Évente háromszor tart lelkigyakorlatot szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak a Gyulafehérvári Caritas Ki-Út programja, a segítő nővérek közössége és a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat. A program idén első alkalommal március 7–10-én a székelyudvarhelyi Szent Pio Lelkigyakorlatos Házban zajlott.
Ezen az alkalmon tizenhárom gyógyulni vágyó szenvedélybeteg és hozzátartozó vett részt. Az alábbiakban egy résztvevő személyes élményét olvashatják.
Öt év! Hosszú? Rövid? Sok mindentől függ! Ezelőtt öt évvel úgy léptem be a Pio-ház kapuján, mint egy kicsavart rongy. Sírtam, féltem, de leginkább nagyon szégyelltem magam. Hogy történhetett ez meg velem? Miért éppen velem? Hogy és miért kerültem az ital rabságába, mikor látszólag semmi okom nem lett volna rá. Van szép családom, szerető férjem, unokáim, sőt most már dédunokáim is születtek.
A Pio-házban szeretettel fogadtak, ma is fülembe cseng a vezetőim (Hajni, Rita) kedves, bátorító szava: „Jó helyen vagy! Ne félj!” Akkor azt gondoltam, könnyű mondani, de nem tudjátok, mi van bennem. Megkezdődtek a programok, bemutatkozások, és lassan rájöttem, itt mindenki egy hajóban van velem; az én döntésem, hogy süllyedni fogok, vagy partra úszom. Én menekülni akartam, partot érni. Megértettem, hogy az én döntésem, hogy végleg leteszem a poharat, felszínre kerülök, vagy tovább iszom, és süllyedek. Nagyon nehéz volt az első idő.
A lelkigyakorlat után támogató csoportba kezdtem járni. Itt is az elején féltem, de már bizakodóbb voltam. Már voltak ismerőseim, biztatóim. Minden két hétben jártam, és éreztem, hogy kell a csoport nekem a változatos programjaival. Itt jobban megismertem magam, társaimat, foglalkoztam az érzelmeimmel. Minden foglalkozás valami újat adott. Családom is mellettem állt, segített, biztatott, vitt csoportba, hazavitt, mert a várostól messzebb lakunk.
Eltelt egy-két év, mert közben a Covid-19 is besegített. Itt az internet segített találkozni, beszélgetni, egymással kapcsolatba maradni. Az ezt követő első „szabad” lelkigyakorlaton megkaptam a kiérdemelt fehér pólót, ami egy év józanságért járt. Nagyon örvendtem neki. Továbbra is jártam csoportba, lelkigyakorlatra. Lelkigyakorlatok során sok minden megvilágosodott, amiért köszönet Gyuri atyának és munkatársainak, akik fáradságot nem ismerve jöttek Magyarországról, irányítottak, tanítottak, rávilágítottak olyan dolgokra az életünkből, amin elgondolkozhattunk.
Most öt év után világosodott meg bennem, hogy én magammal nem sokat törődtem, nem vigyáztam arra, hogy kimerülhetnek érzelmi tartalékaim, mindent én akartam elvégezni, mindenhol ott akartam lenni. Egyszóval azt hittem, nálam nélkül összedől a világ. Valószínű ez is nagyban hozzájárult, hogy belopta magát életembe az ital. Ezzel oldottam feszültséget, stresszt, vagy ami éppen előjött. Mindig volt ok, hogy ihassak.
És most már itt állok öt éve józanul, és örömkönnyekkel fogadtam a zöld pólót, amit kiérdemeltem.
Visszatekintve, nem volt könnyű, de hamar elrepült, és boldog vagyok józanságomért. Viccesen azt szoktam mondani: a Jóisten megengedte az alkoholizmusom, hogy megismerjek nagyon sok csodálatos embert, aki mellett valószínűleg elmentem volna, esetleg lenézem őket, vagy sajnálkozom felettük. Most már nagyon is értem, hogy mennyi munka áll a józanságunkban, mennyi erőfeszítés kell, hogy tiszták maradjunk.
Köszönetemet szeretném kifejezni a karitász és a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat munkatársainak, akik megteremtették ezt a lehetőséget, hogy egymás történeteit megismerve épüljünk, akik nagy türelemmel, szeretettel vezetnek ezen az úton. Köszönet a családom minden tagjának, akik bíztattak, segítettek.
Forrás és fotó: Gyulafehérvári Caritas/Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
