A Kádár-rendszer végén a legnépszerűbb csecsemőtermék márka a Chicco volt. Magam is érdekelt voltam, lévén nagyobbik fiam 1988-ban született, szóval még a kommunizmusban.
De most csak a kérdés nyelvészeti oldalát nézem. A magyar vásárlók alapvetően 2 nagy és 1 kisebb táborra oszlottak:
- akik szerint a helyes ejtés „csikkó” – ez volt a 60 %,
- akik szerint a helyes ejtés „kikkó” – ez volt a 30 %,
- s a fanatikus németpártiak, akik a „hikkó” verzióra szavaztak – s ez volt a 10 %.
Sajnos a csikkóisták növekedtek is, így még a helyes ejtést pártoló kikkóisták is sokszor kényszerültek csikkózni.
A rejtély megoldása: az 5 nagy nemzeti újlatin nyelv közül 3 nagyon hasonló írású, mégis eltérésekkel. Itt az olaszt, a portugált, s a spanyolt számítom így. A másik 2 nagy nemzeti újlatin nyelv – a francia és a román – nagyon más, a románban kemény szláv hatás van, a franciában meg még keményebb kelta és germán hatás, így ezeket nehéz összekeverni a többivel.
A nyelvész viccek szerint a román az olyan, mintha oroszok latinul próbálnának beszélni, a francia meg mintha gallok és frankok csak félig tanultak volna meg latinul.
Az eredeti latin nyelv a szétesése során a spanyol és a portugál a nyugati ágból lett, az olasz a déli ágból. A francia is a nyugati ágból lett, de a már említett erős kelta és germán hatás miatt radikálisan más lett a hangzása, így ma pl. a spanyolra sokkal jobban hasonlít az olasz, mint a francia. (A teljesség kedvéért: még volt 2 ág: a keleti, melyből a román lett, s egy ősi ág, mely a legközelebb maradt az eredeti latinhoz, ide tartozik a már gyakorlatilag nyelvjárási szintre visszaesett szárd nyelv.)
Az egyes latin betűk ejtése nagyon más lett, most nem minden eset, csak a fontosabb:
- a „c” betű a latinban mindig „k” hang volt, miközben „e” és „i” előtt a spanyolban és a portugálban „sz” hang lett, az olaszban meg „cs”,
- a „g” betű a latinban mindig „g” hang volt, miközben „e” és „i” előtt a spanyolban „h” hang, a portugálban „zs” hang, az olaszban meg „dzs” hang lett,
- a „s” betű a latinban mindig „sz” hang volt, miközben ez csak a spanyolban maradt meg, az olaszban és a portugálban egy sor esetben az ejtés „z”,
- a „v” betű a latinban mindig „w” hang volt, ebből az olaszban és a portugálban „v” lett, a spanyolban meg ejtése azonos lett a „b” betű ejtésével,
- a „z” betű a latinban egyedül görög jövevényszavakban létezett, ejtése az elit körében – görög mintára – „z” vagy „zd” volt, a köznép meg „sz” alakban ejtette, miközben ez az „sz” ejtés csak a spanyolban maradt meg, az olaszban „c” vagy „dz” lett, a portugálban meg „z”.
Új, a latinban nem létezett hangok jelölésére az egyes nyelvek más-más megoldásokat találtak, innen is eltérések lettek, íme egy pár:
- a latinban nem létezett „cs”, miközben ez van az olaszban és a spanyolban is: a spanyolban egyszerűen „ch”, míg az olaszban – kissé zavaró módon – „ci”, azaz az olaszban tudni kell, hogy a „ci” az mikor „csi” és mikor „cs”,
- a latinban nem létezett „ly”, miközben ez van – részben – mind a három nyelvben: az olaszban ez „gl” vagy „gli”, a portugálban „lh”, a spanyolban meg „ll” (a latin-amerikai spanyolban ez a hang megszűnt),
- a latinban nem létezett „ny”, miközben ez van mind a három nyelvben: a porugálban „nh”, az olaszban „gn” vagy „gni”, a spanyolban meg külön betű lett kitalálva rá, a „ñ”,
- a latinban nem létezett „s” hang, miközben ez van az olaszban és a portugálban is: a porugálban „ch”, az olaszban „sc” vagy „sci”.
Az egyes helyesírások a fentiek miatt külön-külön módszereket találtak ki az „e” és „i” előtti változó mássalhangzók „problémájára”. Hiszen ha a „c”/”g”-ból „e” és „is” előtt mindig cse/sze vagy csi/szi és dzse/he/zse és dzsi/hi/zsi lesz, akkor hogyan írjuk le, ha a „ke”/”ki”, „ge”/”gi” szótagot akarjuk leírmi?
Az olaszok egyszerűen álltak hozzá: ilyenkor oda tesznek egy „h” betűt, mely eleve néma, de ezekben az esetekben a „h” jelzi, hogy az előtte álló „c”/”g” ejtése „k”/”g”, s nem „cs”/”dzs”, szóval pl. ce = cse és gi = dzsi, de che = ke és ghi = gi.
A spanyolok számára ez nem működhetett, hiszen a „ch” az már foglalt a „cs” hangra.
Szóval ilyenkor a „k” hang jelölése „qu”. Ez nem okoz gondot, mert semmilyen más esetben nem fordulhat elő „qu”, azaz nem áll fel az „u” ejtésének veszélye, minden esetben ez néma „u”. Ha viszont „ku” szótagot akarunk leírni, akkor annak írása „cu”. Pl. Ecuador fővárosa Quito, ami „kito”, nem „kuito”, miközben Ecuador ejtése meg „ekuador” és nem „ekador”. Tehát az írás és az ejtés között teljes egyezés van.
A „g” esete már keményebb kérdés. Itt is „néma u” a megoldás, azaz gue = ge és gui = gi. Ez sokáig megldhatatlan rejtély volt a latin-amerikai szappanoperák magyar szinkronjának munkatársai számára, így lettek a röhejes „miguel” típusú magyar ejtések a „Miguel” névre.
De itt bizony megeshet, hogy a szótag „gue” és „gui” ejtésű. S a találékony spanyol helyesírás-kitalálók megoldották: ilyenkor két pont van az „u” betűn! Kiváló példa a kubai Camagüey városnév. Ha Camagey lenne, akkor ejtése „kamahej” lenne, ha meg Camaguey, akkor „kamagej”, de ennek a városnak a neve nem ez, hanem „kamaguej”, így írása Camagüey.
De hallottam már magyar ifjúkommunistától egy „cse guevara” nevű emberről is. Ha valóban ez lett volna a neve, akkor „Che Güevara” lett volna, de persze nem az, hanem „cse gevara”.
A portugál esetében a megoldás a spanyolhoz hasonló. Azzal a csúnyasággal, hogy a legutóbbi portugál helyesírás-reform óta nem kötelező a két pont kitétele, szóval egyszerűen tudni kell pl. mikor „ge” és mikor „gue”.
Szóval „kikko”.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
