Minden generáció újra értelmezi önmagát, igyekszik meghatározni a helyét a mindig változó világban, és reagálni a körülötte zajló eseményekre.
Így történt ez a 19. században is, amikor a képzőművészetben a romantikát kezdte felváltani a kritikai realizmus Gustave Courbet kezdeményezésével Párizsban, majd a későbbiek során a realizmus talaján továbbfejlődve Claude Monet és barátai eljutottak az első benyomás rögzítéséig, az impresszionizmusig. Mindeközben még helyük volt a művészetben a hagyományos ábrázolásmódoknak is. Gondoljunk csak Munkácsy Mihályra, aki amíg csak festeni tudott, az utolsó pillanatig kitartott kőkemény realizmusa mellett, pedig már a kortársai közül is többen megszólták azért, hogy nem halad a korral. Nála nagyobb karriert azonban senki nem tudhatott a magáénak, hiszen még a tengerentúlra is eljutottak a legnagyobb alkotásai, világsikeréhez nem férhet kétség.
Vagyok, aki vagyok – Magyar képzőművészet 1945 után – Válogatás a Jáky-gyűjteményből címmel rendeztek kiállítást Budapesten, a Várkert Bazár termeiben. Végre újra vannak Magyarországon magángyűjtemények, amelyek 1945 előtt jelentősen meghatározták a magyar képzőművészeti életet. Ez a képes válogatás, amint a címe is utal rá, a II. világháború utáni művészek alkotásainak bemutatója. A tárlat mottója a hazai neoavantgárd mozgalom elismert képviselőjének, Korniss Dezsőnek egy gondolatából származik: „Az vagyok, aki vagyok, ahonnan jöttem, ahonnan az impulzusokat kaptam, tehát a szülőföldem, plusz Európa. A piktúra ezt jelenti számomra, és ez a piktúrám.”
„A 19. század végén a magyar társadalomra történelmi feladat várt: a modern Magyarország megteremtésének szükségessége. Ez a kihívás többet jelentett a feudalizmus szintjén rekedt ország újraszervezésénél és a kapitalizmus bevezetésénél: az országnak a modern Európához kellett felzárkóznia, nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem »lelkében« is egy új történelmi korszakba kellett lépnie” – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között.
Vajda Lajos, aki Korniss alkotótársa volt Szentendrén, ezt írta egyik levelében: „Törekvéseink arra irányulnak, hogy egy sajátos kelet-közép-európai új művészetet kialakítsunk a két nagy európai kultúrcentrum (francia és orosz) behatásain keresztül. Magyarország helyzete (földrajzi) Európában olyan, hogy predesztinálva van arra, hogy összekötő kapocs legyen Nyugat (francia) és Kelet (orosz) között; össze akarjuk forrasztani azt, ami e két póluson kulturálisan (művészetben) a kétfajta európai embertípus kifejeződését jelenti, hídépítők akarunk lenni.” Ez a fontos törekvés nemcsak akkor, a húszas-harmincas években állta meg a helyét, hanem akár ma is igaz lehetne.
A kiállítás Vajda Lajos papírra rajzolt emblematikus, tónusos, többdimenziós benyomást keltő, szürrealista alkotásával indul. Valószínűleg Vajda önarcképe. Akár az is lehetne a címe, hogy Íme, az ember; a töprengő, merengő arc ezt sugallja számomra. Jobbra fenn a kereszt és a csontok az élet végére utalnak. Ebből is látszik, hogy a képzőművészet nemcsak ceruza, ecset és festék, hanem legalább annyira egy eszme, filozófia mentén halad. Minden korszak kijelölte a maga útját. Honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? – ahogyan ezt már Gauguin megfogalmazta hatalmas vásznán 1897-ben.
Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Anna Margit, Kondor Béla festményei indítják a gazdag kiállítást. Barcsay mester konstruktivista képei és néhány térhatású, nem túl szép fejtanulmánya uralja a falat. Az 1960-as években készült, festőállványokat ábrázoló képein a konstrukción van a hangsúly. Barcsay legnépszerűbb alkotása azonban ma is a Művészeti anatómia című könyve és a hozzá készített anatómiai vázlatai, kidolgozásai.
Anna Margit egyéni látásmódja, egyszerű gyerekrajzokra emlékeztető groteszk, karikatúraszerű figurái megdöbbentik az embert. Az 1940-es években nem sok oka volt az embernek a boldogságra, és ez az alkotó művészetén is „átjön”; nem csodálkozhatunk rajta, hogy művei nem a szépség kifejeződései.
Továbbmenve az Európai Iskolához, a II. világháború utáni évek egyik legjelentősebb művészeti csoportjához tartozó alkotók képeivel találkozhatunk. 1945 októberében alapították a társaságot, amely tárlatokat rendezett, előadásokat szervezett, könyveket adott ki. Az 1945 és 1948 közötti időszakot optimista társadalmi légkör és szabadság jellemezte. Ez termékenyítően hatott a romjaiból újraszerveződő progresszív képzőművészeti kapcsolatrendszerekre. Az Európai Iskola alkotók és értelmiségiek laza társulásaként jött létre, s az École de Paris-hoz hasonlóan az avantgárd tendenciák széles hagyományából építkező figuratív festészetet, a konstruktív absztrakciót és a szürrealizmus különböző értelmezéseit egyaránt képviselte. Tagjai között találjuk Czóbel Bélát, Lossonczy Tamást, Vilt Tibort, Kállai Ernőt, Szántó Piroskát, Martyn Ferencet, Gyémánt Lászlót és még sok más alkotót.
„Európa s a régi európai eszmény: romokban hever. Európai eszmény alatt eddig nyugat-európai eszményt értettünk. Ezentúl Egész-Európára kell gondolnunk. Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet fel. Mindenkinek el kell döntenie, hogy Krisztus után 1945-ben jogosan viseli-e ezt a megjelölést: európai ember. Meg kell teremtenünk az élő európai iskolát, amely megfogalmazza élet, ember, közösség új kapcsolatát. Ez a feladat határozza meg az első »Európai Iskola« tevékenységét” – írta Pán Imre művészeti író, szerkesztő, költő, műgyűjtő.
1948-ban azonban ezt a csoportosulást is utolérte a sztálini kultúrpolitika. A fordulat éve tönkretette az egyéni kezdeményezéseket, a társaság feloszlott, tagjai belső emigrációba kényszerültek. A szocreál doktrinája ugyan teljesen száműzte a szürrealista és az absztrakt formakincset a művészeti közélet nyilvános tereiből, de az Európai Iskola hatása búvópatakként, egyfajta hermetikus, titkos kultúraként mégis fennmaradt. Első újrafelfedezői pedig azok a fiatal képzőművészek voltak, akik Zuglói Kör néven nem egyszerűen a saját kulturális gyökereiket kutatták, hanem a hiányzó láncszemet is keresték a nyugati friss törekvések megértéséhez. Keserü Ilona a népművészethez nyúlt inspirációért. Színes, dekoratív festményei, nonfiguratív kompozíciói, geometrikus mintáinak ismétlődései biztonságot, formai hűséget tükröznek és a hagyományok tiszteletét. Bak Imre Marika című képe is rendkívül dekoratív, nála is jellemző az ismétlődés, a filmszerűség, a vad színek brutalitása.
Az 1960-as évektől megjelennek a világban az olyan tömegkulturális jelenségek, mint a képregény, a reklám, a popzene, és ezzel párhuzamosan új vizuális közlésformák jelentkeznek: a fotó, a film és a tévé. Mindezeket persze nem támogatta az akkori magyar kultúrpolitika. A hagyományos technikák, a háromdimenziós ábrázolás mellett létrejött a negyedik dimenzió fogalmát is bevezető fényművészet és a mobilszobrászat. Gondoljunk csak a magyar származású Nicolas Schöfferre, aki 1936-ban került Párizsba, s ott már igen korán a kinetikus művészet, a kibernetikus szobrászat megteremtője és kiemelkedő képviselője lett.
Aki figyelte az elmúlt évtizedekben a művészeti élet eseményeit, az talán hallott az úgynevezett Iparterv-generáció művészetéről. Az elnevezés két kiállításra utal, melyeket az akkor fiatal műtörténész, Sinkovits Péter rendezett 1968-ban és 1969-ben az Iparterv építőipari vállalat budapest-belvárosi székházának dísztermében. A részben a Zuglói Kör tagjainak alkotásaiból szerveződő tárlatok talán legfontosabb erénye az volt, hogy sikeresen ötvözték a hazai klasszikus avantgárd és az Európai Iskola tradícióit a Nyugat-Európában, illetve a tengerentúlon megjelenő neoavantgárd művészeti törekvésekkel. Jellemző, hogy az akkori kultúrpolitikai vezetés mindkét kiállítást betiltotta, csupán néhány napig voltak láthatók.
A Várkert Bazárban most megtekinthető tárlat rendezőinek köszönhetően bepillantást nyerhetünk az 1945 utáni művészeti törekvések sokféleségébe. A termekben és a hangulatos belső udvarban nemcsak nonfiguratív és absztrakt, hanem figuratív alkotásokat is láthatunk.
A Képzőművészeti Főiskolán leginkább Bernáth Aurél volt az a művész, aki támogatta az új szellemiséget, a modern törekvéseket. (Az intézmény vezetésének sok baja volt Bernáthtal, mert a korabeli káderlapok szerint nem akart szívvel-lélekkel azonosulni a szocreállal; ha a téma az ötvenes-hatvanas években szóba került, csak mosolygott és kitérő válaszokat adott.) Neki köszönhető, hogy voltak, akik a nyomdokain haladva, a realizmusból kiindulva valami mást akartak csinálni.
Ilyen művésznek számított Csernus Tibor is. Képei naturalisztikusak és egyúttal szürrealisták. A szakirodalom ma úgy határozza meg, hogy amit Csernus művelt, az szürnaturalizmus. Egy időben ő is hiperrealista képeket festett, a kiállításon láthatunk tőle ilyen művet is. Az ő művészete sem nagyon talált megértésre a Kádár-korszakban, távozásra kényszerült, 1964-ben végleg elhagyta Magyarországot, és Párizsban telepedett le.
A kiállításon remek képeket találhatunk Fehér Lászlótól, Barabás Mártontól, Méhes Lászlótól. Megnézhetjük egy különleges életmű néhány darabját, Tóth Menyhért egyedi hangvételű alkotásait is; sajátos szimbolikájú, egyéni emlékanyagból építkező festmények ezek. Univerzálissá formált képi világok jellemzik például Czimra Gyula, Gedő Ilka, Román György, Ország Lili és a már említett Tóth Menyhért munkásságát is.
Aki kicsit is kíváncsi az 1945 utáni magyar képzőművészetnek a korlátolt politikai kurzusok ellenére is megmutatkozó sokszínűségére, annak feltétlenül érdemes ellátogatnia a Jáky-gyűjtemény anyagából rendezett kiállításra, amely a Várkert Bazár Déli palotájában, az YBL6 Művészeti Térben június 22-éig tekinthető meg.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
