Vannak emberek, akiktől bizonyos politikai tisztséget viselő funkcionáriusok még akkor is tartanak, ha az illető már régen a másvilágra költözött.
Sok ilyen ember van szerte a világon, én most kettőről szeretnék pár szót írni, részben azért, mert ehhez a hónaphoz, tehát márciushoz mindenképpen hozzátartoznak. Az egyik ilyen „félelmet keltő ember” Petőfi Sándor, a csodálatos tehetségű költő, a márciusi ifjú, akinek 1849-ben a harctéren nyoma veszett, majd sokkal később egy kis csapat kikutatta, hogy a messzi orosz Barguzinban, fogolyként lelte halálát. Hosszan tartó vita, ilyen-olyan feltételezések, ellenőrizhetetlen hírek érkeztek nagy költőnk sorsáról, mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy nem kevés akadályt gördítettek az ellenerők az elé, hogy hitelt érdemlően kiderüljenek halálának, esetleges elhurcolásának körülményei. Nem is derültek ki. A hamvakat az említett kis csapat állítólag hazahozta. Azóta viszont se kép, se hang, pedig milyen jó lenne, ha valamelyik március 15-i ünnepünkön elmondhatnánk, hogy végre tiszta víz került a pohárba. Nemrégiben Kásler Miklóst kérdeztem, mit lehet tudni a Barguzinban állítólag megtalált Petőfi-sírról, pontosabban a költő földi maradványairól. Ő azt felelte, hogy a kutatócsoport tagjainak kell tudni, hol vannak a földi maradványok, de ezt közülük senki nem árulta el. Elméletileg tehát itthon vannak valahol a költő hamvai, de ennél többet nem tudunk, mert senki sem beszél róla. Hogy miért, azt nem tudjuk. Jó ideje már, hogy szinte senki sem óhajt megszólalni ez ügyben. Így aztán az avatatlan, ám Petőfiért mindmáig rajongó emberek keserű szájízzel kénytelenek konstatálni, hogy valami érthetetlen indok miatt nem szabad megtudniuk az igazságot. Magam képtelen vagyok felfogni, miért kellett ebből az ügyből titkot és rosszízű vitákat kreálni, de hát nem ez az egyetlen dolog, amit a „nagyok” – az embereket ostobának nézve – eltitkolnak előlünk. Ez a titkolózás szerintem érthetetlen, már csak azért is, mert egyetlen tisztességes ember sem szereti a rendezetlen ügyeket. Ha pedig a magyarok talán leginkább rajongott költőjéről van szó, akkor kivált szeretne tisztán látni. Most, hogy a régi március 15-re emlékeztünk, nyilván sokak gondoltak Petőfi Sándorra, ki még holtában is titokzatos ember maradt, s vele kapcsolatban elhallgatnak valamit a titkok tudói. Hogy miért, arra egyelőre nincs hiteles válasz. Miért? Tényleg félni kell Petőfitől? Mármint a hatalomnak?
Igen, vannak emberek, nem is kevesen, akiktől sokan még akkor is tartanak, ha ők már egy másik világban vannak. Petőfi, ha túlélte is a segesvári csatát, azóta nem tudunk róla semmi bizonyíthatót, hacsak nem őrizik valakik azt a titkot, ami életét valóságos haláláig övezte. Félni kell tehát tőle. Mint ahogy, ha Petőfi születésének évétől ugrunk 111 évet, tehát 1823-ból egészen 1934-ig, nos, akkor is született egy ember, akitől máig félnek egyes hatalmasok. Csurka Istvánnak hívják az illetőt, aki, ha nem is napra, de hónapra pontosan most lenne 90 éves. Őrzöm a közszolgálati tévé és rádió híradását a temetéséről. Mindegyik azt bizonyította, egyesek bizony tartanak-tartottak Csurka éleslátásától, szókimondásától. Jelzem, joggal, de ez más téma. Viszont a temetéséről a következőket mondta az úgynevezett „közszolgálat”. Idézem: „Pályatársai és művészbarátai vettek búcsút az író-politikustól.” Nos, aki ott volt – persze a pályatársakon és a művészbarátokon kívül – az mind a tisztelője volt. Több ezer ember. Csak éppen a köz szolgái ezt az apróságot elbagatellizálták. Nyilván nem véletlenül. Ahogy pályatársa és barátja, Bíró Zoltán írta: „Csurka nem volt »politikus alkat«, mert az öntörvényűségnek, az önálló gondolkodásnak és a szókimondásnak azon a fokán, ami egész lényére és elhivatottságára oly jellemző volt, nem lehet beilleszkedni a hazugságok és az árulások hálózatába. Ám a maga egyedi heroikus módján mégis politikus ember volt a javából, aki látni és láttatni akar, és aki egyéni sorsát bármikor feltétel nélkül alárendeli a közösség létérdekeinek. (…) Kicsiben alkudni is tudott, nagyban, a hazája ellenében soha.”
E rövid méltatásból is érzékelhető, hogy Csurka bátor ember volt. S a bátortól félnek a gyávák. Mindmáig. Amit talán bizonyíthat az a részlet is, melyet Csurka 1990 karácsonyán mondott a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában: „Most ismét rendszerváltás van az országban, legalábbis azt mondják. Magam már, hadd valljam meg lehajtott fejjel, szégyellem, hogy egyszer is kimondtam. Mert nincs, mert a sorozat folytatódik. Politikailag persze át lett meszelve a kirakat. Eltűntek a süllyesztőben az egykori haramiavezérek, és látszólag a szabadság is nagyobb lett. Korszerűsödésnek is van jele. Ez most egy jobb rendszer, mint ami tavaly volt. Mennek ki a megszálló csapatok. Az ország azonban semmivel nem lett függetlenebb. A függés mikéntje változott csupán. Eddig a bennünket leigázó hatalom rablóösztönének, parancsainak voltunk kiszolgáltatva, most a pusztulásnak és a tehetségtelenségnek. (…) Magyarországot ma a pénztelensége és az adós volta teszi kiszolgáltatottá. Nincs rendszerváltás, mert a kádári időkben kialakult vezető rétegek át tudják hárítani az elherdált dollármilliárdok terheit az összességre és leginkább az akkor is kiszolgáltatottakra, az ártatlanokra. Nincs elszámoltatás, mert ha az elszámoltatást kívánó tömegek kerülnének felülre, első ítéletük az lenne: nem fizetünk! Így tehát a Kádárék által a nemzetközi pénzpiacon felvett dollármilliárdok azt a hatalmi elitet védik, amelyik felvette, amelyik elherdálta.”
Nem nehéz még harminc év, meg százötven év távolából sem megállapítani, hogy e két nagyszerű ember holtában is tud gondolkodásra ösztökélni. Csurka bátorsága példa lehet sokak számára, Petőfi meg minden hátrahagyott versével, gondolatával abban segít, hogy miképpen kell és lehet bátornak lenni. Na, ettől félnek az örök gyávák. Hát csak féljenek.
Kondor Katalin
A szerző újságíró
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
