehet és kell élni. Halála sokunk számára pótolhatatlan veszteség.
Sajnos, tíz évvel ezelőtt elveszítettem édesapámat is, aki a mindenem volt, a támaszom, a barátom is. Ő tanított arra, hogy „ne add fel soha, és legyél mindig tisztességes, becsületes ember”. Itt maradtunk édesanyámmal magunkra, meg kellett tanulnom, hogy boldoguljak apa nélkül.
Kézdivásárhelyen nincs munkahely
Nem kell mondanom, hogy mozgássérültként nem könnyű az élet Romániában, és különösen Kézdivásárhelyen mindenhol falakba ütközöm. Az az érzésem, hogy ez a város ott maradt, ahol ötven éve volt. Itt születtem, itt nőttem fel, de most azt érzem, hogy képtelenség itt boldogulni.
Senki sem gondol ránk, senki sem ismeri és tartja be a 2006/448-as törvényt, nincs, aki képviselje jogainkat a városban, és azt hiszem, a kisváros mindenki mindenkit ismer hatása csak ront ezen a helyzeten. Munkalehetőség még egészséges embernek sincs, mozgássérültnek pláne: még szóba sem áll velem tisztességesen senki.
Leérettségiztem, nagyon szeretem az angol nyelvet, három nyelvvizsgám van, és pszichológia-tanfolyamot is végeztem. Hét évet dolgoztam német tulajdonú konfekciógyárban angoltanárként; kollégáim megbecsültek, szerettek, de jött a pandémia, aztán egy igazgatóváltás, és természetesen a mozgássérült az első, aki ilyen esetben munka nélkül marad. Azóta is folyamatosan keresem a munkahelyet, de sajnos sikertelenül, pedig a románnyelv-tudásom is tökéletes, és számítógépen is szívesen dolgozom. Nagyon szeretem a gyermekeket is, ismerőseim gyerekeinek szívesen segítek az angol és a román nyelv tanulásában.
Nagyon szeretnék egy kényelmes irodai munkahelyet, bármit szívesen elvégeznék, amit a tudásom és képességem megenged, de itt, Kézdin erre nincs lehetőségem. Tavaly októberben felcsillant a remény, amikor egy kedves nő rám írt, hogy a cégéhez keres valakit irodába és alkalmaz szívesen, de kiderült, hogy a cég Sepsiszentgyörgyön van, oda kellene költöznöm, amit meg is tennék, ha volna hol lakni, hisz ott sokkal több a lehetőség; egy másik hölgyvállalkozó segítségével elvégezhetnék egy ingyenes könyvelési tanfolyamot, de sajnos ez is lehetetlen, ha nem vagyok ott.
Öt éve küzdök a jogosítványért
Nehéz helyzetben vagyunk, mert édesanyám Parkinson-kóros lett három éve, és nem vezethet autót, így nagyon körülményes a mindennapokat megoldani. Öt éve elindítottam a folyamatot, hogy letegyem a sofőrvizsgát, nagyon szeretném, de sok-sok akadály gördült elém: bürokrácia, törvények be nem tartása, furcsa, lehetetlen emberek, akiknek csak a pénz a fontos. Többen is foglalkoztak már velem, mindenkitől tanultam valamit, hetekig forgattam az autómat egy csendes parkolóban, de a sikeres vizsgáig még nem jutottam el, és egy idő után anyagilag nagyon megterhelő volt a felkészülés; emiatt sajnos lemondtam róla. Egyszer úgy tűnt, hogy végre valaki önzetlenül segít, de tévedtem, az illetőnek csak a hírnév kellett újonnan nyitott sofőriskolájához.
2022-ben ismét nekifutottam: találtam egy hölgyet, aki minden ellenszolgáltatás nélkül, szakértelemmel foglalkozott velem, megreformálta mindazt, amit addig tanultam, és neki köszönhetően ma úgy vezetek lábbal és két kézzel, mint egy egészséges ember, és imádom a kicsi automata autómat, amiért nagyon megküzdöttem. Hálás vagyok érte, nagyon sokat tanultam és fejlődtem, mégis nagyon hosszúnak és küzdelmesnek érzem ezt az időszakot, mert nem tudom, hogy van ez az egész rendszer a sofőrvizsgákkal; nekem bonyolultnak tűnik. Tudom, hogy pontosan kell vezetni, csinálni mindent, és nagyon figyelni, mert nagy a forgalom, de ha látja az oktatód, hogy még nem vagy felkészülve, miért kell előállni vizsgázni háromszor-négyszer sikertelenül? Így csak elmegy a kedved és szégyenkezel.
Nagyon bánt, hogy mozgássérültként még azt is hallgatnom kellett oktatómtól, hogy nem 51 évesen kell próbálkozni az autóvezetéssel, mert már nehéz, nem tudom könnyedén, elegánsan irányítani a kocsit. Ezzel egyetértek, de sajnálom, én 18 évesen az önálló járásért küzdöttem, nem tudtam arra gondolni, hogy jogosítványt szerezzek.
Nagyon el vagyok keseredve. Két év után nemrég azt mondta az oktató édesanyámnak, nem hiszi el, hogy én a pszichológiai teszten átmentem és megfelelő pozitív értékelést kaptam. Én, aki pszichológia-tanfolyamot végeztem Budapesten, oldottam és oldattam tesztet, sikeresen vizsgáztam belőle és diplomát szereztem! Felnőtt, értelmes ember vagyok, ha nem kaptam volna orvosilag és pszichológiailag pozitív eredményt és jóváhagyást, elfogadom, és nem vágok bele ebbe a kalandba-küzdelembe, amelynek most sincs vége, de már nem tudom, mitévő legyek. Az oktatóm nem foglalkozik velem tovább, ez nagyon fáj és rosszulesik, hisz általa jutottam el eddig, most pedig elutasít azzal, hogy nem tudom megcsinálni! Egy világ omlott össze bennem, és nagyon nehéz talpra állni, nem tudom, egyáltalán fog-e sikerülni.
Egészséges emberek is próbálkoznak hatszor-hétszer, nekem nem lehet: legutóbb, amikor vizsgaidőpontot kértünk, az oktató azt mondta, ez az utolsó esélyem. Ez számomra úgy hangzik, mint az utolsó ítélet: kész, vége, nincs tovább, mert 51 éves vagy, és sérült ember.
Ötvenévesen már nem vagy jó, nem felelsz meg sehol, ne akarj már semmit elérni vagy munkahelyet szerezni, mert nem lehet. Én igenis büszkén vállalom a koromat, és büszke vagyok arra, amit eddig elértem. És nem adom fel.
Autó nélkül gyakorlatilag a négy fal között éljük a mindennapjainkat, és a kiszolgáltatott helyzetből már elég volt. Hozzátartozónk, rokonaink nincsenek (aki van, külföldön él), így idegent, szomszédot kell megkérni, hogy elvigyen vásárolni, amikor ráér, nem amikor akarsz.
Lakásgondunk is megoldatlan
A város főterén lakunk egy 1940-ben épült házban, amelyre már nagyon ráférne a felújítás, de sajnos nincs rá pénzünk, mert az édesanyám nyugdíjából és az én állami segélyemből élünk, ami szűkösen elég a mindennapokra.
Édesanyám próbált az önkormányzathoz fordulni, hogy lakásunkért cserébe adjanak egy kétszobás tömbházlakást: elutasították, hogy nem lehet (a rászorulónak az is baj, ha van valami a nevén), de segítenek az eladási hirdetést kitenni a Facebookra. Kérdezem, hogy itt senki nem ismeri a törvényeket, a mozgássérültek jogait?, de sajnos úgy kezeltek, amikor anyukám idehívta az alpolgármestert, mintha szellemileg is sérült lennék, ami nagyon rosszulesik, mert édesapám halála után én próbálom vinni az életünket, előre intézni a számlákat, itthonról a hivatalos ügyeket.
Semmi előnyöm nincs, csak az adókedvezmény a házra és a kicsi autómra; még egy parkolókártyát sem kaptam. Nagyon magas a lakásfenntartási költség, csak a gáz a téli időszakban 900 lej fölött volt. Ezért szeretnénk kisebb, felújított tömbházlakásra cserélni. Tudatában vagyok annak, hogy az élet nem végtelen még az önfeláldozó szülők számára sem, és sajnos édesanyám is elmegy egyszer. Szeretném, ha nyugodt szívvel távozna, tudva, hogy egy kényelmes, rendes, biztonságos kis lakásban hagyott, ahol képes vagyok az önálló életre.
Ha munkahely felől érdeklődtem az önkormányzatnál, azt mondták, nincs főiskolai végzettségem, és már nem vagyok pályakezdő fiatal, nem tudnak segíteni.
Sajnos sehol sem kell egy mozgássérült, pedig tisztességgel és becsülettel elvégezném a rám bízott feladatokat, csak egy kicsi segítségre és odafigyelésre lenne szükségem. Szeretem nagyon a pontosságot, fegyelmet, tisztaságot, meg tudok jelenni bárhol elegánsan, kisminkelve, és ha a két botot leteszem a sarokba, én is olyan ember vagyok, mint bárki más, nem szorulok speciális ellátásra, hála Istennek. Nem vagyok nagyravágyó, csak normális, szerény, önálló életet szeretnék magamnak.
Szívesen fogadok bárkitől tanácsot, segítséget, biztató szót, aki jó szándékkal fordul felém, bár sajnos a bizalmam is megingott már, mert internetes átverés áldozata is lettem. Nem pénzadományt kérek, csupán megoldást szeretnék találni az életemre!
Szőcs Hilda Éva, Kézdivásárhely
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
