Címszerepek, Macbeth a Katonában, tíz évvel később Liliom a Vígszínházban, köztük filmek sora. Megsejtett, átérzett művészi és emberi hitelességéből kiindulva régóta foglalkoztatott a gondolat, milyen jó lenne Hajduk Károllyal hivatásáról, a színházról eszmét cseréni. December végén ültünk le beszélgetni.
– Amikor egyeztettük a találkozó időpontját, és említettem, hogy a hivatásáról kérdezném, úgy tért vissza a témára, hogy tehát a szakmáról… Szóval szakma vagy hivatás?
– A hivatás kifejezésnek van némi pátosza; mi, színészek a hétköznapokban, egymás között általában szakmaként hivatkozunk a munkánkra. Persze – sok kollégámhoz hasonlóan – a szívem mélyén magam is hivatásként tekintek rá, de a művészettel talán nem is lehet másképpen foglalkozni.
– Indokolható a megkülönböztetés: a szakma mesterségbeli jártasságot, technikai tudást alaptételez, a hivatás annyival több, hogy életformává válik, és az adott foglalkozásnak valamiféle nagyobb, a láthatón túlmutató célja lesz.
– A két dolog keveredik. Nagyon is helyénvaló a színészetet szakmának tekinteni, hiszen alapvető mesterségbeli tudást igényel, amit el kell sajátítani. Egy bizonyos pontig ugyanolyan szakma, mint az orvosé, aki megtanulja a biológiát, az anatómiát és így tovább. Van egy fontos technikai része, amiről az emberek többsége talán nem is tud. A színházban, a televízióban, a filmvásznon szereplőket látnak, akik ezt-azt, így-úgy csinálnak; beszélnek, énekelnek… De ehhez a „játékhoz” sok évnyi alapos felkészülés szükséges.
Azt hiszem, hogy aki kultúrával foglalkozik, közszolgálatot lát el. Bármilyen társadalomról legyen is szó, fontos, hogy legyen ennivaló, iskolába járhassak, tudjak közlekedni, orvoshoz mehessek, taníttathassam a gyerekemet… És ugyanennyire fontos a kultúrához jutás lehetősége, a zene, a képzőművészet, az irodalom, a színház szerepe.
– Mondhatjuk, hogy alapszükséglet, a szellemi, lelki jóllét egyik feltétele.
– Igen. Jó esetben. Ezzel mélységesen egyetértek.
– Tekintettel arra, hogy mindkét területen, a színpadon és filmben is bizonyított már, Öntől érvényesen megkérdezhető: mitől lesz valaki hiteles a deszkákon, illetve a vásznon vagy képernyőn? Az az egyik régi alapvélekedés – látva az angol, orosz, olasz, német, spanyol, francia és más „iskolákat” –, hogy színházban játszó művészekből válhat igazán kiváló filmszínész. Mi a helyzet e téren nálunk?
– A „színészösszetétel” földrészenként, országonként változó. Mi kis ország vagyunk, itthon nincs olyan, hogy valaki csak filmszínész, és kizárólag filmekben, sorozatokban, tévéműsorokban szerepel. Amerikában, angolszász területeken vagy Indiában, ahol hatalmas a filmipar, ez annál inkább lehetséges. A briteknél a nemzetközi sztárok szinte kivétel nélkül színpadi, ráadásul többnyire Shakespeare-színészek. Nálunk nem készül sok film, így a színészek kilencvenöt százalékának a színház az alap, a fő bázis. Vannak néhányan, akik egy idő után úgy döntenek, hogy nem játszanak tovább színpadon, vagy csak ritkán, és inkább, mondjuk, főként a szinkronból élnek. Előfordul, hogy valaki remek színpadi színész, de nem tud jól működni a filmben. Olvastam interjút neves művésszel, aki elmondta, hogy sokáig furcsán érezte magát a kamera előtt. Ahogy említettem, itthon kevés film készül, viszont elég sok a színész. Nem tudunk folyamatosan és annyit filmezni, hogy ez a munka megszokottá, természetessé válhasson. Ezt is meg kell tanulni, hiszen egészen mások az arányok a filmnél és a színpadon. Itt beszélgetünk a Vígszínház mellett, ahol alkalmanként ezerkétszáz ember nézi bizonyos távolságból a hatalmas színpadon történő eseményeket. Nyilván ez esetben teljesen más eszközöket, megoldásokat kell alkalmaznom, mint amikor tőlem ötven centiméterre vesz egy kamera. És már itt is vagyunk az emlegetett szakmai résznél. Ha módunk nyílik eleget forgatni, akkor a gyakorlat segíthet a ráérzésben. A hitelesség pedig ezeken túl még oly sok mindentől függ. A fene tudja…
– Pályafutásában hogyan van jelen ez a kettősség, illetve mit jelent Önnek a színház és a film valósága?
– A dolgok alfája ugyanaz; egy feszült szituáció, mondjuk, egy válás ugyanúgy elképzelhető a vásznon és a színpadon. Ezt az adott helyzetet nézve egy színésznek „ugyanabból” kell tudnia megjeleníteni a lényeget, csak más eszközök használatával. Szívben, agyban ugyanaz zajlik, de a kamera előtt sokkal finomabban lehet létezni; egyszerűbben, natúran, már-már dokumentarista stílusban. Egy nagy színházban hiába játszunk nagyon természetesen, mintha egy kamera is lenne ott, ha a „kifejezés” két méterre sem jut el. Nem véletlenül próbálunk egy-egy előadást másfél-két hónapon keresztül.
– A színház vagy a film áll közelebb Önhöz?
– Nem tudnék választani. Örülök, hogy ennyire változatos a munkám, sok mindennel foglalkozhatok. Nagyon szeretem a zenés darabokat is, amikor kicsit elszabadulhatok, játékosabb lehetek; és ugyanannyira szeretem a forgatásokat, amikor a pillantásoknál elég csak gondolni valamire, és az megjelenik.
– Említettük a kultúra, a művészet fontosságát a mindennapi életben. Szabadidejében magánemberként, amikor nem szerepre készül, nem próbál, mit néz, olvas, hallgat szívesen? A kedvenc szerzők, a meghatározó élmények sok mindet elárulnak arról, akivel beszélgetünk.
– A színházi alapanyagokkal, a drámákkal nyilván telve vagyok, hiszen ezekkel foglalkozom, ezért színművet ritkán szoktam olvasni. Közhely lesz, színészként mondva különösen, de akik mindig visszatérnek a civil életemben is, akik gyakran eszembe jutnak, gondolkodom rajtuk, ízlelgetem a műveiket, az Shakespeare és Csehov. Két teljesen más stílusú, kimeríthetetlen szerző. Lenyűgöző mindaz, amit Csehov főleg az emberről, Shakespeare pedig az egész világról tudott. Ez a színházi rész. Aztán a versek! Azt tapasztalom, hogy manapság sajnos kevesen, egyre kevesebben olvasnak verset. A közgondolkodásban az él, hogy a vers valami nehezen érthető, elemelt dolog, amivel utoljára az iskolában kellett foglalkoznunk, és már akkor sem értettünk… Legtöbbször még mindig azt hallani, hogy aki verset mond: szaval. Nem szeretem ezt a kifejezést, mert valamiféle ósdi interpretáció érzetét kelti. Sok előadó, színész ma éppen arra törekszik, hogy a verseket „normálisan” mondja el; hétköznapian, természetesen, érthetően, mégis megszólaltatva az abban rejlő lényeget. Ezzel el is jutottunk a fixa ideámhoz: a vers ereje abban van, hogy zseniális költők kevés szóval, mégis tűpontosan jelenítik meg mindannyiunk érzéseit, hangot adnak kétségbeesésünknek, szólnak örömeinkről, bánatunkról, enyhítik a fájdalmunkat…
– És kik azok, akiknek a műveit mostanában gyakrabban veszi le arról a bizonyos könyvespolcról?
– Időről időre változik a fókusz. Charles Bukowski most már jó két éve sokszor előkerül nálam. Először a regényeit olvastam, aztán felfedeztem, hogy milyen elképesztő verseket írt. A nagy részük a mai napig nincs magyarra fordítva. Petri György költészete még mindig nagyon sokat ad nekem. Már megint egy közhely, de József Attila – nincs mese – „forever”. Amik rendre vissza-visszatérnek: Arany János balladái. Hátborzongatóak, hidegrázós őrületek! És nemrég kezdetem olvasni Orbán Ottót; szégyen, nem szégyen, eddig nem ismertem a költészetét. Jelenleg ők vannak terítéken nálam.
– Jó, hogy felhozta a verset, illetve a natúr, életközeli versmondást. Az Örkény Színház népszerű Anyám tyúkja című előadásának közreműködői többek között azt mutatták meg, hogy a jól ismert költemények nem várt tónusban, hangsúlyeltolásokkal, eltérő „központozással” mennyire mások lesznek, olyan plusz – néha anakronisztikus, máskor kortárs ízű, kétértelmű – jelentéstartalmakat nyernek, amelyek nagy derültséget váltanak ki. Általános színházi fogásnak, trendi módszernek tűnik, hogy a rendezők ugyanilyen lazán játszanak nemcsak a klasszikus drámák közegével, hanem a szövegével is. Mit gondol, ez lehet a gyorshoz, a feltűnőhöz, a könnyebben fogyaszthatóhoz szokott, türelmetlen ifjúság elérésének módja? Szükség van kompromisszumokra? Egyáltalán mitől lesz, lehet jó a „modern” színház?
– Az említettet nem nevezném módszernek. Jóllehet nyilván előfordul, hogy egy rendező módszerként használja ezt, de tapasztalatom szerint többnyire így lesz izzadságszagú vagy erőltetett a végeredmény. Számomra alapvető, hogy
Hiába a színpad, az emelés, a függöny, ugyanabban a térben vagyunk a közönséggel. Együtt lélegzünk. A színház nem tud nem élő lenni. Meglehetősen semmitmondó vagy unalmas előadások születnek, ha az alkotók megfeledkeznek arról, hogy a nézőtéren minden este hozzánk hasonló, gondolkodó, küzdő, érző emberek ülnek. Egy kis történeti visszatekintés: figyeljük meg, hogy az ókori görög színjátszás, a commedia dell’arte vagy a Shakespeare-féle színház sok évszázados hagyományaiból fakadó elemek ma is megjelennek a színházban. A commedia dell’artéban adottak voltak a típusfigurák, a történetek, de nem volt állandó szöveg. A vándortársulatok színészei a mondanivalót, a humort mindig az adott város adott közönségének igényeihez, problémáihoz, érdeklődéséhez, pletykáihoz igazították. A színház alapja a magunkra ismerés; az, hogy sírunk vagy nevetünk önmagunkon. A görögök saját történelmüket, mitológiájukat dolgozták fel. Például Aiszkhülosz: Perzsák. Athén lakóinak, a görög közönségnek szólt a darab: mi történt velük, hogy döntöttek az istenek, ki nyert és ki vesztett háborút, ki, mit tett jól vagy rosszul? Szophoklész, Euripidész ugyanígy társadalmi tükröt tartott az évenkénti drámaversenyekre megírt műveivel. A reneszánsz Shakespeare pedig csúcsra járatta mindezt: elővette a nagy történelmi figurákat, és a színművei egyaránt szóltak a királynőhöz, az arisztokráciához, a polgárokhoz, de ugyanúgy szórakoztatta az egyszerű, kevéssé pallérozott nézőket is. Shakespeare a történelmet úgy „húzta”, hogy az az ezerötszáz sor most szóljon, oda, az akkori londoni közönségnek. A színház frissen reflektál az adott korra és társadalomra. A színháznak mindenkihez kell szólnia. A 20. század végétől kezdve irgalmatlan gyors lett az információáramlás. Most nem lehet ugyanúgy, ugyanazzal a nyelvezettel, időkezeléssel, tempóval beszélni, mint azelőtt, amikor napokig, hetekig tartott egy utazás, egy hajóút A-ból B-be. Hiába csodálatos önmagában Arany János Hamlet-fordítása, ha a fiatalok vagy az alkalmi színházlátogatók nem tudnak mit kezdeni vele. Ha ma meg akarok értetni egy eleve bonyolult történetet, muszáj hozzányúlni, és változtatni bizonyos dolgokon.
Az öncélú, különféle „módszerekkel” trendivé tett színházat én sem kedvelem, ugyanakkor a diákok, a fiatalok, vagyis a jövő megnyerése a cél. Értük van igazán értelme az egésznek. Nekem is van egy tizennégy éves fiam; közelről látom, hogy ennek a generációnak már teljesen máshogy jár az agya. Ezért nekünk is máshogyan kell elmesélnünk ugyanazokat a történeteket. Egy eklatáns példa Shakespeare Szentivánéji álomja. A maga idején harsogóan komikus „bohóctréfa” volt, hogy mesteremberek próbálnak színházat csinálni, amiről egyébként azt sem tudják, valójában micsoda, így egy mérhetetlen nagy marháskodás kerekedik ebből. Persze eleve komikus, hogy a kor szokásai szerint a női szerepeket is férfiak játszották. Ez a jelenetsor tipikusan egy commedia dell’artéból származtatható része a darabnak, ami százötven évvel ezelőtti magyar szöveggel, nyelvezettel előadva pont a lényegét veszíti el. Egyszerűen nem lesz vicces. Meggyőződésem, hogy Shakespeare maga is tiltakozna a „régies” ellen, hiszen a mesterek, iparosok, vállalkozók ügyetlenkedéseiből fakadó poénok itt és most, Budapesten a mai reflexiókkal, a „helyiek” reakcióival tudnak csak igazán működni.
– A fekete múmia átka, Félvilág, A martfűi rém, Egy nap, Akik maradtak, A feleségem története – néhány film, amelyben fő- vagy mellékszerepeket játszott. Ezekhez társult idén két újabb jelentős, nagy sikerű alkotás, a Stefan Zweig Sakknovelláját adaptáló Mesterjátszma, illetve a Semmelweis. Hogyan élte meg ezeket?
– A Mesterjátszmát nagyon vártam a Tóth Barnával való közös munka miatt, jó volt újra együtt dolgozni. Megismertem új embereket, köztük Másik Szőke Andrást, a film operatőrét. Élveztem a helyzetet, jó forgatókönyvet írtak, és egy olyan típusú filmet sikerült készíteni, ami eddig kevéssé volt jellemző a magyar filmgyártásra. A Mesterjátszmát nehezen tudják besorolni, mert nem történelmi, nem politikai és nem művészfilm. A martfűi rémhez hasonlóan zsánerfilm. Leginkább thriller, olyasféle történetvezetéssel, amit a Netflix-, HBO-fogyasztó tizen-, huszonévesek is dekódolnak. Talán ők a legkönnyebben. Úgy alakult a filmes pályám, hogy játszottam sorozatgyilkost (A martfűi rém), holokauszt-túlélő zsidó orvost (Akik maradtak), most pedig a Mesterjátszmában katolikus papot, vagyis elég széles a paletta. Az, hogy az ember miben hisz, benső, személyes ügy, mint a szerelem vagy a családom iránti szeretet. De tekintettel arra, hogy gyermekkorom óta ide-oda csapódásokkal érintett vagyok, fontos számomra volt ennek a kínvallatott papnak a sorsa, aki attól retteg, hogy elveszíti a hitét, miközben ez az egyetlen igazi kapaszkodója. Nagyon szeretem, amikor fontos kérdéseket, jelenségeket, érzéseket nem fekete-fehéren ábrázolnak, és egy szerep által vitatkozni lehet róluk. Ahogyan ebben a filmben a pap lelkiismereti, erkölcsi ügyeken keresztül vitatkozik Istennel. A világgal, önmagunkkal, a szeretteinkkel és az Istennel folytatott állandó polémia számomra összefügg a hittel. A Mesterjátszmát emiatt is nagyon lényegesnek tartom. A Semmelweis olyan szempontból különleges, hogy először dolgozhattam Koltai Lajossal. Színészileg nem nagy horderejű feladat, de érdekes és izgalmas volt több napon át részt venni ebben a produkcióban, és nézni, mit és hogyan csinál egy filmtörténeti jelentőségű alkotó.
– Mi minden várja 2024-ben?
– Januártól próbáljuk az Örkényben a Bűn és bűnhődést, aztán tavasztól szintén ott egy Don Quijote-variációra készülünk. A kettő között lesz még egy független munkám a Szkénében. Idén sem fogok unatkozni.
– Töprengő, szemlélődő személyiségéből fakad, hogy elsősorban bonyolult, vívódó, drámai karakterek megformálására kérik fel?
– Nyilván a fizikai és lelki alkatomból adódik, hogy ezek a figurák találnak meg, de közben mérhetetlenül szeretem a humort.
Én magam is azt a színházat szeretem a legjobban, ahol sokat lehet nevetni, ugyanakkor kellőképpen megfacsarja az ember szívét.
Fotó: Lambert Attila
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
