Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Januárban Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
Fordulópontok mindannyiunk életében vannak. Olyan helyzetek, amelyekre muszáj válaszolnunk, és hatásuk alól nem vonhatjuk ki magunkat. Olyan helyzetek, amelyek akkor is hatással vannak az életünkre, ha nem válaszoltunk rájuk, vagy ha később megbántuk az elmaradt választ. Keresztelő János tanítványai ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy jobban megismerjék a „Rabbit”. Megkérdezik, hogy hol lakik. Mire a válasz: „Gyertek, nézzétek meg!”
Azt gondolom, Jézusnak a mai értelemben vett állandó lakhelye nem volt. Amíg nem lépett színre, Názáretben volt „állandó lakcíme”, utána legfeljebb ideiglenes. Mi elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ne legyen állandó lakhelyünk, egy kuckó, ahová visszahúzódhatunk, ahol kipihenhetjük magunkat, ahová senki nem lát be, ahol, mint az egyik pap barátom mondta, még az őrangyal is megáll a küszöbön. Van egy ismerősöm, aki több évet töltött Budapesten, az utcán. Azt mondta, szörnyű volt az éhezés, a hideg, és még sok minden más is, de a legrosszabb az volt, hogy hontalannak érezte magát. Sehol sincs helye, és senkinek sem hiányozna, ha meghalna.
Jézus meghívja az új tanítványokat, nézzék meg, hol lakik. Úgy érzem, inkább azt mutatta meg nekik, hogy mennyire lakik itt, és mennyire nem. Elhívta őket vándorolni. Aztán ők lettek az első két apostol, Péter és András. Jézus csak anynyira rendezte be az életét ebben a világban, amennyire a missziója megkívánta. Állandó lakhely nem kellett hozzá, legalábbis a nyilvános működés idején nem, legfeljebb olyan helyek, ahová alkalmilag visszahúzódott. Többször is olvasható, hogy asszonyok gondoskodtak Jézusról. Arról is olvasunk, hogy Lázárt és testvéreit, Máriát és Mártát több alkalommal meglátogatta, és ott időzött náluk.
Úgy tűnik, hogy Jézus számára az igazi lakóhely nem egy-egy épület volt, hanem azon emberek közössége, akik szívesen fogadták. Ahol pedig szívesen fogadták, ott találtak neki helyet is. Hol szeretünk lakni? Előfordult-e már velünk, hogy valakinél ott laktunk, a terhére voltunk, és az illető már azt kívánta, hogy ne legyünk ott? El tudjuk-e dönteni, hogy egy-egy helyen mennyi időt szabad töltenünk? Csak annyit, hogy a jelenlétünk előrevigye azt a közösséget vagy személyt, és ne legyünk számára teher. Tudunk-e annyi időt, s nem többet és nem kevesebbet tölteni valakinél, hogy máskor is szívesen fogadjon? Istennek mennyire van helye a belső világomban? Csak alkalmi partnerként és problémamegoldóként keresem őt, vagy életemnek szó szerint minden rezdülésében ott a helye? Azokban a helyzetekben is, amelyeket még önmagam előtt is szégyellek? Hiszen előtte, ugye, nincs rejtegetnivalónk. Neki mindenhez köze van. Ha bizonyos dolgokban kikérjük az indításait, más dolgokban pedig nem, akkor nem vagyunk talán következetlenek? Hiszen ő úgysem ront ránk, nem akar erőszakkal lakást venni bennünk. Ezt a gonosz lelkek teszik, mert annyira önállótlanok.
Ha Jézus meghív bennünket, hogy nézzük meg, hol lakik, azzal a mi életünkbe is szeretne beköltözni.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
