Szüleimhez tartva, a házzal szemközti füves réten, a bronzszínűre festett, de valójában gipszből mintázott Szent Flórián-szobor mellett egy földön heverő legalább 10 m hosszú vékony fatörzs látványa kelti fel a figyelmemet. Ni csak, mondom magamban, a helybeli legények az idén is készülnek a hagyományos májusfa felállítására. Ezt teszik már évek óta és a végeredmény nagyon impozáns: a felállított fa csúcsán a színes szalagokat ide-oda lengeti a tavaszi szél, miközben érdekes zajok is hallhatók; az üres sörös és kólás fémdobozok időnként egymáshoz csapódva keltik ezeket.
Gyerekkoromban, amikor még egy nagyváros lakója voltam, nem láttam májusfákat, viszont május elsején a nagyszüleimhez vitt anyám, majd elrohant a gyülekező helyre, ahol már sokan idegesen topogtak és alig várták, hogy túllegyenek a kötelező felvonuláson, amit néhány ezzel megbízott „kolléga” éberen felügyelt és fel is jegyezte, hogy kik voltak jelen és kik nem. Bár még nem tudta megkérdezni tőlem senki, de egyszer én is „felvonultam”, igaz még anyám hasában, sőt „segítettem” neki a zászlót is cipelni, miután az idősebb férfikollégák egyszerűen a kezébe nyomták, mert szerintük ez a fiatalok feladata volt, ők meg már menet közben leléptek és valamelyik kocsmában felhajtottak néhány krigli sört vagy bort rendeltek maguknak.
A rendszerváltás egyik „vívmánya”, hogy az efféle kötelező felvonulások abbamaradtak, de számomra mindmáig talányos, hogy vajon mit is ünneplünk május elsején.
A „munka ünnepe” – ez ismert szlogen, de ha megnézem a világhálóra felkerült karikatúrát, amely egy május elsejei felvonulást ábrázol és különböző jelszavak olvashatók rajta, akkor még inkább zavarban vagyok. Csak néhányat idéznék: „ÉLJEN május 1. a munkanélküliség nagy ünnepe”; „ÉLJEN máj 1 %”; „ÉLJEN meg nyugdíjból”; ÉLJEN kenyéren és vízen”.
Egy, a kádári Magyarországon az 1960-as évek végén kiadott lexikonban ezt a tömör összefoglalást találtam május 1-je kapcsán: „a munkásosztály nemzetközi összefogásának ünnepe a II. Internacionálé 1889-i kongresszusának határozata alapján az 1886-i haymarketi (USA) vérengzés áldozatainak emlékére. A SZU-ban és a népi demokratikus országokban munkaszüneti nap, a munka és a proletár nemzetköziség ünnepe.” Ebből egy megállapítás ma is érvényes: „munkaszüneti nap”. Szerencsére ma már nem kell felvonulni, viszont egy kicsit bosszantó, hogy az üzletek is zárva tartanak, és ha elfelejtettünk az élelmiszerboltban bevásárolni, akkor kutakodhatunk valami ennivaló után a hűtőben, vagy marad az egyre drágább vendéglő.
Nagyapám mesélte egykor, hogy május elseje már 1889 előtt is fontos nap volt, persze egészen más okból. Ő egyébként nagy szerelmese volt a régebben kiadott könyveknek és olyanokat is őrzött a könyvtárában, amelyekben az 1830-as és 40-es évek magyarországi polgárainak a mindennapjairól számoltak be a korabeli tollforgatók és alkalmi krónikások:
A harmincas, de még a negyvenes években is május elsején, aki csak bírta magát, kora hajnalban fölkelt és elhagyta a várost. Ki a zöldbe! Ez volt a néhai jó nyárspolgárfamíliák jelszava ezen a napon és még ha csípős idő volt is, vagy szitált az eső, dehogy töltötte volna május elsejét négy fal között (…) Természetesen, ha ragyogó, fényes volt május elseje, akkor valóságos népvándorlás indult meg már a hajnali órákban és a budai hegységben hangyaként mozgott a városi porfellegből megszabadult közönség.”
Ha jól gondolom, akkor május elsején inkább a természet megújulását ünnepelték, a munkásosztály sanyarú sorsa ezekben a körökben aligha érdekelt bárkit is.
A főurak ilyenkor egy kisebb csapatba verődtek és a szabad ég alatt a pázsitra heveredve élvezték a friss levegőt, majd az inasok felszolgálták az „étkező kosarak dús tartalmát” és pezsgős palackok durrogása kontrázott a rovarok zümmögésének és a madarak csicsergésének.
Különösen emlékezetes volt egy május elsői kirándulás, amelyet 1843-ban maga Széchenyi István gróf rendezett, mint a meghívón állt – Pest és Buda szépeinek. A kirándulás alkalmával szentelték föl a Pest nevű új gőzhajót. Ragyogó idő kedvezett a vízi sétának és a pompás, új hajó födélzete hasonlított egy úszó virágos kerthez. A hajót a nagy Sámson, egy óriás dunai gőzös is kísérte, melynek födélzetén több száz ember szorongott. Mindkét hajó orrában zenekar foglalt helyet, amely az akkor annyira divatos hortobágyi csárdást játszotta. Útközben aztán Széchenyi István néhány rövid, lelkes szóval üdvözölte a vendégeket s egy elmés toast után a boros palackot és egy darab kenyeret a folyóba dobva, ősi hajósszokás szerint eljegyezte Pest-et a Dunával.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
