Miután a keleti fronton megszakadt a tengelyhatalmak hadiszerencséje és a szovjet Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült, az ázsiai emberáradat feltartóztatása, a hadigépezetben és emberállományban való minél nagyobb károkozás volt az elsődleges cél egészen addig, amíg Németország és a szövetségesei újból össze nem szedik magukat egy hathatós ellentámadáshoz, hozzátéve, hogy mindezt úgy kell(ett volna) kivitelezni, hogy a nyugati oldalról folyamatosan szorongat a népromboló internacionalizmus másik kártevője, a nyugati vadkapitalizmus. Hathatós ellentámadások persze így is voltak – mindkettő fronton – de a végeredmény mindenki számára ismeretes.
1944 végére ez az elv nem sokat változott, azzal a kiegészítéssel, hogy a tengelyhatalmak egyre nehezebb helyzetbe kerültek. A közvélemény egy része az angolszászok és a szovjetek között nem vont egyenlőségjelet, habár a revizionista történetírás jelen állása szerint nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy előbbiek sem sokkal maradtak el a Vörös Hadsereg brutalitásától, gondoljunk csak a szintén évfordulós Drezdára. A kis európai népek számára – Közép-Európában és Kelet-Európában – mégis a néppusztító bolsevizmus jelentette a legfenyegetőbb, valós veszélyt, amely testet öltött, hús-vér volt, ellentétben azzal a „tudományos marxizmussal”, amelynek délibábját nyugati ellenségeinknek egy része kereste.
Budapest 1944-45-ös ostroma egyike a világtörténelem legnagyobb városban történt csatáinak, második világháborús viszonylatban pedig Sztálingrád után a legbrutálisabb harcokat a mi fővárosunk utcáin vívták. Természetesen nem becsmérelve német szövetségeseinket – főleg, hogy a védősereg egy jelentős részét Budapesten is ők szolgáltatták – de Berlin a töredék idő alatt esett el Budapesthez képest és ez igaz Bécsre is, hovatovább voltak olyan francia városok, melyeket a tengelyhatalmak lényegében komolyabb ellenállás nélkül adtak át az angolszászoknak. Persze ez az összehasonlítás több szempontból sem korrekt és helyes (Berlinnek és Bécsnek teljesen más adottságai vannak, mint a remekül védhető Budapestnek, nem beszélve az egymástól eltérő időszakokról, stb-stb.), de minden jogunk megvan, hogy büszkék legyünk Budapest védőire, még akkor is, ha az idegenszívű történetírás és az országunkon élősködő hontalanok és csatlósaik az ellenkezőjét sulykolják.
Hányszor, de hányszor hallottuk már az „értelmetlen ellenállás”, a „fasiszta téboly”, a „megsemmisültek az épületek, csak ezt értük el” és a többi agyonkoptatott lózungot. Mindezek ellenére mégis évről évre növekszik azok száma, akik megemlékeznek hőseinkről, teszik ezt úgy, hogy még a történelemoktatás és az alaptanterv is mélyen hallgat róla. Pedig, ha volt egy olyan pillanat, amikor a legfényesebben mutatkozott meg Európa élni akarása a korszakban, akkor az vitán felül Budapest ostromakor volt.
Erre a heroikus küzdelemre, mint „i”-re a pontot tette fel 1945. február 11-én az est beálltával a budavári kitörés. Ezt a hősies (hadi)tettet a mai, úgymond modern ember – pontosabban azoknak egy része – talán értelmezni sem tudja, alaposan megérteni vagy megélni végképp nem. Meggyőződésem, hogy ez még akkor is így lenne, ha éppenséggel nem szórtak volna annyi mocskot a második világháborús Magyarország szerepvállalására, hiszen a kitörők önfeláldozó harca távol áll a 21. századi ember létfelfogásától. Persze, ennek a magas fokú emberi minőségnek a képviselete és megértése nem várható el mindenkitől, tisztelete viszont annál inkább.
Minden sötét igyekezet ellenére Budapest védőire még akkor is emlékezni fognak, amikor Európa ellenségeinek már az emléke is köddé vált. Így van ez rendjén és így az igazságos, ha már a világháborút elvesztettük.
Ehhez persze szükség lenne egy, a témakörhöz pozitívan álló állami emlékezetpolitikára, ez természetesen a NER regnálása alatt egyenlő a lehetetlennel, hiszen a rendszer alappilléreivel menne szembe egy ilyen kiállás. Mindez nyilván sokat elárul a Fidesz kétarcúságáról, de úgy hiszem, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Pedig egy egészséges nemzetpolitikai térben esélye sem lenne annak a hangos kisebbségnek, amely itt él ugyan, de nem lélegzik velünk, hovatovább minden alkalmat megragad arra, hogy hőseinkbe rúgjon. Bele fog törni a foguk.
Végezetül örömmel zárom soraimat egy kedves olvasó és bajtárs, Rácz Edvárd versével, melyet tavaly írt Budapest védőinek emlékére, jelezvén, hogy a valódi hősöket tényleg nem feledik sosem.
Kitörünk
Tűzgyűrű körültünk
Halált osztó rakéták röpülnek fölöttünk
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Elveszett ügy! mondja a balga
Kígyómarás csak minden szava
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Földön hever egy német baka
Felesége fényképét melléhez tartja
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Budapest, Európa koronájának éke
Ez most a haza, ezért hullajtom vérem.
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Szolgasorsban óh hogy élhetne ember?
Ránk ront a vörös horda óh e förtelmes tenger!
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Nem lészen hiába halálunk
Vált válnak vetve büszkén helytállunk
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Összetiport csontjainkból új élet sarjad
S felnő egy nemzedék készen a véres harcra
Kelj fel, bajtárs, kitörünk.
Életünk a halál által új értelmet nyer,
Itt éltünk itt halunk ha áld is a sors vagy ha éppen ver.
Pihenj most már, bajtárs, kitörtünk.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
