A Szent István Tudományos Akadémia március 4-én székfoglaló ülést tartott Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Szent István Társulat Társulati esték sorozatának keretében. A közgyűlésen tartotta meg akadémiai székfoglaló előadását Hász-Fehér Katalin irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének oktatója.
Az alábbiakban Hász-Fehér Katalin, az akadémia rendes tagja A tabló mint műfaj és elbeszélői technika Az ember tragédiájában című székfoglaló előadásának összefoglalóját adjuk közre.
Az előadás visszanézhető az akadémia YouTube-csatornáján.
Andor Csaba 2002-ben tette közzé a Madách Digitális Archívum (MDA) koncepciótervezetét, mely szerint a vállalkozás célja összegyűjteni és digitálisan közzétenni a Madách életére, műveire, kultuszára vonatkozó dokumentumokat, szövegkiadásokat, bírálatokat, cikkeket, tanulmányokat, monográfiákat. 2016-ban hatalmas mennyiségű anyagról számoltak be, köztük mintegy 2200 írott szövegről. A számok arról tanúskodnak, hogy
A több mint kétezres tétel nemcsak mennyiségében, hanem sokféleségében is elgondolkodtató. A széttartó értelmezések burokként veszik körül magát a művet, nem segítik, hanem elriasztják a leendő olvasót, befolyásolják az olvasatokat, és lehetetlenné teszik a műről való párbeszéd folytonos frissülését, hiszen ahhoz, hogy valaki megszólaljon saját olvasatáról, előbb a Madách-szakirodalommal kell szembenéznie. Egyik-másik értelmezés ugyanakkor szinte ráégett a műre, például – ahogyan az a Wikipédiára is felkerült –, hogy „Ádám az európai forradalmak eszméit vallja”, vagy a hegeli „tézis, antitézis, szintézis”-koncepció.
Az utóbbi évtizedekben formálódni kezdett a Madách-értelmezéseket felmérő és tipologizáló másodlagos, befogadástörténeti irodalom is – Németh G. Béla 1973-as tanulmányától kezdve Mezei József áttekintésén át, Thomas R. Marknak, a Fort Collins-i Colorado State University angol irodalom tanszéki tanárnak a hazai recepciótörténetre külső, amerikai szemmel vetett pillantásán keresztül S. Varga Pál Madách-tanulmányaiig.
Ezek az áttekintések azonban meglepő módon nemcsak a perspektívák, szempontok radikális eltéréseire, a koncepciók közötti párbeszéd hiányára, olykor heves vitákra, hanem az értelmezések folytonosságára, hasonlóságára is fényt derítettek. Thomas R. Marknak például az tűnt fel, hogy 1862-től kezdve az értelmezés fő árama csaknem egyöntetűen ideológiai jellegű: középpontjában a megváltás-gondolat áll, akár teológiai, akár szociológiai szempontból értjük a „megváltás” fogalmát. A teológiai olvasatok üdvtörténeti, a szociológiai olvasatok ellenben a forradalmi értékek „jóságos világrendjének” látomásával oldják fel a műnek az élet értelmére vonatkozó kérdését. Egyik esetben a XV. szín, a másik esetben a Prága–Párizs–Prága triptichon képezi a mű eszmei középpontját és lényegét. Az első típus ősforrása Arany János, aki úgy látja, hogy a Tragédia koncepciójából és kompozíciójából szervesen következik annak zárása, vagyis az, hogy „a szeretet szava és isten keze visszarántja” az öngyilkosságra készülő Ádámot „az örvény széléről”. A másik értelmezéstípus Erdélyi Jánostól eredeztethető; ez a fajta megközelítés gyakran kevésbé a mű szövegéhez, sokkal inkább annak történelmi képsorához, igazságtartalmához, gondolati-filozófiai síkjához csatlakozik, miközben saját világnézetét, szemléletét, történelem- vagy társadalomfilozófiáját keresi a műben, s ha nem találja, azt Madách rovására írja.
A Tragédia műfaji meghatározása és a szerkezeti sajátosságok leírása szintén eltérő az elemzésekben. Arany János, aki előbb sorról sorra áttanulmányozta, javította a szöveget, szerves és szoros kompozíciójú „költeményről” beszél; Szász Károly a „drámai költemény” jellegét magyarázza bírálatában; Erdélyi János eleinte szintén a drámai költemény kifejezést használja, majd később azt írja, hogy a III. szín végén, Ádám álmával, vagyis a történeti színekkel kezdődik a „valódi tragédia”; Palágyi Menyhért 1900-ban a művet önéletrajzi drámaként, „Madách életének világtörténeti allegóriájaként” értelmezi; Alexander Bernát „filozófiai költemény”-re módosítja a műfaji megnevezést, s a későbbiekben valóban a mű filozófiai tájékozódását helyezi előtérbe; Riedl Frigyes „filozófiai drámáról” beszél; Sőtér Istvánnál a mű romantikus emberiségköltemény, Barta Jánosnál az európai poème d’humanitéknak rokona, s felhívja a figyelmet nemcsak Byron Káinjára, Lamartinra, hanem Victor Hugónak a Madách művével csaknem egyidőben keletkezett, fragmentumokból felépülő „világtörténelmére”, a Századok legendájára is (1859); Németh G. Bélánál lírai természetű „drámai költemény”, Thomas R. Marknál és Martinkó Andrásnál ezzel szemben „tragédia”, Bécsy Tamásnál kétszintes misztériumjáték olvasható, míg a ma leginkább használatos Wikipédia „drámaként” jelöli.
Felmerül a kérdés, hogy a Tragédia jellegéből, felépítéséből, műnemi és műfaji ötvözetéből, illetve az olvasatok eltérő világszemléletéből eredő sokféle értelmezési irány mellett, vagy azok ellenében érdemes-e még kísérletezni a szöveg újraolvasásával. A legutóbbi évek tanulmányai azonban arról győznek meg, hogy
Revelatív erejű például Cserjés Katalin olvasata, amely – Arany Jánoshoz hasonlóan – a műnek nemcsak drámai és lírai, hanem elbeszélő jellegét is figyelembe veszi; ugyancsak termékenynek tűnik a kolozsvári T. Szabó Levente nyelvfilozófiai megközelítése, hogy csak néhány példát említsek.
Úgy vélem azonban, hogy ahhoz a központi, valamennyi elemzőt izgató kérdéshez is érdemes visszatérni,
Előadásomban olyan műfaj felől olvasom a szöveget, mely szorosabban kötődik Madách egyik ritkábban emlegetett szenvedélyéhez, a képzőművészethez is. A szakirodalom – érthető módon – többnyire szövegelőzményeket és párhuzamokat keresett a Tragédiához, s találta meg a rokonságot Milton, Goethe, Byron, Victor Hugo és mások műveivel. Azonban a kis egységekből felépített nagykompozíció már ezeknél a szerzőknél is közös gyökerekkel rendelkezhetett. Amint azt Karlheinz Stierle történeti áttekintése vázolja, a 18. században a képzőművészeti, drámai és regényműfajban is kiformálódó francia „tableau” műfaj a következő évtizedekben szinte minden művészeti ágban, számos variációban alakult tovább. A különálló jelenetekből építkező középfajú dráma, a prózai vagy verses életképsorozat, a rajz- és festménysorozat ugyanúgy a tablóműfaj sajátosságait mutatja, mint például Balzac hatalmas regényfolyama, az Emberi színjáték. E nagykompozíciók alkotórészei önmagukban önálló és zárt egységet képeznek, ugyanakkor folyamatosságuk, sorozatszerűségük többletjelentéssel ruházza fel, vagy egységes gondolat-, eszme- és poétikai rendszer keretébe építi be őket.
Az 1840-es évek második felétől Európa-szerte, így nálunk is nagy érdeklődés kísérte például a müncheni iskola egyik neves festője, Wilhelm von Kaulbach freskósorozatát, melyet a berlini Neues Museum lépcsőházában festett. A berlini sorozatban Kaulbach hat kompozíción keresztül vázolta fel a világtörténelmet, s felettük is további mozzanatokat ábrázolt szalagképen. A választott jelenetek a következők voltak: A hunok csatája, Jeruzsálem pusztulása, Görögország aranykora, A babiloni torony, A keresztes hadjáratok, A reformáció kora – ez utóbbit 1864-ben fejezte be, s Arany János lapja, a Koszorú is hírt adott róla. További magyar vonatkozása is van a freskósorozatnak. A hunok csatájának metszetét az 1850-es években Eötvös József meghozatta Berlinből a Csaba-trilógián dolgozó Arany János számára; ugyancsak magyar kapcsolat, hogy Liszt Ferenc személyesen is megtekintette a készülő freskókat, és az 1850-es évek második felében az általa létrehozott szimfonikus költemény műfaj, illetve -sorozat 11. darabjaként A hunok csatáját is „megzenésítette”. Frideczky Frigyes idézi Liszt egyik nyilatkozatát, miszerint szándékában állt Kaulbach összes festményét „megkomponálni”, „talán »A történelem drámája« vagy más megfelelő cím alatt”.
Nincs dokumentált adat arra nézve, hogy Madách – akár sajtóból is – ismerte volna Kaulbach képeit vagy Liszt Ferenc terveit. A „képes” vagy „hangos” világtörténelem darabjaival azonban még így is érdemes párhuzamba állítani Az ember tragédiáját. Ezeknek fényében mutatkozik meg, hogy bár szerkezetileg hasonlít hozzájuk, Madách mégsem egyszerűen világtörténelmi tablót ír, s az úgynevezett keretszínek sem csupán prológusok vagy az emberi történelem felett húzódó transzcendens „szalagképek”.
Művében az égi és földi szféra szervesen és elválaszthatatlanul egybefonódik, az ember történelmi küzdelmei pedig egy fejlődéstörténet állomásait képezik.
A Tragédia színein ugyanis végighúzódik egy másféle tudás is, ami sejtelem, megérzés, belső hang, homályos emlék, érzelem, sőt kinyilatkoztatás formájában a háttérben folyamatosan rendelkezésre állt, de Ádámnak végig kellett járnia a külső és belső küzdelem útját ahhoz, hogy – immár egy másféle szabadság jegyében – fel tudja azt ismerni.
Forrás: Szent István Tudományos Akadémia
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
