Könyvajánló: Szépvízi Balás Béla: Kánaán pusztulása
Így írja le az Ótestamentum a zsidó seregek megérkezését a kánaáni Jerikó földjére. Nehéz nem párhuzamot észrevenni az ókori vérengzés, valamint a jelenlegi zsidó önvédelem agresszió között. Az október 7-ei események után következő zsidó bosszú hatására szereztem be azt a könyvet, melynek elolvasása már korábban is a terveim között szerepelt, ám most aktuálisabb lett, mint bármikor korábban. Ez a könyv pedig nem más, mint a Szépvízi Balás Béla tollából származó Kánaán pusztulása.
Az eredetileg kétkötetes mű először 1921-ben jelent meg a Nemzeti Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadásában, majd sokáig beszerezhetetlen is volt, lévén, hogy a második világégést követően a berendezkedő új hatalom a könyvet az 503/1945.M.E. rendelete alapján fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtóterméknek nyilvánította. Újrakiadására egészen 2001-ig kellett várni, amikor a Gede Testvérek Bt.-nek köszönhetően ismét megjelent a mű, az ifj. Tompó László által szerkesztett Jobboldali regénytár második regényeként, s immár a két kötet egybekötve került az olvasók kezébe.
A szerző Szépvízi Balás Béla (1871-1934) Csíkszépvízen született, majd Gödöllőn adta vissza lelkét a Teremtőnek. Író, történész, magyarságkutató. Fontos, hogy az író személye semmiképpen sem keverendő össze kortársával, a Szegeden született zsidó íróval, Balázs Bélával (született Bauer Herbert Béla)! Szépvízi 1925–1926-ban Napsugár címen a magyar őstörténettel foglalkozó folyóiratot adott ki, majd főtitkára volt a budapesti Székely Irodalmi és Tudományos Társaságnak. További munkái a szóban forgó regényen kívül: Atilla Urunk I-III; Az ősmagyar vallás és öt nagy vallás bevezetése; A csángóság eredete és története; Az örök magyar Erdély; valamint A székely nemzet története a Kr.e. 1200-tól a Kr. u. 1526-ig.
A regény a zsidók honfoglalását mutatja be kánaáni szempontból. A könyv időintervalluma Szihón emóri király halálától Jerikó pusztulásáig tart, de egészen az egyiptomi kivonulásig tekintünk vissza. Az író pontos jellemrajzot készít a zsidóságról, annak babonás vallásáról, bosszúra hajlamos lelkiségéről, a rombolás és rontás iránti hajlamáról.
Később is jól érzékelteti az író, hogy milyen is a zsidó faj és az értékteremtő munka viszonya:
Mózes sírni kezdett:
– Sajnálom, mert szenved.
– Mert dolgoznia kell.
– Igen. Hát van annál nagyobb szenvedés? – s lepillantott a juhok felé Mózes.
– Rettenetes csapás! – jegyezte meg Nékó, nem minden gúny nélkül, mert látta, hogy az embere értelmi foka ezt úgy sem éri fel.
A regény első kötete a Csendes munka címet kapta, mely azt a folyamatot tárja az olvasó elé, amely során a zsidók – mint a történelem során oly sokszor – hízelgéssel, ügyeskedéssel, alattomosan és sunyin beszivárognak egy nemzet testébe, jelen esetben a kánaáni Jerikóba:
Izráel népének ugyanis ezt jelenti a csendes munka, s nem az alkotás, az értékteremtés örömét. Ahogy Szépvízi mondatja ki Áron karakterével (ki Nékó inkognitóban): alaphajlama "a bomlasztás vágya. Dolgozni is azért nem szeret, mert nincs meg benne az alkotás ösztöne s az alkotó ember komolysága."
A regény, mintha megjósolná a modern Izrael jelenlegi politikáját is: "Néped, óh, Mózes, állandó hazát sohasem fog alkotni éppen ezen hivatásánál fogva, mert amit építene is két kezével, felrugdosná nyugtalan két lábával." Láthatjuk, hogy hiába van már 75 éve önálló állama a zsidóságnak, de nem tud – és nem akar – a rend, a nyugalom és az alkotás honává válni, ahol gyökeret ereszthetne és nyugodtan élhetne. Folytonos háborúskodás és agresszió az, amely összefonódott a zsidó állammal. Izrael nem a zsidó nép áhított otthona, hanem a zsidó faj cselszövéseinek támaszpontja. Ha forróvá válik a talaj a lábuk alatt, akkor felkerekednek, és új "otthon" után néznek. A mai vérszomjas zsidó agresszió megágyaz az eljövendő korok háborúinak, ahogy a múltbéli agresszió letette az alapját a mai konfliktusnak. A zsidó állam folyton-folyvást újratermeli önmaga ellenségeit.
A regény Kanáneus királyon keresztül mond vádat a zsidókról, vallásukról és Jehováról. Érdemes egy részletébe belepillantani:
A regény második kötetében – melynek címe A zajos munka – a zsidóság beszivárgása már megtörtént. Hídfőállásaikat kiépítették, a jerikói kultúrát, kereskedelmet, vallási és tudományos életet, a hadsereget megszállták, majd a politikai irányítást magukhoz ragadták. Persze nem nyílt konfrontációban – mely természetükhöz nem illik, hanem rágva, rontva, mint a szú vagy a patkány.
A mű cselekménye ugyan az ókori Kánaán földjén játszódik, de száz és száz utalásból kitűnik, hogy a szerző saját kora volt az ihlető forrás. 1921-ben vagyunk. Magyarország történelmének talán legnagyobb megrázkódtatásait a saját bőrén tapasztalja Balás Béla. Egy elvesztett világháború, a Trianon okozta sokk, a szabadkőművesek őszirózsás forradalma, majd a legbestiálisabb zsidó terror, a Tanácsköztársaság éget sebeket Magyarország testén, s még csak egy-két emberöltőnyi távolságban vannak a magyarság és zsidóság élethalálharcának olyan fontos állomásai is, mint az 1867-es emancipáció, az 1882-es tiszaeszlári rituális gyilkosság, valamint az 1900/1901. évi keresztmozgalom. Az említett események mind megjelennek a regényben, természetesen az adott korba és környezetbe ágyazva. Az író megidézi és felhasználja Bartha Miklós Kazárföldön című munkáját, Bary Józsefet, Ónody Gézát, valamint Verhovay Gyula írásait is.
Az író vádolja azokat is, kikben a (magyar) fajszeretet csak addig tart, míg abból anyagi káruk vagy épp anyagi hasznuk nem származik, de egyúttal a "demokratikus" dogmákat is pellengérre állítja.
Szépvízi bemutatja a "beilleszkedett" és maguknak jogokat kiharcolt zsidók hozzáállását a befogadó nemzethez, amikor azt külső fenyegetés veszélyezteti. A frontlógós zsidó képe más hazafias íróknál is megjelenik. Gondoljunk csak arra, hogy mit is mondott Bartha Miklósnak a Kazárföldönben megszólaltatott öreg zsidó, amikor Bartha az után érdeklődött, hogy 1849-ben szolgálta-e fegyverrel a magyar hazát: "Abban az időben nem vették azt olyan szigorúan. Csak a vigyázatlanokat sorozták be. (…) Nem szolgáltam. Katona csak úgy lesz az ember, ha muszáj. Mi akkor itt, a Vereckei-szorosban mindnyájan szállítással foglalkoztunk." Természetesen a hadianyag- és élelmiszerszállítást a benyomuló ellenséges cári haderő részére biztosították, ahogy az az interjúból kiderül.
Évtizedek múlásával sem változott semmi, a zsidóság különálló entitásként viselkedett a nemzet testében, nem volt ez másként az elkövetkező háborúkban sem. A sorozást elcsaló, a háborúból és a fronton harcoló magyar bakák nyomorából pénzt bezsebelő, a hátországban a morált romboló zsidót megjeleníti Dövényi Nagy Lajos is a Tarnopolból indult el… című munkájában is, de említhetném korunk hazafias regényíróját, Retkes Tamást is, ő a Magyar Próféta I.-ben mutatja be a "honmentő zsidaink" "áldásos" tevékenységét.
Szépvizi Balás Béla is bemutatja keserű tapasztalatát a XX. századból, melyet ügyesen beillesztett az ókor környezetébe:
A taksonok bejárták a várost s gyűjtötték a balassákat, a hadinépet.
A taksonok, a rendbeszedők, zsidók voltak s minden kánaánit alkalmasnak találtak a balassa csapatokba. A zsidók szerencsésebbek voltak. Egyik túlhájasság, a másik lúdtalp, a harmadik rövidlátás, a negyedik szívbaj, az ötödik rituális műtét miatt nem állhatott a balassák közé. Akit mégis bevettek, az vagy megvesztegette azután is a taksont, vagy alkalmas pillanatban feltűnés nélkül távozott, avagy a besorozás dacára hazaengedték, hogy üzletét elláthassa, a vezetés nélkül maradt népszövetkezeti boltokat és italmérőhelyeket vezessék, az otthonlévők a mulatók szórakoztatásáról és vigasztalásáról a hírharangtornyokban és a rikkancsserlegek révén gondoskodjanak, az üresen maradt templomokban az áldozatokat beszedjék s a nép és a katonaság között elosszák és végül, hogy a hadbavonultak özvegyeiről és árváiról gondoskodjanak.
Ide mind ember kellett.
Olyan helyeken, ahol tudományra és mesterségre, a vidéken pedig gabonatermelésre, állattenyésztésre szükség volt, ott hagytak kánaániakat. De aztán, amikor panaszok hangzottak fel, hogy a zsidók mind otthon vannak, hogy ne legyen panasz, Káleb a nehéz kérdést úgy oldotta meg, hogy gondoskodott, hogy panaszkodó se legyen honn. Összeszedték a taksonok a panaszkodókat s falakra és a védőállásokba vitték.
S hogy az asszonyok, leányok se panaszkodjanak, azokat a zsidókat, akikre ezek panaszkodtak, Káleb szintén elvitette a falakra és a sáncokba, hogy gondoskodjanak ott az élelem szétosztásáról.
A regény olvasása közben mintha csak a mai Ukrajna képe rajzolódna ki: zsidók a politikai vezetésben, esetleg a balatoni kormányüdülőben, míg az ortodox szlávok a darálóban. A kijevi főtéren óriás menóra, az ellene felszólaló gój jutalma pedig a front. Összefogdosott, halálba küldött ukránok, míg a zsidó "First Lady" az USA-ban költ dollármilliókat ékszerekre, a Klicskó nevű zsidó pedig Hamburgban vásárol villát magának.
Szépvizi az ókori Jerikóról, annak grandiózus palotáiról és templomairól, impozáns kertjeiről, parkjairól csodálatos részletességgel ír, akárcsak a kánaáni hitvilágról.
"Baál a Napisten jelképe, az életet fakasztó, a gyümölcsöt megnövesztő égi jóság, kitől a legfőbbet: az életet nyerjük. Felesége, Aséra, a termőföld jelképe, mely a magot magába fogadja, táplálja s magába engedvén a Nap melegét, kicsiráztatja s gyermekeit: az embereket, állatokat és növényeket táplálja vele s midőn alszanak, mint jó anya a gyermekét, betakarja, eltakarja. Az ősz. A tél. A temetés. A sír. Az anyaföld, mely porainkat keblébe zárja. Mely előbb „ápolt" s most „eltakar"."
Az író az őstörténetet kutató történészként a kánaáni népet részben a sumérokkal rokonítja, akik kontinuitásban állnak az íjfeszítő népekkel. A regény története tulajdonképpen átível korokon, generációkon, s földrajzi területeken, mert két faj, két össze nem egyeztethető kultúra élethalálharcának folyamatát mutatja be, s ki is mondja:
Szépvizi hitet tesz fajunk mellett, s nemzetünk élni akarásába vetett hitét egy pillanatra sem veszti el, s ugyanez a gondolat jelenik meg később Alföldi Géza Csak a gyökér kitartson című versében.
Az anyatej.
Évezredeken át tisztán szivárgott át az anyákon Árpád véréig.
(…)
És a famagvakra gondolt Gerle, amikben benne vannak a fák. A mustármagokra, mikből terebélyes fák nőnek…
S amikor innen is tovább mentek és e berkeket is kivágták a zsidók, vitték szívükben és szívük alatt tovább a magvakat, a fákat és oltárokat s a le nem döntött isteneket.
Hogy legyenek oltárok, istenek, pálmaerdők és néperdők, akkor is, amikor Baál szobra a templom padlóján fekszik, mikor a pálmák városa rom és üszök, hogy éljen az ős asszír faj akkor is, mikor azt hiszi a pusztulás Istenének választott népe, hogy Kánaán pusztulása beteljesedett…
Mert nem pusztulnak el, míg anyatej lesz, mert abban van a jövő… a történelem… az örök élet!
(…)
S hogy nem pusztultak el örökre, tanúságul itt vagyunk mi, magyarok, az ő bűneikkel és erényeikkel: teljesen s az örök életben való hittel: rendületlenül.
KG
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
