Czine Mihályt nem jegyzik a 2005-ben kiadott A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona. Igaz, Pomogáts Bélát vagy Görömbei Andrást sem. Hálátlanság, szerkesztői melléfogás vagy egyszerűen ők sem fértek be a cseh/szlovákiai magyarságról (meg)alkotott hamis és rendkívül káros koncepcióba? Czine Mihálynak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a múlt század hatvanas éveiben a kisebbségi irodalmak, az „ötágú síp” képviselői bekerülhettek az egyetemes magyar irodalomba. Czine járta a határon túli területeket, de az USA-ban is számtalanszor megfordult. Nemcsak kiváló irodalomtörténész volt, hanem pompás előadó is, akinél jobban senki nem ismerte a népi írókat, ahogy a határon túli magyarokat se. Czine Mihály 95 éve született, s bizony már 25 éve nincs közöttünk.
Ő volt „a magyar irodalomtörténészek daliás egyénisége”, ahogy egyik felvidéki méltatója, Máté László nevezte. Joggal, robusztus termete, 192 centimétere már első látásra tiszteletet keltett, s amikor megszólalt, gyorsan lenyűgözte a hallgatóságát. E sorok szerzőjének a legkedvesebb tanára volt az ELTE-n, de erről majd később. Egy kis nyírségi településen, Nyírmeggyesen született, de a világra már a közeli Hodászon eszmélt, mint juhász apja legkisebb, tizedik gyermeke. S mint az a bizonyos legkisebb fiú, ő ragadta meg a lehetőséget, hogy kilépjen abból a tehetséget eltemető falusi közegből, s úgy legyen egy nemzet irodalomtörténésze, hogy sose feledje el azt, honnan jött. Ő lett a népi írók szószólója, Móricz Zsigmond és Szabó Pál monográfusa, de a hatvanas évek elején ő fedezi fel a határon túli magyar irodalmakat is. Barátait (nagyon sokan volta) – amíg egészsége engedte –, el is vitte a szűkebb szülőföldjét meglátogatni, az utolsó években már beérte a Szabó Ilonka utcai lakásával is, ahol órákat elborozgatott, elénekelgetett azokkal, akiket megszeretett.
A „fényes szelek” szárnyán érkezett Budapestre
Első iskolái Hodászhoz, Nyírbátorhoz és nyíregyházához kötik, s olyan felnevelő tanárai voltak, mint Siketh Mihály, Sárdi Béla, Diószegi Barna, Kiss Lajos és Bolvári Zoltán, akik meglátták a kisfiúban/kamaszban az eredendő tehetséget, a szónoki képességet, s akit az egyetemi pálya felé terelgettek. A negyvenes évek felé sok mélyszegénységből, paraszti sorból jött fiatal kerül fel Budapestre, s amíg Horváth Teri, Szirtes Ádám vagy Soós Imre a színészi pályán keresi a boldogulását, addig Czine Mihály a Ménesi úton, az ELTE legendás szakkollégiumában. Itt is gyorsan felfedezik kivételes tehetségét, az Új Hang szerkesztője lesz, s 25 évesen, vagyis 1954-ben József Attila-díjat kap (1982-ben másodszor is megkapja, 1994-ben Széchenyi-díjas lesz, s halála után posztumusz a Magyar Kultúra Lovagjává választják, s megkapja a Magyar Örökség díjat is).
Az alig pár évvel később induló Ferdinandy Györgynek évtizedeket kell várnia erre az elismerésre. S ha már elkötelezte magát az akkor ugyancsak pártosnak számító irodalom mellett, nem maradhatott ki az 1956-os forradalmi eseményekből, s a forradalom leverése után kiáll a bebörtönzött írók (Zelk Zoltán, Déry Tibor, Háy Gyula) mellett, de az akkoriban sokat támadott népi írók mellett is, mégpedig nyilvánosan, a kor egyébként kivételes műveltségű kultúrcenzorával, Aczél Györggyel is szembeszállva. A hála nem is marad el, sokáig tartozik a tűrt és tiltott kategóriába, könyveire és kinevezéseire is éveket kell várnia. Csendesebb, de munkával teli évek vártak rá, 1959-ben megírta kandidátusi disszertációját Móricz Zsigmond pályakezdő éveiről (Móricz Zsigmond útja a forradalmakig), amely a kor szokásaival ellentétben nem egy szakkiadónál, hanem a Magvetőnél jelent meg.
Ide tartozik a történet is, amikor a doktori disszertációja megvédését tartotta, a vitában felszólalt a kor rettegett irodalomtörténésze, Bóka László is, aki szemére vetette Czinének, hogy jobban tette volna, ha a külföldi szakirodalmat is figyelembe vette volna a dolgozat megírásakor, mire Czine csak annyit jegyzett meg, hogy „Ha valaki, akkor Bóka elvtárs nagyon jól tudja: amikor mi egyetemisták voltunk, minket nem idegen nyelvek tanulására, hanem zakatolásra és a termelőszövetkezet fejlesztésére ösztönöztek.” A csend is megállt a levegőben, de Bóka becsületére legyen mondva, nem szólt vissza, s nem is állt bosszút, pedig bőven megtehette volna.
Vajdaságtól az Egyesült Államokig
Mint tudjuk, maga Móricz nagyon sokat járt a Felvidéken a harmincas években, s itteni élményeit meg is írta. Talán ez ösztönözte Czine Mihályt is, hogy maga is felfedezze a határon túli magyarságot, s irodalmukat szisztematikusan beépítse az egyetemes magyar irodalomba. Gyakorlatilag járatlan utakon indult el, előbb a vajdasági magyar irodalommal ismerkedett meg, de gyorsan rájött, a déliek teljesen más utakon indultak el, hiszen Tito Jugoszláviája látszólag sokkal nyitottabb volt, mint a teljesen elzárt Erdély vagy Felvidék. 1963-ban megírja az erdélyi irodalom történetét, amelyről az aczéli kultúrhatalom hallani sem akar, s ezekben az években jut el Felvidékre is. Meglátogatja Fábry Zoltánt Stószon, jár Hanván Tompa Mihály sírboltjának 1968-as felnyitásán, de Nagykapostól Rimaszombaton át Kéméndig nagyon sok helyen megfordul, s tart előadásokat, amelyek nemcsak a magyarságtudatot erősítik meg az ott élőkben, hanem igazi „vándorkatedrának” számítanak, legyen szó a népi írókról, Móricz Zsigmondról, kedvenc költőjéről, Ady Endréről vagy a református irodalomról.
Amikor a kádári gulyáskommunizmus még inkább megnyitja a határait, eljut az USA-ba is, ahol előadókörutak sokaságát tartja. Közben dolgozik a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében, s évtizedekig egyetemi tanárként az ELTE-n, ahol egy ideig tanszékvezető tanár is. Mellette a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, majd az országos zsinat világi elnöke. Hosszú évekig egyik vezető tagja a Magyarok Világszövetségének, amelynek egy rövid ideig az elnöki posztját is betölti a rendszerváltás után. Monográfiát ír Móricz Zsigmondról, Szabó Pálról (akinek a Talpalatnyi földet köszönhetjük), de sok-sok recenziót azokról, akik a kortársai közül közel állnak hozzá. Németh László, Kós Károly, Veres Péter, Sánta Ferenc, Erdei Ferenc, Darvas József, Nagy László, Simon István – nagyon hosszú a névsor. S egy monográfiát a naturalizmusról. Fő műve az 1981-ben megjelent vaskos, kétkötetes Nép is irodalom című munkája, amelyben a népi írók és a Nyugat mellett (mert Czinénél békésen megfért egymás mellett az urbánus és a népi irodalom) külön fejezetet kaptak a kisebbségi irodalmak és a szomszéd népek jeles képviselői (külön tanulmányt szentel Emil Boleslav Lukáčnak és Octavian Gogának) is.
A Madách Kiadó Kisebbség és irodalom címmel jelentette meg a határon túli magyar irodalmakkal foglalkozó tanulmányait, amelyben helyet kapott az 1971-.ben írt összefoglaló írása, a Harmadvirágzás is, amely az első ilyen jellegű munka. Jóval később írja meg a felvidéki magyar irodalomról alapmunkáját Görömbei András, s még később veszi át Czine helyét a nemrég elhunyt Pomogáts Béla, aki hozzá hasonlóan járja a Felvidéket, évekig elmaradhatatlan vendége volt például a Jászói Nyári Egyetemnek. Nem tévednek, egyikük sincs benne a cseh/szlovákiai magyar irodalmi lexikonban. Czine a kilencvenes években egyetemi tanár, s váratlanul egyre több támadás éri a szocialista években elkövetett ún. megalkuvásai miatt. Sokan támadják – nagyon igaztalanul és tisztességtelen eszközökkel –, s ebbe a délceg alkatú, mindig határtalanul őszinte és nyílt Czine belefáradt és belebetegedett. A kilencvenes évek második felében már csak árnyéka önmagának, s élete utolsó éveit súlyos betegen, a külvilágtól elzárkózva tölti.
„Jáni bácsinak, a biztosan hazatérőnek”
A kilencvenes évek elején találkoztunk. Tanárom volt az ELTE-n, s amikor Illyés Gyula születésének 90. évfordulója alkalmából a Nemzetközi Előkészítő Intézetben elhatároztuk, hogy műsoros esttel tisztelgünk a legenda emléke előtt, természetes volt, hogy a Tanár Urat hívjuk meg előadónak a verseket tolmácsoló Béres Ilona és Juhász Jácint mellé. Czine az irodájában fogadott, elővett két poharat, s whiskyvel kínált. Azóta sem kóstoltam a legendás ír/skót nedűt. Természetesen azonnal igent mondott, s mindenkit lenyűgözött élménydús, tömegeket lelkesítő előadásával. Az est után még órákat beszélgettünk, s az a megtiszteltetés ért, hogy nem egyszer meghívott Szabó Ilonka utcai, a Várnegyedben található lakására.
Az emeleten lakott, az ablakon át ledobta a kulcsot, s amikor felértem, már az asztalon várt a finom olaszrizling. Felesége mindig szeretettel fogadott, aztán kettesben hagyott minket. Órákat beszélgettünk, időnként dalra is fakadtunk, s természetes volt, hogy a témavezetőm lett az egyetemen. Váratlanul jött a rövid levél tőle, amelyben csak annyi állt: „Ne haragudjon, de megromlott egészségi állapoton nem teszi lehetővé, hogy a témavezetője maradhassak. Forduljon bizalommal Pomogáts Béla kollégámhoz, már egyeztettem vele”. Megfogadtam a tanácsát.
Amikor megkértem, dedikálja a Kisebbség és irodalom című kötetét, ezt jegyezte bele: „Jánosnak – a fülekinek –, a majdani Jáni bácsinak, a biztosan hazatérőnek”. Kellett ennél nagyobb biztatás a jövőre nézve?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
