Gazda József nyugalmazott tanár, író, szociográfus a Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) felkérésére, a Magyar Polgári Erő (MPE) támogatásával tartott előadást Kőrösi Csoma Sándor vélt világrajövetelének (1784. március 27.) közelgő 240. évfordulója tiszteletére Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A rendezvény jelmondatául a világhírű nyelvész örök érvényű felszólítását választották: „tiszteld a múltat és éltesd tovább!”
Csak feltételes módban beszélhetünk Csoma születésének időpontjáról, hiszen valójában az még mindig bizonytalan – szögezte le Gazda tanár úr, aki nem csak a székely tudós életútjának jó ismerője, hanem az emlékét őrző és éltető Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület megalapítója (1990. március 7.), melynek évtizedeken át vezetője is volt.
Tény, hogy az akkor még Kőrös, de hírneves fia tiszteletére 1904-ben nevét Csomakőrösre változtató háromszéki falu anyakönyvébe 1784. április 4-én bejegyezték Csoma András székely határőr katona Sándor nevű gyermekének a megkeresztelését, születésének időpontja azonban egyetlen eddig ismert okiratban sem szerepel. Így erre csak a szokásrend alapján következtethetünk, miszerint általában nyolcnapos korukban keresztelték meg a gyermekeket, vagyis 1784. március 27-én láthatta meg a napvilágot.
Újfalusi Sándor nagyenyedi iskolatársa és egyben első életrajzírója a visszaemlékezéseiben 1799-et jelölte meg Csoma kollégiumi tanulmányai megkezdésének éveként, megjegyezvén, hogy ekkor a tizedik életévét taposta. Következésképpen Csoma 1789-ben jöhetett a világra, ami ellentmond a korábbi feltételezéseknek. Figyelembe véve azonban, hogy a kollégiumi tanulmányok akkoriban is négy elemi osztály elvégzése után, vagyis 10–11 éves korban kezdődtek el, ez a lehetőség sem zárható ki. Ráadásul a Csetri Elek által megtalált, Csoma számára 1816-ban kiállított útlevélbe a porosz hatóságok 28 évesként jegyzik be az életkorát, egy 1819-es határátlépési engedélyben pedig 32 évesként szerepel. Nem véletlen tehát, hogy Bernard Le Calloc’h breton nyelvész és földrajztudós szerint Csoma Sándor 1787-ben vagy 1788-ban születhetett. De bármiként is legyen, világrajövetelének hivatalosan elfogadott időpontjaként még mindig 1784. március 27-ét tartják számon – fejtegette az előadó. Éppen ezért Magyarország kormánya a 2024-es esztendőt Csoma-évnek nyilvánította.
Miként juthatott eszébe egy székely katonacsaládból származó gyereknek, hogy a magyarság őshazáját kezdje keresni? – tette fel Gazda József a lényeges kérdést, majd a Csoma-kutatások legfrissebb eredményeinek ismeretében meg is válaszolta.
Még zsenge korában, a Kőrösön töltött évek alatt motoszkálhatott benne a szándék, hiszen a nagyenyedi kollégiumba érkezésének első pillanatától készült a „nagy útra”. Erre utal, hogy különös érdeklődést tanúsított a magyar őstörténet és a keleti nyelvek iránt, többek között törökül tanult. Ebben talán az is közrejátszott, hogy két évtizeddel a madéfalvi vérengzés után, osztrák elnyomás alatt születvén, egy veszélyeztetett nép fiának érezhette magát. Annál is inkább, hogy a történelem számunkra kedvezőtlen alakulása és a minket sújtó események okán a mi lesz velünk kérdés már „benne lógott” a levegőben. Ráadásul a tartásunk gyengítése végett, hatalmi támogatással egyre erőteljesebben hangoztatják a népi tudatba beivódott, de a krónikáink által is tényként leírt hun-magyar azonosságot cáfolni hivatott finnugor elméletet.
Csoma ezt nem fogadta el, és még Nagyenyeden, de már főiskolás hallgatóként a magyar–ujgur rokonságot hirdető Pray György és Budai Ésaiás történeti munkáit kezdte tanulmányozni, történelemtanára pedig a velük egy elvet valló Herepei Ádám volt. Mindez ugyancsak hozzájárulhatott a benne munkáló, származásunk kiderítését célzó vágy elhatározásként való megacélosodásához.
Nagyenyed után a göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait, ahol a legjobb professzorok irányításával és segítségével egészítette ki orientalisztikai ismereteit. Ezek birtokában még szilárdabbá vált a meggyőződése, hogy mi a Kína északi részén élő ujgurok rokonai vagyunk, mert ők a hunok helyben maradt részének a leszármazottai. Így az őshazát és az eleink által benne hagyott nyomokat is ott kell keresni. Ennek gondolatát a nemzetközi tudományos világ sem vetette el, bizonyosságának félreérthetetlen igazolása azonban az óriási távolság, a nehéz terepviszonyok és a bizonytalan politikai helyzet miatt váratott magára.
Csoma e feladat megoldására vállalkozott, és minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében. Az általa már elsajátított német mellett angolul, franciául, olaszul, arabul és perzsául is megtanult, majd később megismerkedett a szláv nyelvekkel is. Emellett éveken keresztül aszkéta életmódot folytatva edzette az akaratát és a testét a rá váró megpróbáltatások elviselésére.
1819. november 2-án indult el gyalogosan Nagyenyedről a Vöröstoronyi-szoroson keresztül Bukarestbe, ahonnan egy hónap tartózkodás után jutott el Szófiáig. Eredetileg Konstantinápolyba készült, azonban a városban dühöngő pestisjárvány miatt Enosz kikötővárosa felé vette az irányt, ahonnan Alexandriába, majd Ciprus érintésével Latakiába hajózott. Innen gyalog folytatta kisebb-nagyobb kényszermegszakításokkal tűzdelt, veszélyekkel és nélkülözésekkel terhelt útját, mígnem 1822.június 9-én megérkezett Tibetbe.
Itt találkozik William Moorcroft brit kormánymegbízottal, aki hamar felismervén a Csomában rejlő tehetséget, ráveszi, hogy a segítségével vágjon bele egy addig nem létező tibeti–angol szótár létrehozásába. Rövid mérlegelést követően elfogadja az ajánlatot abban a reményben, hogy a magyarok eredetére is talál utalást a rendelkezésére bocsátandó ősi iratokban. Kis híján két és fél évnyi ott-tartózkodása alatt megtanulta a nyelvet, de több ezer oldal tibeti feljegyzés elolvasása során egyetlen ilyenre sem bukkant. Az ily módon felhalmozott tudás birtokában viszont feldolgozza Tibet földrajzát, irodalmát és történetét, valamint összeállítja a 25 000 tibeti szóból álló jegyzékét. Immár e szellemi kincsek birtokában érkezett meg 1824. november 26-án Brit-Indiába, ahol a főkormányzóság hasznosnak ítélvén a tevékenysége eredményeit, havi 50 rúpia ösztöndíjat ítélt meg a folytatásra.
Kitartó munkája révén a neve brit és magyar tudományos körökben egyaránt ismertté vált, így Kalkuttába érkezését követően (1831. május 5.) beköltözhetett a Bengáli Ázsiai Társaság székházába, és Magyarországról is anyagi támogatásban részesült. Többéves kitartó munkája eredményeként 1834 januárjában megjelent a Tibeti–angol szótár és a Tibeti nyelvtan.
A jól kiérdemelt elismerésnek köszönhetően brit-indiai útlevéllel a zsebében 1835. december 14-én Bengáliába utazott, ahol elsajátította a bengáli, mahratta és szanszkrit nyelvet. Az utóbbi ismeretének birtokában összeállítja a tibeti–angol–szanszkrit szótárt, ez azonban már csak a halála után fog nyomdafestéket látni. Ugyanakkor megállapította, hogy a magyarnak természeti, szerkezeti egybeesése van a Kelet latinjaként emlegetett szanszkrit nyelvvel, azonban ezt bővebben kifejtő tanulmány nem maradt ránk, legalábbis nem tudunk a létezéséről.
1837 végén visszatért Kalkuttába, ahol öt éven át remetei magányban él, a tudományos munkának szenteli magát. 1842 februárjában ragad ismét vándorbotot, hogy a Himalája ösvényein Tibet fővárosába, Lhasszába jusson a magyar vonatkozású kutatásai folytatása, nemzete keleti kötődéseinek felfedése végett, de az égiek másképp határoztak. A Teráji-vidék mocsarain átkelve megfertőződött maláriával, amely 1842. április 11-én reggel Dardzsilingben végzett vele. Fáradt teste az ottani temetőben nyugszik.
Kegyetlen fintora a sorsnak, hogy vasakarata, edzettsége, lángesze, különleges nyelvtehetsége, szerénysége, becsületessége, egyszerűsége, átlagon felüli képességei és tudása ellenére, a körülmények szerencsétlen alakulása folytán Csoma Sándor végül nem jutott el Lhasszába. És az ujgurok földjére sem, hogy a rá jellemző tudományos alapossággal feltárja történelmünknek a mai napig rejtett titkait – fejezte be nagy ívű előadását Gazda József.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
